Hídlap, 2006. szeptember (4. évfolyam, 173–194. szám)
2006-09-02 / 174. szám
HÍDLAP • 2006. szeptember 2., szombat magazin 'Ú . jáh; '*§P| iJ-IJ. j Esztergom az Árpád-házi királyok korában nemcsak királyi székhely volt egészen IV. Béláig, hanem Szent István óta a mindenkori esztergomi érsek - Magyarország főpapjának - központja, a Magyar Katolikus Egyház legrangosabb városa. A történelem viharai Esztergomot sem kímélték. A legnagyobb megrázkódtatást talán az 1543-tól 1683-ig tartó török hódoltság jelentette. Az érsekség is menekülni kényszerült, Magyarország prímásai egészen 1819-ig Nagyszombatból kormányozták a hazai egyházat. A hódoltság alatt szinte egészében elpusztult a Várhegyen emelt középkori Szent Adalbert-székesegyház, maradványait a török kiűzése után a visszatelepülő polgárok hordták szét, beépítve köveit újonnan épülő házaikba. A székesegyházból csupán a páratlan szépségű reneszánsz Bakócz-kápolna maradt épen. A visszaköltöző' érsekség haladéktalanul hozzákezdett az új székesegyház megépítéséhez. Az új templom alapkövét 1822-ben Rudnay Sándor prímás tette le. A megvalósítandó tervek Kühnel Páltól és Packh Jánostól, majd Hild Józseftől származtak. Az épületet az alapkő letételétől a felszentelésig négy hercegprímás építtette. A grandiózus elképzelések a magyar Rómát szándékoztak megvalósítani, azzal, hogy a vatikáni Szent Péter tér alaprajzi elrendezését követve a székesegyház mellé álmodták a prímási palotát, a Papnevelő Intézetet, és a kanonoki rezidenciákat, ám ez a Várhegy adottságai miatt nem valósulhatott meg. A végül fölépített bazilika hossza 118, szélessége 49, magassága 100 méter. A főbejárati timpanontól jobbra és balra az épület tömbjéhez árkádokkal kapcsoltak két 57 méter magas tornyot. A belépőt görögkereszt alaprajzú hatalmas belső tér, egyetlen - a kereszthajók által tagolt -, dongaboltozatos főhajó fogadja, ami fölött a hatalmas négyezeti kupola uralkodik. A belső tér alapszínét a szürke márvány adja fehér és arany dekorációval, vörös márvány szegély dísszel. A főoltárképet a velencei Michelangelo Grigoletti festette Tiziano nyomán. A Mária mennybevételét ábrázoló mű a világ legnagyobb (!) egy darab vászonra festett olajképe: 13,5x6,6 m. Szintén tőle rendelték meg később a kereszthajókat lezáró oltárok festményeit. Az északi kereszthajóban Szent István korona-felajánlása látható, háttérben a Várhegy 19. századi képével, amely a Szent István-i mű folytatását, megőrzését szimbolizálja. Mellette látható még Boldog Gizella és Szent Imre is. A kép alatti márványoltáron magyar szentek szobrai állnak, akárcsak a főoltáron. A főhajó dongaboltozatát és a kupola ívháromszögeit díszítő freskókat a müncheni klasszicista Ludwig Morált festette. A kupolatérben található két monumentális szobor Pázmány Péter és Simor János prímásokat ábrázolja - utóbbi Stróbl Alajos munkája. Pázmány Péter az érsekség nagyszombati korszakának, és a 17. századi katolikus megújulásnak kiemelkedő alakja. A szembemiséző oltár előlapja szintén Nagyszombatból származik. A Bazilika építésének befejezője Simor János hercegprímás. Neki köszönhető a mai belső térnek a klasszicizmustól elszakadó neoreneszánsz díszítése és a nyolc kompozit oszloppal kialakított portikusz (csarnok) befejezése, ahol valamennyi érsek címerét megláthatjuk, akik közreműködtek a székesegyház megvalósításában. Az altemplom a prímások, a segédpüspökök és a kanonokok nyughelye. Építészeti stílusát tekintve az egyiptomi istenek templomai, és a római ókeresztény építészetjegyei keverednek benne. A szentélyben középen 1990-ben, röviddel a rendszerváltás után temették el újra Mindszenty József hercegprímás földi maradványait. A következő évben II. János-Pál pápa első magyarországi apostoli látogatását megkezdve térdet hajtott a meghurcolt érsek sírja előtt, amely azóta zarándokhellyé vált, és a hívek ezrei imádkoznak szentté avatásáért. A Bazilika főhajójából nyíló déli mellékkápolna még a török uralom előtt épült. Bakócz Tamás érsek saját sírkápolnájának építtette a 16. század elején. Az Alpokon túli reneszánsz építészet egyik legszebb emléke. Vörösmészkő építőanyaga a közeli Süttőről származik, míg oltárát a fiesolei Andrea Ferucci carrarai márványból faragta. E csodálatos székesegyház, amely egyben Magyar- ország legnagyobb temploma, ünnepélyes felszentelésére 1856. augusztus 31-én került sor. Az országos esemény díszvendége volt I. Ferenc József császár. Ebből az alkalomból Liszt Ferenc komponált misét, és a bemutatót maga dirigálta az orgonakarzaton. Az orgona akkor 49 regiszteres 3530 sípos és 3 manuálos hangszerként egyedülálló volt Magyarországon. Zarándokok, hívek és túristák tömegei látogatják napjainkban is Magyarország, és egész Európa e csodálatos ékességét, amellyel városunk büszkélkedhet. A Bazilika felszentelésének százötvenedik évfordulóján emlékezzünk mi is kegyelettel az építtető prímásokra, a nagyszerű művészekre és az építőművészekre! • Varga Péter Kolumbán György írása Mohács 480 éve 1526 augusztus 29-én, Fej vesztő Szent János napján a magyar nemzetnek feje vétetett. Ezt a tényszerű, lírai, költői megállapítást tette a leghíresebb túlélő-szemtanú, Brodarics püspök, aki a Vatikán számára írta híres beszámolóját a csata hónapjáról. 29-én reggeltől állt csatarendben a lánycsóki réten a fiatalka, alig 21 éves II. Lajos király és kicsinké magyar zsoldos serege. Délutánig ültek lovukon a páncélos vitézek a tűző napon, majd pedig hatórai várakozás után összecsaptak a hatalmas szultáni sereggel. Oszmán janicsárok, lovas szpáhik, és a rettenetes topcsi, tűzércsapatok meginogtak ugyan a magyar rohamoktól, de a csata felénél szétvált a török gyalogos hadrend és megszólaltak az ágyúk. 270 ágyó közelről leadott lövése letarolta a nemzet színe-virágát, odaveszett a hadbaszállt nemzet főpapságának fele, köztük Szalkay bíboros, prímás, a betegen is hadbaszálló főpap, Tömöri, a cseri barát szerzetes fővezér és 25 000 keresztény vitéz, s pár kilométerre a csatatértől meghalt a király. Az ágyukról tudnivaló: francia ágyúk voltak, kik a vérfürdőt rendezték. A francia diplomácia fegyverezte fel velük a muzulmán sereget, az „ellenségem ellensége a barátom” - meggondolásból. Ártani a Habsburg ősellenségnek, ez a cél szentesítette a gonosz eszközt, eljárást. A csata valójában azon a napon már megnyerhetetlen volt. Az évszázados hadtéri tapasztalattal rendelkező, némán, zászlós „vezényszavakkal” irányítható janicsár gyalogság fegyelme, tűzereje egyedülálló volt. Az ágyúk pedig biztonságos hadrendben lapultak a gyalogság mögött. Ha nem ott. Mohácsnál, hanem kedvezőbb taktikai helyen, például az eszéki átkeléssel bajlódó seregre csapnak le a magyarok, ha Frangepán és ha Zápolya is a táborba érkezik, ha a király megmarad, ha az ágyúkat még nem buják bevetni, akkor talán, talán... És a legnagyobb talány, ha a csatatérre vonuló II. Lajos királyunk kedvenc hátaslova még Ráckeve határában nem pusztul el, lett volna kipróbált paripa, amely a Csele vizét, partját átugoija. A két óra alatt lekaszabolt magyar csapat óvatosságra indította Szulejmánt, aki még két napig ott a csatatéren várakozott, hátha a magyar fősereg is megjelenik. Ezalatt martalócai, az irreguláris rabló, gyilkológép akindzsik rázúdultak a Dunántúlra, Győrig perzselték, dúlták az országot. Esztergom falai alá 1526. szeptember 11-én érkezett a gyülevész rabló horda. Magas kővárunk és vitézei - mint a tatárok elől - ekkor is megvédték a fellegvárat. Külön történet Esztergom szégyene és dicsősége szeptember 11-én. Szégyene, hogy a zsoldos várkapitány, Orbonás András, kinek neve albánt jelent, a királynő kincseit és a budai palota legértékesebb iratait menekítő öt gályát kirabolta, talán éppen az okiratos hajót el is süllyesztette. Nincs is Mohács előtti korból csak egynéhány állami okiratunk. A várat tárva-nyitva, védtelenül hátrahagyta és elszelelt. Brodarics püspök azt is megírja, hogy a főkáptalani (banderiális) hajdúk kapitánya, bizonyos Nagy Máté vitéz Esztergomba hazarohanván a várat vitézül megvédte, miként Visegrád várát a pálos szerzetesek és a környékbeli jobbágyok. A környék népe a fosztogató török elől Pusztamaróira, Bajót mellé rejtőzködött el és ott szekérvárat épített. A török itt harmincezer embert hányt kardélre, a halottak többen voltak mint a mohácsi csatatéren. A mohácsi csata után három hétre már kivonultak a törökök, hódoltatni nem volt kit, a királyt és a királyi szent koronát nem foghatták el, hadjáratuk a későbbi hadjáratok és 140 éves uralmuk kezdete volt. Nemzetünkre nagy veszélyt hozott ez a nap. Egészen különös értelemben veszélyes ma is. Egyik megyei napilapunk augusztus 29-éről már csak azt tartotta érdemesnek megemlíteni, hogy az a nap Michael Jakson születésnapja. Mohácsról néma csend. A megyei lapszerkesztő pedig: történelemtanár végzettségű személy. Bocsánatot kérünk a mohácsi hősöktől, Nagy Máté emlékére pedig címeres ágyút öntet Esztergom városa. kezete M agyarország virágkorának nagy temetője a mohácsi sík. Zsigmond császársága, Hunyadi János győzelmei és Mátyás tündöklése után az ország egy vadkan bőszültségével rohant a vesztébe. Igaz, hogy az oszmán hódítás feltartótathatatlannak tűnt, de a vereségben jelentős szerepet játszott az ország labilis belpolitikai helyzete, a király erélytelensége, a bárók érdektelensége és Európa közönye. Budán már az 1526 elején tudtak a török készülődéséről, a honi mozgósítás mégis rendkívül vontatottan haladt. A július 2-i gyülekezőn néhányan lézengtek a tolnai táborhelyen, pénzhiányra hivatkozva maga II. Lajos is csak július 20-án indult meg dél felé. A haditanács úgy határozott, hogy a törököt akkor kell megtámadni, amikor a mohácsi síkot délről szegélyező dombhátról leereszkedik. A két fővezér, Tömöri Pál és a távollévő erdélyi vajda képviselője, Szapolyai György 1526. augusztus 29-én ezzel szemben állította fel a 25 ezer főnyi magyar sereget. Bekerítéstől tartva az első hadrendet a lehető legszélesebbre képezték ki. Jobb- szárnyát a Batthyány Ferenc vezette szlavóniai nehézlovasság, centrumát lovasegységekkel megerősített idegen zsoldos gyalogság, balszárnyát pedig a Tiszántúl Perényi Imre vezette lovascsapatai tartották. A második harcrend a királyi, főúri és főpapi bandériumokból állott, kiegészítve könnyűlovas és gyalogos egységekkel. Mivel Nagy Szulejmán már táborba szállást parancsolt, a megzavarodott ruméliai lovasság - ez alkotta a törökök balszámyát - elsőre nem tudta visszavetni az első harcrend jobbszámyá- nak viharos támadását. Tömöri erre nemcsak az első harcrend két másik elemét, hanem a második harcrendet is támadásra rendelte. Mire azonban ezek elérték a törökök állásait, a jobb- szárny támadása kifulladt, a magyar balszámy pedig valósággal visszapattant a török jobb- szárny anatóliai lovasságáról, s így a középen előretörő egységek kelepcébe kerültek a török ágyúállások előtt. A csata ezzel el is dőlt: a lovasság, hátrahagyva tízezer gyalogosát, fejvesztett menekülésbe kezdett. A magyar had- és kormányzati szervezet másfél óra leforgása alatt pótolhatatlan vereséget szenvedett, hiszen holtan maradt a csatatéren hét főpap - köztük maga Tömöri Pál is -, huszonnyolc főúr - köztük Szapolyai György -, az uralkodó pedig menekülés közben az esőzéstől megduzzadt Csele- patakba fulladt. A szultán szeptember 9-én vonult be a magyar királyok védtelenül hagyott székvárosába, majd 1526. október 9-én kivonult az országból, látszatra sorsára hagyta Magyar- országot. Bölcsen mérte fel az ország belpolitikai helyzetét, nem kellett tartania komolyabb ellenállás szerveződésétől. Itthon megkezdődött a marakodás a trónért... Historias