Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)

2006-09-02 / 174. szám

HÍDLAP • 2006. szeptember 2., szombat magazin 'Ú . jáh; '*§P| iJ-IJ. j ­Esztergom az Árpád-házi királyok korában nemcsak királyi székhely volt egészen IV. Béláig, hanem Szent István óta a mindenkori esztergomi érsek - Magyarország fő­papjának - központja, a Magyar Katolikus Egyház legrangosabb városa. A történe­lem viharai Esztergomot sem kímélték. A legnagyobb megrázkódtatást talán az 1543-tól 1683-ig tartó török hódoltság jelentette. Az érsekség is menekülni kénysze­rült, Magyarország prímásai egészen 1819-ig Nagyszombatból kormányozták a ha­zai egyházat. A hódoltság alatt szinte egészében elpusztult a Várhegyen emelt kö­zépkori Szent Adalbert-székesegyház, maradványait a török kiűzése után a visszate­lepülő polgárok hordták szét, beépítve köveit újonnan épülő házaikba. A székesegyházból csupán a páratlan szépsé­gű reneszánsz Bakócz-kápolna maradt épen. A visszaköltöző' érsekség haladékta­lanul hozzákezdett az új székesegyház megépítésé­hez. Az új templom alapkövét 1822-ben Rudnay Sándor prímás tette le. A megvalósítandó tervek Kühnel Páltól és Packh Jánostól, majd Hild József­től származtak. Az épületet az alapkő letételétől a felszentelésig négy hercegprímás építtette. A grandi­ózus elképzelések a magyar Rómát szándékoztak megvalósítani, azzal, hogy a vatikáni Szent Péter tér alaprajzi elrendezését követve a székesegyház mellé álmodták a prímási palotát, a Papnevelő Intézetet, és a kanonoki rezidenciákat, ám ez a Várhegy adottsá­gai miatt nem valósulhatott meg. A végül fölépített bazilika hossza 118, szélessége 49, magassága 100 méter. A főbejárati timpanontól jobbra és balra az épület tömbjéhez árkádokkal kapcsoltak két 57 mé­ter magas tornyot. A belépőt görögkereszt alaprajzú hatalmas belső tér, egyetlen - a kereszthajók által ta­golt -, dongaboltozatos főhajó fogadja, ami fölött a hatalmas négyezeti kupola uralkodik. A belső tér alapszínét a szürke márvány adja fehér és arany de­korációval, vörös márvány szegély dísszel. A főol­tárképet a velencei Michelangelo Grigoletti festette Tiziano nyomán. A Mária mennybevételét ábrázoló mű a világ legnagyobb (!) egy darab vászonra festett olajképe: 13,5x6,6 m. Szintén tőle rendelték meg ké­sőbb a kereszthajókat lezáró oltárok festményeit. Az északi kereszthajóban Szent István korona-felajánlá­sa látható, háttérben a Várhegy 19. századi képével, amely a Szent István-i mű folytatását, megőrzését szimbolizálja. Mellette látható még Boldog Gizella és Szent Imre is. A kép alatti márványoltáron ma­gyar szentek szobrai állnak, akárcsak a főoltáron. A főhajó dongaboltozatát és a kupola ívháromszögeit díszítő freskókat a müncheni klasszicista Ludwig Morált festette. A kupolatérben található két monu­mentális szobor Pázmány Péter és Simor János prí­másokat ábrázolja - utóbbi Stróbl Alajos munkája. Pázmány Péter az érsekség nagyszombati korszaká­nak, és a 17. századi katolikus megújulásnak kiemel­kedő alakja. A szembemiséző oltár előlapja szintén Nagyszombatból származik. A Bazilika építésének befejezője Simor János hercegprímás. Neki köszön­hető a mai belső térnek a klasszicizmustól elszakadó neoreneszánsz díszítése és a nyolc kompozit oszlop­pal kialakított portikusz (csarnok) befejezése, ahol valamennyi érsek címerét megláthatjuk, akik közre­működtek a székesegyház megvalósításában. Az al­templom a prímások, a segédpüspökök és a kanono­kok nyughelye. Építészeti stílusát tekintve az egyip­tomi istenek templomai, és a római ókeresztény épí­tészetjegyei keverednek benne. A szentélyben közé­pen 1990-ben, röviddel a rendszerváltás után temet­ték el újra Mindszenty József hercegprímás földi maradványait. A következő évben II. János-Pál pápa első magyarországi apostoli látogatását megkezdve térdet hajtott a meghurcolt érsek sírja előtt, amely az­óta zarándokhellyé vált, és a hívek ezrei imádkoznak szentté avatásáért. A Bazilika főhajójából nyíló déli mellékkápolna még a török uralom előtt épült. Bakócz Tamás érsek saját sírkápolnájának építtette a 16. század elején. Az Alpokon túli reneszánsz építé­szet egyik legszebb emléke. Vörösmészkő építő­anyaga a közeli Süttőről származik, míg oltárát a fiesolei Andrea Ferucci carrarai márványból faragta. E csodálatos székesegyház, amely egyben Magyar- ország legnagyobb temploma, ünnepélyes felszente­lésére 1856. augusztus 31-én került sor. Az országos esemény díszvendége volt I. Ferenc József császár. Ebből az alkalomból Liszt Ferenc komponált misét, és a bemutatót maga dirigálta az orgonakarzaton. Az orgona akkor 49 regiszteres 3530 sípos és 3 manuálos hangszerként egyedülálló volt Magyaror­szágon. Zarándokok, hívek és túristák tömegei láto­gatják napjainkban is Magyarország, és egész Euró­pa e csodálatos ékességét, amellyel városunk büsz­kélkedhet. A Bazilika felszentelésének százötvene­dik évfordulóján emlékezzünk mi is kegyelettel az építtető prímásokra, a nagyszerű művészekre és az építőművészekre! • Varga Péter Kolumbán György írása Mohács 480 éve 1526 augusztus 29-én, Fej vesztő Szent János napján a magyar nemzetnek feje vétetett. Ezt a tényszerű, lírai, költői megállapítást tette a leghíresebb túlélő-szemtanú, Brodarics püspök, aki a Vatikán számára írta híres beszámolóját a csata hónapjáról. 29-én reggeltől állt csatarendben a lánycsóki réten a fiatalka, alig 21 éves II. Lajos király és kicsinké magyar zsoldos serege. Délutánig ültek lovukon a páncélos vitézek a tűző napon, majd pedig hatórai várakozás után összecsaptak a hatalmas szultáni sereggel. Oszmán janicsárok, lovas szpáhik, és a ret­tenetes topcsi, tűzércsapatok meginogtak ugyan a magyar rohamoktól, de a csata felénél szétvált a tö­rök gyalogos hadrend és megszólaltak az ágyúk. 270 ágyó közelről leadott lövése letarolta a nemzet színe-virágát, odaveszett a hadbaszállt nemzet főpapságának fele, köztük Szalkay bíboros, prímás, a betegen is hadbaszálló főpap, Tömöri, a cseri barát szerzetes fővezér és 25 000 keresztény vitéz, s pár kilométerre a csatatértől meghalt a király. Az ágyukról tudnivaló: francia ágyúk voltak, kik a vérfür­dőt rendezték. A francia diplomácia fegyverezte fel velük a muzulmán sereget, az „ellenségem ellen­sége a barátom” - meggondolásból. Ártani a Habsburg ősellenségnek, ez a cél szentesítette a gonosz eszközt, eljárást. A csata valójában azon a napon már megnyerhetetlen volt. Az évszázados hadtéri tapasztalattal rendelkező, némán, zászlós „vezényszavakkal” irányítható janicsár gyalogság fegyelme, tűzereje egyedülálló volt. Az ágyúk pedig biztonságos hadrendben lapultak a gyalogság mögött. Ha nem ott. Mohácsnál, hanem kedvezőbb taktikai helyen, például az eszéki átkeléssel bajlódó seregre csapnak le a magyarok, ha Frangepán és ha Zápolya is a táborba érkezik, ha a király megmarad, ha az ágyúkat még nem buják bevetni, akkor talán, talán... És a legnagyobb talány, ha a csatatérre vo­nuló II. Lajos királyunk kedvenc hátaslova még Ráckeve határában nem pusztul el, lett volna kipró­bált paripa, amely a Csele vizét, partját átugoija. A két óra alatt lekaszabolt magyar csapat óvatosság­ra indította Szulejmánt, aki még két napig ott a csatatéren várakozott, hátha a magyar fősereg is meg­jelenik. Ezalatt martalócai, az irreguláris rabló, gyilkológép akindzsik rázúdultak a Dunántúlra, Győ­rig perzselték, dúlták az országot. Esztergom falai alá 1526. szeptember 11-én érkezett a gyülevész rabló horda. Magas kővárunk és vitézei - mint a tatárok elől - ekkor is megvédték a fellegvárat. Kü­lön történet Esztergom szégyene és dicsősége szeptember 11-én. Szégyene, hogy a zsoldos várkapi­tány, Orbonás András, kinek neve albánt jelent, a királynő kincseit és a budai palota legértékesebb iratait menekítő öt gályát kirabolta, talán éppen az okiratos hajót el is süllyesztette. Nincs is Mohács előtti korból csak egynéhány állami okiratunk. A várat tárva-nyitva, védtelenül hátrahagyta és elszelelt. Brodarics püspök azt is megírja, hogy a főkáptalani (banderiális) hajdúk kapitánya, bizonyos Nagy Máté vitéz Esztergomba hazarohanván a várat vitézül megvédte, miként Visegrád várát a pálos szerzetesek és a környékbeli jobbágyok. A környék népe a fosztogató török elől Pusztamaróira, Bajót mellé rejtőzködött el és ott szekérvárat épített. A török itt harmincezer embert hányt kardélre, a halottak többen voltak mint a mohácsi csatatéren. A mohácsi csata után három hétre már kivonultak a törökök, hódoltatni nem volt kit, a királyt és a királyi szent koronát nem foghatták el, hadjáratuk a későbbi hadjáratok és 140 éves uralmuk kezdete volt. Nemzetünkre nagy veszélyt hozott ez a nap. Egészen különös értelemben veszélyes ma is. Egyik megyei napila­punk augusztus 29-éről már csak azt tartotta érdemesnek megemlíteni, hogy az a nap Michael Jakson születésnapja. Mohácsról néma csend. A megyei lapszerkesztő pedig: történelemtanár vég­zettségű személy. Bocsánatot kérünk a mohácsi hősöktől, Nagy Máté emlékére pedig címeres ágyút öntet Esztergom városa. kezete M agyarország virágkorának nagy te­metője a mohácsi sík. Zsigmond császársága, Hunyadi János győ­zelmei és Mátyás tündöklése után az ország egy vadkan bőszültségével rohant a vesztébe. Igaz, hogy az oszmán hódítás feltartótathatatlannak tűnt, de a vereségben jelentős szerepet játszott az ország labilis belpolitikai helyzete, a király erélytelensége, a bárók érdektelensége és Euró­pa közönye. Budán már az 1526 elején tudtak a török készülődéséről, a honi mozgósítás mégis rendkívül vontatottan haladt. A július 2-i gyüle­kezőn néhányan lézengtek a tolnai táborhelyen, pénzhiányra hivatkozva maga II. Lajos is csak július 20-án indult meg dél felé. A haditanács úgy határozott, hogy a törököt akkor kell meg­támadni, amikor a mohácsi síkot délről szegé­lyező dombhátról leereszkedik. A két fővezér, Tömöri Pál és a távollévő erdélyi vajda képvise­lője, Szapolyai György 1526. augusztus 29-én ezzel szemben állította fel a 25 ezer főnyi ma­gyar sereget. Bekerítéstől tartva az első hadren­det a lehető legszélesebbre képezték ki. Jobb- szárnyát a Batthyány Ferenc vezette szlavóniai nehézlovasság, centrumát lovasegységekkel megerősített idegen zsoldos gyalogság, balszár­nyát pedig a Tiszántúl Perényi Imre vezette lo­vascsapatai tartották. A második harcrend a ki­rályi, főúri és főpapi bandériumokból állott, ki­egészítve könnyűlovas és gyalogos egységek­kel. Mivel Nagy Szulejmán már táborba szállást parancsolt, a megzavarodott ruméliai lovasság - ez alkotta a törökök balszámyát - elsőre nem tudta visszavetni az első harcrend jobbszámyá- nak viharos támadását. Tömöri erre nemcsak az első harcrend két másik elemét, hanem a máso­dik harcrendet is támadásra rendelte. Mire azonban ezek elérték a törökök állásait, a jobb- szárny támadása kifulladt, a magyar balszámy pedig valósággal visszapattant a török jobb- szárny anatóliai lovasságáról, s így a középen előretörő egységek kelepcébe kerültek a török ágyúállások előtt. A csata ezzel el is dőlt: a lo­vasság, hátrahagyva tízezer gyalogosát, fejvesz­tett menekülésbe kezdett. A magyar had- és kor­mányzati szervezet másfél óra leforgása alatt pótolhatatlan vereséget szenvedett, hiszen hol­tan maradt a csatatéren hét főpap - köztük ma­ga Tömöri Pál is -, huszonnyolc főúr - köztük Szapolyai György -, az uralkodó pedig mene­külés közben az esőzéstől megduzzadt Csele- patakba fulladt. A szultán szeptember 9-én vo­nult be a magyar királyok védtelenül hagyott székvárosába, majd 1526. október 9-én kivonult az országból, látszatra sorsára hagyta Magyar- országot. Bölcsen mérte fel az ország belpoliti­kai helyzetét, nem kellett tartania komolyabb ellenállás szerveződésétől. Itthon megkezdődött a marakodás a trónért... Historias

Next

/
Oldalképek
Tartalom