Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)
2006-09-02 / 174. szám
VIII HIDLAP • 2006. szeptember 2., szombat miagazin Keresse a Tuttle készleteit - világmárka! Trianon evőeszköz kollekciója valódi ezüstből készült, a 46 darabos 6000 dollár, de a 66 darabos is csak 8480... (Képünkön a hentesbárd nem látható) kis káty népem, hogy idegen (szakasztott) kátyok elvegyék a munkahelyedet, amiből amúgy is egyre kevesebb van? Szeretnéd fizetni ismeretlen testvéreid egészségbiztosítását, munkanélküli segélyét, nyugdíjas mozibérletét, üdülési csekkjét és pártbélyegét? Ugye hogy nem! (Na ugye.) Arról nem beszélve, hogy káty igazolvánnyal álcázott milliók hatolnak be szerény, ámde létmíniummal derűsre festett életedbe. Nem volt jó a gyerekeknek (a nagymama meghalt. Halt!) az ebédlőasztal túloldalán? (Megszokták. Szociazilálódtak, amúgy is. Elvégre.) Elismerem, mindezt nehezen értik meg (talán) otthoni brit olvasóim, akik között számosán vannak walesiek, írek, skótok, pakisztániak, indiaiak, tájvanniak és sírlankadtak (is) - Kenyáról, Burundiról és a Feröer szigetekről (amely hiába dán, ha egyszer hozzánk van közelebb) most nem beszélek. Nem értik (elismerem, nem könnyű), de mégis próbálják meg. Hiszen csak így tudunk közelebb jutni a káty lélekhez, amit annyiszor próbáltam már ecsetelni (lefesteni - de mi van alatta?). Nem is érthető. De a tények (nyekk) attól még tények maradnak. Ezzel a félelemkeltéssel az intern-nacionalisták választást nyertek. Kormányzásukat most nem részletezem (talán majd - egyszer), habár megérne egy misét (illetve egy pártkongresszust, de legalábbis választási nagygyűlést) annak felidézése, hogy miként került - belső hatalmi harcok megvívásával (vagy hívásával) - az alkirályi pozícióba I. (Durcás) Fletó, akinek népszerűsége különösen családi körben feltűnő. (Aranyosa valósággal isteníti, akinek privatizációs virág terem minden lépése nyomán. Virágozzék száz virág, persze, nem mindegy, kinek. Vö. virmanolás.) Fletó büszke saját kátyságára, szereti hangoztatni, hogy ő még álmában is káty (pedig gyakran álmodik a régi szép időkről, amikor még egyszerű kisz titkár volt, vörös nemzeti színekben, mintegy szövetségbe forrva), s ilyenkor csenget egy picit. (Lett volna tűzoltó vagy katona, sőt vádakat terelő juhász - népügyészként is megállná a helyét, ezt még bírálói is elismerik róla.) Nem az az igazi káty (azonban) - szokta hangoztatni - aki felelőtlenül (honfiúi) keblére ölel minden kátyot, ezzel akarván bizonyítani, hogy káty anya szülte (illetve). Földanyjának földanyja, azannya! Az igazi káty (amennyiben) felelősséggel bír. Akit nem keríthet annyira hatalmába a hírvágy, hogy kitárt karral rohanjon mindenféle idegen kátyok irányába, ölelvén őket, mintha bizony anyaország volna. (Az anyaoroszlányok ideje lejárt! Bizony) Ha káty vagy, légy káty, s ne hitvány gyönge báb, aki rendszeresen bálványosozza testvéreit! Hiszen miért is ne volna jó, ha testvért testvér, apát fiú elad, vagy felad, ha amúgy rendesen meg van bélyegezve, mert ha nem, jön a porto (fólió). Hannibal ante portó - amúgy is esedékes a Magyar Posta privatizációja. Fletó humorban nem ismeri a tréflit. Ezt leginkább akkor bizonyította be, amikor Eldugovics Tituszként (Andronicus? Andropov? Antropomorf?) magával rántott egy egész népszavazást a mélybe. „Inkább én, mint ők” - mondta, nem fog lófa...rok lobogni a Gyula fokán (hóm). A sírt - mondta síri hangon, ámde ércesen, mintha kakas volna jó Buda várán -, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül (barátiak, mindmegannyi örökbarátsági kétoldali tüdőgyulladással, illetve szerződéssel is megerősödve) [legyengítve?], s az ember millióknak szemében gyászköny űl. Mivel megszámlál tattál és könnyűnek találtattál. Ide vezetne a népszavazás, ha igennel szavazna a nép. De a nép nem olyan! „Én népem” - mondta Fletó, és már-már durcásnak sem volt nevezhető. (Nevethető.) „Én jó népem! Vezesd a harcot. Váci utca felelj neki... A néppel tűzönvízen át. Éljen McDonald’s és a Kentucky Fried Chiken!” így történt tehát, hogy a káty nemzet (nyelvében él, viszont az utóbbi időben kevesebbet nemzett, sebaj) átmenetileg nem tudott egyesülni önmagával, noha hímnős. A megtermékenyítő viták azonban változatlanul folynak. Inkontinencia. (Az életminőséget azonban megfelelő betétekkel fenn lehet tartani.) Ps. Az idegen szavakkal néha bajban vagyok (noha Market Place). Esetleg impertinenciára gondoltam volna? / Ú gy érzem, megkerülhetetlen feladatom, hogy végre megpróbáljam ismertetni a káty történelem legfájóbb (egyben a kívülálló számára legérthetetlenebb) fejleményét. Ez pedig ennek a nagy múltú (lélekszámúban kicsiny, s egyre kisebb) népnek mesterséges szétszakítottsá- ga. Évezrede él itt, egy földrajzilag jól körülírható helyen, a Kárpótlás-medencében, mégis - a történelem egy adott pillanatában - a Triatlon nevű palotában (körülbelül félúton Pentatlon és Biatlon között) úgy rajzolták át a térképét, hogy az országlakosságból imitt-amott le-lehullott néhány millió (jobb esetben csak néhány százezer) lélek. Az eseményt különösen figyelemre méltóvá emelte az a tény, hogy minden egyes lélekhez tartozott egy élő, dobogó szív is. Érdemes volna hosszabban elidőzni ennél az aktusnál, hiszen nem túl gyakori az ilyesmi (még vesztes háború esetén sem), vagyis hogy szeletelő késsel (vagy csontfűrésszel) elkezdjenek szétválasztani olyan összetartozó részeket, mint amilyen egy nemzet. A nemzetről egészen addig úgy tartotta a közmegegyezés, hogy valami olyasmi, mint az ember. Vagyis hogy van keze, feje, lába, törzse, és ezek a részek nem választhatók szét annak veszélye nélkül, hogy az egész jóvátehetetlenül ne sérülne. Jó, persze, súlyos sérülés esetén előfordulhat, hogy egy kéztől vagy lábtól meg kell válni annak érdekében, hogy a lényeg (az élet) megőrződjék. (Különösen háború esetén hasznos ez a felismerés.) De a lényeg az arányokon van! Olyat a legradikálisabb harctéri kirurgus sem szokott gondolni, hogy egy emberből levágjon kétharmad részt, beleértve a fejét. (Mondjuk.) Fej, szív s egyéb élet- fontosságú részek nélkül legalábbis aggályosnak nevezhető az emberi élet. Például egy agyi preparátumtól a legoptimálisabb körülmények között sem várható el, hogy önellátó legyen. Az említett pillanat azonban valóban különlegesnek mondható a történelem országútján, hiszen a fent nevezett palotában, béketárgyalás orvén összegyülekezett politikusok egy olyan sorsdöntő kísérletre szánták el magukat, amelyben dacolni akartak az élet alaptörvényeivel. És meg is tették! Régi fóliánsok mulatságos részleteket örökítettek meg ezekről a tárgyalásokról. A végső finomítások reggelén például olyan másnaposán ébredtek a delegátusok, hogy először tévedésből az Egyesült Államokat akarták földarabolni, szerencsére New Yorknál rádöbbentek tévedésükre, miután hiába keresték Manhattan magasságában a Debrecen-Szeged vonalat, ameddig a romák küldöttség szerette volna előretolni az új káty határt. (Gyorsan fordítottak egyet a földgömbön.) A hatalmas asztal körül többnyire idősebb urak foglaltak helyet, akik már nem bírták olyan jól az éjszakázást, mint fiatalabb korukban, amikor egy ültő helyükben képesek voltak elfogyasztani a gyarmatokon egy egész lányosztályt, a kezük is meg-megremegett, ennek tudható be, hogy az új káty határvonal meglehetősen cikcakkosra sikeredett. (A szigorú zsűri nem is engedte be a Louvre-ba, mint műalkotást, pedig akkor már erősen avanti gárda, sőt dada.) Szemtanúk azt is feljegyezték, hogy az asztal körüli második sorban settenkedő érdekeltek (akik régóta fenték fogukat a zsíros káty földekre és gazdag bányászati lelőhelyekre) annyira lökdösődtek, hogy mindig a legérzékenyebb pillanatokban taszítottak egyet (nem ritkán kettőt) a ceruzát vezető kezeken. így fordulhatott elő olyan eset, hogy egy falu főutcáján futott végig az iron, sőt - a dolgok iróniáját bizonyítandó - egy ízben egy kisváros közjegyzőjének ebédlőjét demarkecolta egy határozott vonallal. (Korrigálásra később sem volt lehetőség, a gyerekek és a nagymama így lett idegen állampolgár, akik később mint reális veszedelem jelentek meg a káty politikai élet egy meghatározó csoportosulásának vízióiban, erről azonban majd később. A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a nagymama akkor már nem élt. - de szegénynek még halálában is határon túl világ maradt.) Ezek az események azonban idővel elfelejtődtek. Maradtak a tények. Csonka Kátyúföld, amelybe idővel már úgy születtek bele az új káty polgárok, hogy azt hitték: mindig is ilyen volt az országuk. (Az ám! Hazám.) Mertek kicsik lenni. Hiszen azok voltak. De mert a történelem nem szokott véget érni, később számos változás következett be ebben a földrajzi térségben is. Államok haltak meg és új államok születtek, politikai rendszerek omlottak össze, vagyis minden megváltozott, csak a Triatlonban meghúzott határok maradtak változatlanul. Kátyúföld is egy nagy világbirodalom része lett, Bruxelles nagyherceg fennhatósága alatt, és bizonyos káty politikai gondolkodók úgy érezték, talán elérkezett az idő, hogy - na nem, a határok átrajzolására persze ők sem mertek gondolni (az efféle gondolatbűn a legszigorúbb anatéma alá esett; s akivel mégis megesett, hát kiesett a politikailag korrekt mezőnyből) -, egyszóval, felvetődött a sokáig felvethetetlen kérdés: kezet foghat-e két testvér a megváltoztathatatlan határok felett. A merészek, a realitásoktól némileg elrugaszkodva, azt felelték erre, hogy igen, kezet foghat, miért ne, hiszen a határok (a legújabb határozatok értelmében) egyre légiesebbek. (Már-már.) Ráadásul átmeneti időre éppen egy olyan politikai erő kormányozta Kátyúföldet, amelynek egynémely tagjában megmaradt valami az általános iskolai tankönyvekben még olvasható történelmi leírások hívószavaiból. (Haza; nemzet; összetartozás; együtt; jövő; felelősség; szeretet.) Föllelkesültek, s mozgalmat hirdettek meg „A káty is ember, még ha szakasztott idegen is!” jelszóval. Úgy gondolták, hogy elérkezett az idő, amikor a Kárpótlás-medence kátysága ismét egyesülhet egy virtuális zászló alatt (amely ráadásul káty). Megrezdült erre az elszakított részekben élő (éldegélő, szo-szo - mintha) kátyokban a lélek, mely addig szunnyadni látszott. Istenem! (Gondolták.) Akkor hát nem felejtettek el minket?! Testvér, segítsd a lebukottakat! Hanem. Nem addig van az! Egyszeriben megélénkült a káty nemzet (ezt csak úgy mondjuk; nem akarnánk senki érintettet megsérteni) nemzetek feletti (jó magasan), mondhatni, nemzetközi (interna-cionalista) része, illetve politikai ereje. (Teljében!) És riadót vert, ami egyébként is jól megy neki. (A verés.) Na mer’ mi van akkor, ha ezek a testvér hadak egyrészt elszemtelenedve, másrészt nekibátorodva elkezdik azt hinni, hogy ők teljes értű kátyok, s nekiállnak elárasztani a káty rónát, mintha csak ciánszennyezett Tisza volnának, s amúgy zúgva-bőgve neki a gátaknak... Akarod,