Hídlap, 2006. július (4. évfolyam, 129–149. szám)
2006-07-08 / 134. szám
HÍDLAP • 2006. július 8., szombat magazin. Valóban fizetett Széchenyi? Az 1825-i országgyűlésen, november 2-án nagy vita folyt a nemzeti nevelésről. Harminchét szónoklat hangzott el, amelyekben a követek számtalan panaszuknak adtak hangot. Egyikőjük elmondotta, hogy „iskoláinkban csak a deáknyelv kínoztatik, mely miatt a polgári tudományokban előmenetel nem lehet, a haditudomány pedig egészen elmellőztetik”. A másik szerint „nálunk csaknem egészen felfordult világ van, mert a szülék leányaikat nevelőkbe adják, ahol idegen szokásokban és nyelvekben neveltetvén, ezáltal majd a maguk gyermekeit is aszerint kívánják nevelni. Főiskoláinkban is csaknem egészen az idegen nyelv uralkodik, melynek az az oka, hogy függésben vannak a bécsi főiskolától, az küldi a pesti iskolába a professzorokat, akik sem a magyar nyelvet, sem a magyar szokást nem tudván, nem a nemzetiséget, hanem idegen szokásokat csepegtetnek ifja- inkba.” Sokan követelték tehát, hogy Magyarországon magyarul tanítsanak. Vécsey Miklós báró úgy vélekedett, hogy „ha a német, a tót szenved Magyarországon a deáknyelvért, miért ne szenvedne a magyar nyelvért?” Péchy Imre egyenesen annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy Magyarország lakosságát nem a deák, hanem a magyar nyelv által lehet egy nemzetté formálni, ezt tanítsák tehát az iskolákban! Általában tehát az ide- gennyelvű iskolázás ellen hadakoztak a szónokok, és követelték a magyar nyelv jogát az iskolákban, hivatalokban, sőt az országgyűlésben is. „Kezdjük meg ezt itt a diétán - mondotta Kolozsvári Miklós - azáltal, hogy nunciumainkat (követelés) a főrendekkel magyar nyelven közöljük.” November 3-án délelőtt tovább folyt a vita a a nyelvről és a nevelésről. A szónokok között volt Felsőbüki Nagy Pál is, aki nem messze ült az ifjú Széchenyi István gróftól, aki barátai - Eszterházy Mihály, Károlyi György, és Wesselényi Miklós - társaságában hallgatta a szónoklatokat. Nagy Pál azt indítványozta, hogy aki nem tud magyarul, azt mozdítsák el a hivatalából, mert ha az 1790. évi törvény elfogadása óta nem tanulta meg a haza nyelvét, akkor vélhetően nem is akarta. „Ha a magyar nyelv megtanulására nincs esze - mondotta Nagy Pál - nincs akkor a hivatalos dolgokra sem.” E nagyhatású szónoklat után előlépett Széchenyi István gróf „a közéletben még ismeretlen kapitány” és rövid beszéd kíséretében, melynek hiteles szövege nem maradt fenn, egyévi jövedelmét, azaz hatvanezer forintot ajánlott a magyar nyelv művelésére alapítandó Társaság alapjaira megvetve ezzel a Magyar Tudományos Akadémia alapjait. A későbbiekben azután sok kíméletlen megjegyzés hangzott el arról, hogy bár Széchenyinek e nagyszerű gesztusa valóban alapja lett az Akadémiának, ám a grófnak nem volt lehetősége arra, hogy egy esztendeig a barátai tartsák el, így tehát nem is válthatta valóra ígéretét. Hogy Széchenyi nem adta át az alapítvány tőkéjét a Tudós Társaságnak, azt saját levelei is tanúsítják. Egyik, Döblingben 1858-ban kelt levelében ugyanis a következő nyilatkozatot fogalmazta meg áz Akadémiának: „így látván a jövendőt én, ami személyemet és alapítói jogomat illeti, a megváltoztatott alapszabályokat, - melyekkel kezdettől végig a legkevésbé sem tudok megbarátkozni - ha nincs menekülés és azokat parancsként csakugyan el kell fogadni, vérző szívvel megjegyzés nélkül elfogadom. Egyszersmind azonban ünnepélyesen óvást teszek, miszerint én a haza oltárára tett áldozat kamatjait, azon pillanattól kezdve fizetni nem fogom, ha tapasztalni volnék kénytelen, hogy adományom, de facto más vágásba szoríttatnék, mint az mely a M. Akadémia eredeti céljával megegyező és, mely nemzet és fejedelem közti törvény által megerősíttetvén fel is szenteltetett.” Az első alapítók általában csak az alapítványok kamatait fizették meg. Ennek köszönhető, hogy a Magyar Tudományos Akadémia majdnem száz esztendőn keresztül minden súlyosabb anyagi gond nélkül folytatni tudta munkáját. Megúszta a devalvációkat, a Kossuth-bankók korát, a Bach-korszakot, mert az alapító mágnások a szabályszerű kamatokat mindig aranyban fizették meg. Mi lett volna, ha az alaptőke például valamely jeles költőnk kezelése alá kerül, akinek halvány sejtelme sem volt a pénzügyekről? Egyszerűen elúszott volna és az Akadémia soha nem tudta volna megkezdeni a működését. Széchenyi István gróf jól tudta, hogy az akadémiai nyelvészek, történészek, írók, költők kitűnő elméleti emberek, de a közgazdasághoz nem sokat ko- nyítanak. Szívesen meghallgatta Vörösmarty új verseit az Akadémiában, szívesen rábízta az akadémiai kritikát, ám az intézmény pénzügyeit még véletlenül sem. Az ő birtokai nagyobb garanciául szolgáltak az alapítványi tőke megmaradására, mint a költőagy nyelvészi gazdálkodás. Helyesebb, sőt kizárólag úgy volna helyes tanítani a történetet, hogy „gróf Széchenyi István birtokai egyévi jövedelmének kamatjait ajánlotta fel egy Magyar Tudós Társaság megteremtéséhez”. • Varga Péter A vasminiszter Baross Gábor 1848. július 6-án látta meg a napvilágot a ma Szlovákiához tartozó Pruzsinán. Fiatalemberként „hagyományosnak” mondható karriert futott be: jogot tanult, megyei tisztviselőként dolgozott, lapot szerkesztett, képviselő lett. 1883 előtt egy nagyobb nyugat-európai útra indult, hogy tanulmányozza a fejlettebb országok közlekedési rendszereit. 1883 márciusában közlekedési államtitkár lett báró Kemény Gábor közmunka- és közlekedési miniszter mellett. 1886-tól 1889-ig közmunka- és közlekedésügyi, ezután haláláig kereskedelemügyi miniszter. Vaskézzel látott neki a magyar gazdasági élet fejlesztésének. Célja az önálló magyar gazdaságpolitika modernizálása, a termelés és az értékesítés nagyarányú fejlesztésének előremozdítása volt. Hivatali ideje alatt megre- formálta'Magyarország közlekedési rendszerét, - munkája Széchenyi reformeszméinek megvalósítása, folytatása volt. Nem is gondolnánk mindazonáltal, hogy a magyarországi vasútépítésnek milyen messzire, jóval a 19. század előttre nyúlnak vissza a gyökerei. A magyarországi vasúttörténet kezdetei a 16. századra tehetők, amikor a történeti Magyarország területén élő német bányászok meghonosították a fából készült nyompályát, a vasúti pálya elődjét. 1827-1828 között kísérletek folytak a'pest-kőbányai lebegő vasúttal, de a kezdetleges lóvasúti technológiát nem találták jövedelmezőnek. 1836-ban a király vasútépítéseket lehetővé tevő törvényt fogadott el, ezt követően heves vita alakult ki az országgyűlésen elsősorban Széchenyi és Kossuth között, hogy a Duna jobb- vagy baloldali partján épüljön-e meg a két fővárost összekötő vasútvonal. Végül a parlamenti vitából a pesti oldal mellett érvelők kerültek ki győztesen. 1844-ben kezdődött meg a Pestről induló vasútvonal építése, és a mai Magyarország területén az első vonalat Pest és Vác között 1846. július 15-én nyitották meg. 1847- ben már a Pest-Szolnok 99 km hosszúságú szakasz is elkészült. Mindenesetre Baross Gábor nevéhez fűződik a vasútvonalak nagy részének államosítása a kiegyezést követően, valamint a vasúti hálózat továbbfejlesztése, a vagon- és mozdonypark jelentős növelése, a zónadíjszabás megalkotása (leszállította a hosszú távok és a távoli állomások forgalmának személyi viteldíját - ezzel növelte a mezőgazdasági termékek verseny- képességét és Budapest központi gazdasági szerepét). Kiépítette Fiume kikötőjét, fejlesztette a dunai hajózást, és mint példaképe, gróf Széchenyi István, ő is foglalkozott a Vaskapu szabályozásával. Az első modern úttörvény megalkotásával jelentős mértékben járult hozzá az elmaradott gazdasági élet fejlesztéséhez. Az ipari szakoktatást 63 tanonciskola és több ipari szakiskola létesítésével fejlesztette. Megalapította a Postatakarékpénztárát, egyesítette a postát és a távirdát, kötelezővé tette az állami vasutaknál a magyar nyelven való levelezést a német helyett. Napjainkban számos iskola, kollégium közintézmény viseli büszkén Baross Gábor nevét. A „vasminiszter” szülőhelyén, a szlovákiai Barossházán (Pruzsina) sikerült a helyi önkormányzattal megállapodni az emlékhely helyreállításáról. A szülőház helyén kialakított emlékhelyet Baross Gábor születésének évfordulóján, 2000. július 6-án, ünnepélyes keretek között avatták fel. • Petrov Az erdélyi parasztfelkelés Luxemburgi Zsigmond uralkodásának negyven esztendeje bizony telis-tele volt fény- és árnyoldalakkal. Sikeresen küzdött meg a trónért, de előfordult, hogy ellenséges bárói fogságába esett, német-római császárként öregbítette Magyarország európai tekintélyét, és bár megengedte a jobbágyoknak, hogy szabadon költözhessenek, létrehozva így a jogilag egységes jobbágyosztályt. Ez megteremtette a parasztság számára, hogy bekapcsolódjon a gazdaságba, földet béreljen, kereskedjen, tehát a vagyo- nosodás útjára lépjen. Mégis épp a parasztokkal gyűlt meg a baja uralkodásának végén... Az állandó pénzzavarral küszködő uralkodó számára az egyik legfőbb bevételi forrás az volt, ha a pénzrontás eszközéhez folyamadott. E rosszabb minőségű, gyakorta hamisított dénárok azonban nem voltak értékállóak, ezért a nemesek arra kényszerültek, hogy értékálló aranyban szedjék be a jobbágyok adóit. Az ország szegényebb vidékein ez általános elégedetlenséget szült, komoly feszültség forrásává vált. 1437-ben Erdélyben Lépes György püspök is jó pénzben kezdte követelni a tizedet, mit több, visszamenőleg is, hiszen a nemesség hibájából tizedfizetésre immár három esztendeje nem került sor. A forrongó indulatok június végén nyílt lázadásba csaptak át. A küzdelem 1437 tavaszán Déva vidékéről terjedt el, központja Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye volt. A felkelést kisnemesek, falusi parasztbírók és polgári elemek irányították. A legnagyobb csapat vezetője Budai Nagy Antal kisnemes volt. A parasztok eleinte békés megegyezésben gondolkodtak, majd mikor a Bábolna-hegyre küldött követeiket Csáki László vajda lefejeztette, fegyveres harc bontakozott ki. 1437 július elején Dés mellett győztek a parasztok, emiatt a földesurak tárgyalni kényszerültek 1437 július 6-án megkötötték a Kolozsmonostori egyezményt. Ebben mérsékelték a tizedet, eltörölték a kilencedet, a jobbágyok megkapták a szabad költözés és a végrendelkezés jogát, emellett évente a parasztok gyűlést tarthattak. A nemesség azonban szeptemberben 16-án megkötötte a Kápolnai uniót, ezt a magyar nemesek, a székely előkelők és a szász patríciusok kötötték. Eszerint ők szövetségre léptek a külső és a belső ellenséggel szemben. Ez az unió évszázadokra meghatározta Erdély politikai berendezkedését. A nemesség a tiszántúli csapatokat már megsemmisítette, Erdélyben a döntő ütközet Kolozsvár és Kolozsmonostor határában zajlott 1438 januárjában, és itt is a nemesek nyertek, ezzel leverték a felkelést. Ezt azonban Zsigmond már nem érhette meg, hiszen ő 1437 decemberében meghalt. A harc fővezére, Budai Nagy Antal az utolsó harcban elesett, a harcokat követték a megtorlások. Ezzel a vereséggel meghiúsult a parasztság végleges renddé válásának talán egyetlen lehetősége. • -a -r
