Hídlap, 2006. augusztus (4. évfolyam, 150–172. szám)
2006-08-05 / 154. szám
HÍDLAP • 2006. augusztus 5., szombat hídíajymugazin IV Egy vízitúra margójára mindenki a fent említett összeállításban a rántottát. Másnap aztán pálinkás jóreggelt, és a vízi desszant leg- lassabb, de egyben leprecízebb egysége szomorúan konstatálta, hogy aznap sem élvezhetik társaságunkat, mivel ahhoz, hogy nagyjából egyszerre érjenek velünk az aznapi célhoz, legalább három órával hamarabb kellett elindulniuk. Mi, háttérben a káosztáborral, persze az ő távozásuk után is boldogan folytattuk a kisfröccsözést, és aznap negatív rekordot felállítva valamikor kettő óra felé talán már vízen is voltunk, de nem biztos. Patona után már Gönyű következett, és hamar rájöttünk, hogy jövőre miért kerüljük el nagy ívben a Mosoni-Dunát. Halálosan hosszú és végtelenül unalmas egyeneseket kellett végigevezni, márpedig mi nem ehhez voltunk szokva. Zúgok, gyors és sekély víz, trükkös kanyarok helyett negyven fok a lomha, árnyéktalan folyón, a folyó néha visszafelé folyt, a Qrsk kenderésze majdnem fel is lázadt, de aztán lecsendesítettük. Győr csodaszép volt a vízről, ki is szálltunk páran hamburgert enni a belvárosban meg a lányokat bámulni kicsit, Komárom ezzel szemben pont úgy nézett ki, mint a Világok harca című hollywood-i szuperprodukció fináléja, gyönyörűek azok az óriásdaruk a parton, néha még most is vinnyogva ébredek, ha azzal a résszel álmodok. Este, ilyen közel Esztergomhoz már vendégeket is fogadtunk, akik ketten négy liter márkás töménnyel a hónuk alatt gyorsan feldobták az amúgy kicsit elcsigázott bandát, és akkora máglyát raktunk a parton, hogy muszáj volt megint hajnalig bulizni. Aztán következett a leghosszabb nap, negyvenegy folyamkilométertől egy gyakorlott túrázó nem esik hasra, de próbálja meg mindezt éjszakai alapozással, és majd meglátjuk. Valahogy mégis befutottunk Dunaalmásra, de itt már jók voltunk, és az esti pizzázás után már csak páran duhajkodtak a helyi krimóban, ahol érdekes módon aznap este az alsógatya viseleté dívott a helyiek körében. De csak az, más semmi. Mi akkor már semmin sem csodálkoztunk, és másnap, a túra utolsó napján mint a rendes emberek tíz órakor már a Dunán eveztünk, ami arrafelé egyébként megdöbbentően széles és folyamszerű volt. Aztán kora délután jóleső érzéssel szemrevételeztük a Bazilikát, amit csak néhány kanyarban takart ki érdekesen a párkányi gyárkémény, és három óra felé szikkadtan és szomjasan a prímás-szigeti méltán népszerű hajóállomás büfében fogyasztottuk a korsó söröket a megérkezés örömére. De nemsokára itt a tavasz és az újabb K day ........ • Kép és szöveg: Váczy az évek, no meg a kényelem. Szárazföldi egységeink egyébként remekül állták a sarat, legalább annyit ittak a napi harminc kilométeren kocsival, mint mi a vízen, amit mi egyébként 4- 5 óra alatt tettünk meg. De azért jó volt őket kettőjüket meglátni minden este kikötéskor, és büszkék voltunk rájuk, amikor azt láttuk, hogy Csabi még áll valahogy a lábán, míg Ottóka addigra már inkább egy marionett bábura hasonlított, akinek öt damilból négyet már elvágtak, de sebaj. Ikervártól indultunk, ez Szentgotthárd alatt van, és Esztergom volt a végcél. Ez kétszáz kilométer vízen, elosztva hét napra, kábé 30 kilométer napi penzumot jelent. A Rába pedig tényleg gyönyörű. Amíg el nem éri a Mosoni-Dunát, nyugodtan lehet benne fürdeni, attól se nagyon kell tartani, hogy esetleg megfulladunk, mert ez a mutatvány a helyenként egy- huszas vízben csak egészen gyakorlatlan antisportolóknak sikerülhet. Persze azért megfelelő mennyiségű forró pálinka és kézmeleg sör elfogyasztása után mindig fennállt a veszély, de az angyalok vigyáztak ránk. Az indulás Péntek kora délután egységeink Ikervárnál vízre szálltak, a reggeli esztergomi indulásunkra külön nem térnék ki, magam sem értem, hogy miért kell már olyankor inni, de jó volt. Három egyeskajak, és öt kenu, olyan fantáziadús elnevezéssel, mint például Qrsk, vagy Tokod. Aznap csupán tizenöt kilométert kellett megtenni, így a délután kellemes csorgással telt, a táborhelyen pedig már várt minket a Zotya által előre elkészített egy kondér chilis bab, ami csodálatosan helyrehozta gyomrainkat persze csak azért, hogy utána még vidámabban ihassunk tovább. Ha most valaki azt gondolja, hogy ezt követően nem ittunk, az ne áltassa magát, csupán mivel az alkohol sajnos triviális résztvevője ennek a „férfias” programnak, többet már nem írom le. A másnapok mindig érdekesen zajlottak, mert ugye húsz férfi között mindig van egy két korán kelő, nagyotalvó, tisztarendes és ápolatlan, fogmosós és nem annyira. Szép élmény, amikor ezen az egy héten muszáj szokni és tűrni, de a társaság magja már jól összecsiszolódott, és évek óta tudják, hogy például A kezdetek Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt a baráti társaság egy tagja felvetette, hogy mi lenne, ha egyszer ugyanazt csinálnánk nyáron, amit az ő apjáék is tettek. Mi lenne, ha a szokásos nyáresti tivornyák helyett vízitúrázni mennénk bárhová. Az ötletet tett követte, és ha jól emlékszem '94 nyarán a brigád egy jó része felkerekedett, kenukat kölcsönzött, ahogy gyerekkorában látta, vízhatlan műanyaghordókat vásárolt, kilőtte úticélnak a Vágót, oszt usgyi, neki a víznek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy képben vagyok azokat a turnékat illetően. Akkoriban még komoly embernek gondoltam magam, komoly kapcsolatban, ezek a túrák pedig olyannyira nem voltak koedukáltak, hogy még az évközbeni szervezés alatt is szentségtörésnek számított olyasmit kérdezni, hogy nő jöhet-e. A válasz mindig ugyanaz az a határozott nem volt, mint amikor otthon az kérdezik, hogy, drágám, nem nézzük meg együtt a kedvenc sorozatomat? A legendák szerint egyszer, a kezdetek kezdetén volt a csapattal két barátnő is, de miután az első nap estéjén a hölgyek lazán elzuhanyozták az egyhetes 2006-ban is, mint minden évben, már tavasszal megrendeződik a K day elnevezésű speciális nap, ami attól speciális, hogy olyankor szoktuk megbeszélni, hogy abban az évben hová megyünk, mikor, hányán, ilyesmi. Persze a találkozó attól is örömteli, hogy egyrészt a vidámság fokozása érdekében megfelelően növeljük szervezetünkben a maligán fokot, másrészt meg ugye mit keresne ott nő. Na jó, idén már becsúsztak valahogy egy páran a szigorú rend ellenére, engem nem is zavartak, de néhányan felvetették, hogy aztán nehogy megint gond legyen az ivóvízzel. Szóval a NetWarez Bt. Warez tagja a K day-en felvetette, hogy mi lenne, ha idén a botrányosan mocskos és egyáltalán- nem-jól-ellátott szlovákiai turné helyett maradnánk inkább Magyarhonban, példának okáért a Rábán. Érvek és ellenérvek feszültek egymásnak: mert igaz, hogy a Garamban lassan már nehéz úgy a vízbe mártani az evezőt, hogy ne koccanjon egy másfeles pillepalackhoz, amelyek mint a tiszavirág lepik el az amúgy gyönyörű folyó vizét, de a zúgói pont megfeleltek a mi veszély- és komfortfokozatunknak. Csak a kikötésekkel volt mindig gond. Tudniillik, a kocsma mindig túl kivel nem szabad egy sátorban aludni chilisbabos vacsora után. Az első tábor Sárvár mellett volt, a folyó túlpartján még élményfürdő is volt, így persze másnap(osan) sem sikerült délután egynél hamarabb elindulni. Aznap azért eljutottunk valahogy Nickig, nem vicc, ez a falu neve, és mi is csak addig mondtuk fonetikusan Niknek, amíg a helyi kocsmáros meg nem szólt érte és valamilyen, számunkra érthetetlen lokálpatrio- tizzmussal vegyítve el nem kezdett vastagabban fogni a ceruzája. De végre búcsút mondhattunk a vasvacsoráknak, az egy hét alatt én talán ha három konzervet fogyasztottam, azt is csak a vízen. Ettünk ezzel szemben hecket, füstölt csülköt, hagymás-gombás rántottát, halászlét, baconos virslit, profi melegszendvicset, és még profibb pizzát. Ez utóbbit a rábapatonai vendéglős követte el, akinek személyében egy igazi magyar vendéglátót ismertünk meg, és aki nem azért beszélgetett velünk oly sokáig, mert unatkozott, hanem mert joggal volt büszke hangulatos, árnyas kerthelységére, a gáton túl elterülő kempingre, az állataira, és nem utolsósorban a fehérborára. Itt kérdezték meg a vízitúrák történetében először tőlünk azt, hogy jó lesz-e kilencre a reggeli, és szereti-e komplett ivóvízkészletet, az úri kaszinó tagjai csendesen káromkodva úgy döntöttek, hogy nem létezik olyan élethelyzet, amikor nem tölthetnek nyugalomban, tehát nő nélkül el egy hetet évente, és ha mégis, akkor meg már úgyis megette a fene. Azóta jól szervezetten folynak a túrák. Három éven keresztül nyomták a Vágón, aztán a Ga- ram következett egészen az idei évig. messze volt. A faluval együtt persze, meg a bolttal, meg miegymással. És ez azt jelentette, hogy egy hétig saját zsargonunkban vasat ettünk. Pacal- pörkölt, sertéspöri főzelékkel négyszáz grammos időtálló kiszerelésben. De a Rába jó döntésnek ígérkezett már az elején. Eleve úgy indultunk, ahogy még soha: GPS-szel és szárazföldi támogatással. Hiába, a rutin meg
