Hídlap, 2006. július (4. évfolyam, 129–149. szám)

2006-07-15 / 139. szám

VIII

HÍDLAP • 2006.

július 15., szombat

hídlapmagazin

Kocsis L. Mihály

A káty postaszolgáltatás megújulása

E

*

:

r

gyik beszámolóm végén már említettem, hogy szívesen venném, ha otthoni olvasóim (nem mintha feltételez- 'ném, hogy itteniek is vannak) felkeresnének kérdéseikkel, javaslataikkal; mi mindenről kéne írnom, mi érdekelné őket elsősorban a káty hétköznapokból. Csak utólag döbbentem rá, hogy ez bizony kissé könnyelmű dolog volt részemről, hiszen mintegy sugalltam ezzel azt a lehetőséget, hogy hipp-hopp, levelet írunk, postára adjuk, amely aztán előbb vagy utóbb el is jut rendeltetési helyére ide, a távoli Kátyúföldre. A legöregebb bennszülöttek még emlékeznek rá, hogy voltak idők, amikor ez valóban így történt. De ez nagyon régen volt, talán igaz sem volt. Ma már más a helyzet. Nem lebeszélni akarom tehát az expedícióm iránt érdeklődőket, hogy megkíséreljék felvenni velem a kapcsolatot, egyszerűen csak szeretném tájékoztatni őket arra, hogy mire számíthatnak.

Legelőször is arra kell számítaniuk, hogy levelük nem jut el hozzám. Szinte látom szemem előtt a Bond street környéki klubok tekintélyes tagjait, a Trafalgare square ifjait és a kertvárosok háziasszonyait, hogyan szalad fel ennek a feltételezésnek olvastán a szemöldökük. Hogyhogy?! Vagy esetleg: nono?! De hát, ha egyszer a postára bízom küldeményemet, s lerovom a kiszabott illetéket - amivel mintegy szerződés köttetik köztem és a szolgálatait felajánló postaszervezet között -, már miért is ne teljesítené azt, amit vállalt. Hogyhogy?! (Illetve nono.) Ez, kérem, így is van. Nem akarnám csorbítani a Királyi Posta méltán meglévő tekintélyét, megingatni a belé vetett rendíthetetlen bizalmat. Csakhogy - amint a Cityben mondani szokás - a botnak két vége van, így tehát a postaszolgálatnak is. Amivel azt akarom mondani, hogy nem elég egy levelet felvenni, azt valamilyen módon kézbesíteni is kell a címzettnek. És itt akadnak... hm, finoman szólva, gondok Kátyúföldön. (A botnak, hogy úgy mondjam, innenső végén.)

Valamikor régen, mint említettem: a legöregebb kátyok még emlékeznek is ezekre az időkre (igaz, már nem sokan élnek, hiszen errefelé a mosónők és a káty bennszülöttek korán halnak, mivelhogy cipeléstől rész két lábuk, és a Kárpótlás-medence ködöshuzatos levegőjétől - valamint a a

vasalástól, illet- J%

ve talpalástól - a fejük is fáj, ami összegezve nem tesz jót az egészségnek), nos tehát, vannak még olyanok, akik határozottan állítják, hogy valamikor a káty posta is ekként működött.

Felvett egy levelet (távira- * tot, postautalványt, mikor mi volt könnyebb), és kézbesítette, no persze, ugyanúgy, mint másutt, a megfelelő díj megfizetése ellenében. Sőt egyenesen azt állítják, hogy a káty postaszolgálat mintha még jobb is lett volna, mint az átlagos. Jobb és pontosabb (amely megállapítással pedig esetleg megbántom a Királyi Posta hírnevét, amit nem akarnék), különösen találékonyabb, ha értik, hogy mire gondolok. Ugye, a világ tele van szórakozott emberekkel, akik hiányosan adják meg a címzést, lefelejtenek ezt-azt, nevet, várost, utcát, házszámot, kontinenst, noha a bolygó többnyire adott, így végül is a cél számtanilag - és elvileg - elérhető'. Történelmi tényként tartják számon például a káty postásoknak azt a bravúrteljesítményét, amikor - még a kézbesítési határidőn belül - sikerült megtalálni egy bizonyos „Barna kislányt” (kék a kökény, recece), fidres-fod- ros ruhácskában, bánatos, de ugyanakkor (mégis) ígéretes tekintettel, pádon ülve, ligetben, amikor reszketett a hold a tó vízén, vagyis a látási viszonyok nem voltak éppenséggel a legtökéletesebbek. De ennek ellenére! Noha! Ilyen volt a káty posta! És ezt bátran elhihet- jük, mert miért ne.

Azóta azonban némileg megváltozott a helyzet. Hosszú, történelmi folyamat volt ez, nem akarnám most ezzel untatni az olvasókat, de hiszen tudjuk, hogy a világot a fejlődés jellemzi, ami jó volt tegnap, nem biztos, hogy jó lesz holnap is, vagyis mindig, minden változik, s e változásban újra látom őt: a múltat, de mintegy a jövő felé. Elégedjenek meg azzal, hogy megpróbálom felvázolni a káty posta jelenlegi állapotát, illetve szolgáltatási politikáját, amely egyben tükrözi a káty lélek mélységeiből elő-előderen- gő derűt és iróniát.

Ugye, mi, a fejlett demokráciák polgárai is rengeteget szenvedünk az örökös változásoktól, módosításoktól, amelyek át-átszövik mindennapjainkat. De az ember tudomásul veszi, hogy mindig, min- den megújul, hiszen ez a világ trendje. Szereti a megszokottat,

ragasz- kodik a hagyományos, jól bevált megoldásokhoz, de kénytelen-kelletlen beletörődik az újításokba. Nyilvánvalóan a káty posta sem egyik napról a másikra hajtotta végre a változtatásokat, hosszú folyamat volt, tekintettel az emberi psziché alkalmazkodási képességére. Bevallom, elképzelni sem tudom, hogy mennyi volt ez az idő, de - tekintettel a válto- zások-változtatá- sok karakterisz- I tikus mivolt■ ára - azt kell feltételezni, hogy jó hosszú, akár több emberöltőt is átfogó, és mindjárt meg fogják érteni, hogy miért mondom ezt. Nem kell ehhez más, csak felidézni a - persze, elismerem, nem teljesen probléma- mentes - Királyi Posta tevékenységét, s ezt összevetni azzal a képpel, amelyet most szándékozom fölvázolni önöknek, kedves olvasók. A káty posta ma ekként működik, s ezek után talán érthetővé válik az én egyre növekvő tiszteletem a káty nép iránt, amely tűri (ameddig tűrheti) balsorsa minden nyűgét s nyilait.

Bemutatták a káty posta legújabb egyenruháit

Jön a káty polgár, kezében levél vagy ahhoz hasonló (és ezt el kell hinniük nekem, bármenynyire hihetetlen is, hiszen saját két szememmel láttam, amely - megjegyzem - nem barna, mint ama kislányé volt, hanem inkább szürke, megtévesztően olyan, mint azok, akiknek nem leszek a hegedőse, ne is kérdezzék, miért nem, nem, és kész), s ez önmagában is feltételez egyfajta lelki emelkedettséget, mindjárt kiderül, miért.

Ugyanis a káty ember a levéllel - már csak megszokásból is, de egyben állam- polgári fegyelem okán - a postára megy. Postára! (Nem csoda, hogy egykor rettegve futottak meg őseink kalandozó vitézeik elől.) A posta - s itt megint az önök irántam, a szavamba vetett feltétlen bizalmára van szükség - rettenetes hely. Kis, sötét barlangok, amelyek fülkékre vannak osztva, erősen emlékeztetve a régi szerzetek kamráira, illetve az ink- vizíciós idők cellarendszerére. (Celladam. Illetve Éva.) Az eredeti elképzelés szerint - ahogy ezt szakemberek elmagyarázták nekem - minden egyes cellában egy embernek (alkalmazottnak, postai) kellene ülnie, s fogadni az ügyfeleket (levél, távirat, APEH-beadvány, parkolási csekkek stb.), de az idők során ez úgy módosult, hogy csak egy cellában ül valaki, de ő is behúzott függöny előtt, s a szertartás egyik része éppen abból áll, hogy a postára belépőknek először is ki kell találniuk, melyik cella üres, és melyik nem. A káty emberek nagyon megszerették ezt a hétköznapi szerencsejátékot. Csillogó szemmel álldogálnak a lefüggönyözött fülkék előtt, s csak néha-néha villan össze a tekintetük a másik sorban állóval, vajon ma melyiküknek kedvez Fortuna istenasszonya. Érdekes módon többnyire csend és fegyelem van, amit nem győzök külön csodálni, hiszen napjainkban nem egy helyen magam is megtapasztaltam a. kátyok legendás türelmét. Csak akkor támad némi mozgolódás, amikor hirtelen kirántják valamelyik cella függönyét, mire mindenki odarohan, abba a sorba, de amikor elhelyezkednek, már megint csak függöny van előttük. Leshetik a következő alkalmat. Ma (mondják a helybéli szociológusok) ez helyettesíti a vadászat gyönyörét, a játék örömét. És - bármennyire hihetetlen - mindez nagyon sok esetben egyfajta szenvedélybetegség kialakulásával fenyeget. Annyira hozzá lehet szokni, hogy megszüntetése elvonási tünetekkel járna, amit a gondos káty kormány nem akar kockáztatni. Ezért keresi a postaszolgálat élére mindig a leginkább kreatív, leginkább fantáziadús vezetőket, és szerencsére meg is találja őket.

Elképesztő gazdagságban ömlenek e (jobbnál jobb, sőt még annál is jobb) vezetőkből az ötletek, ennek belátására - úgy gondolom - elegendő, ha felvázolom: hogyan és milyen feltételekkel lehet ma postára adni levelet itt, Kátyúföldön. (Remélem, Market Place szava hitelesíti ezt az elbeszélést.)

A sorállásról már beszéltem, és azt is el kell mondanom, hogy szinte mindennap előfordul, hogy egy-egy függöny hosszabb időre (akár öt percre is) félrehúzódik, s az ilyenkor láthatóvá váló postatisztviselő, aki - mellesleg - nehéz vasban ül a cella mélyén, hogy azonban milyen testi és lelki gyakorlatokra kötelezetten, arról nagyon eltérőek a vélemények, egyesek szerint ólmos ostorral, mások szerint csak vaslánccal kell ütlegelniük magukat, nehogy elpuhuljanak, de olyan vélemények is akadnak, hogy elég fegyelmező eszköz számukra a levegőtlen cella. Mindezt azonban én csak továbbadom, hiszen beszélni róla - vagyis meggyőződni az igazságáról - nem tudtam egyetlen érintettel sem, de hajlamos vagyok a legendák közé sorolni. Ami azonban

tény, és így megfelel a valóságnak: az az eljárás különös rituáléja, amelynek (egy kivételesen elszánt pillanatomban) magam is részese lehettem.

Vegyük azt az esetet (ez a valószínűség-számítás módszerével könnyen követhető), amikor a levelét (csekkét, adóbevallását) kezében szorongató káty ember odajut egy félrehúzott függönyű kamra elé, s győztes mosollyal átnyújtja azt a pult túloldalára. A postai alkalmazott átveszi, megszagolja, kicsit beleharap, nem antraxos, illetve szalmonellás disznósajt-e (mert akkor nem adja). Ha mindent rendben talál, akkor formanyomtatványt vesz elő és kitölti a szükséges adatokkal, amihez természetesen meg kell lenni a megfelelő bizonylatoknak (óvodai felvételi értesítő, általános iskolai - esetleg magasabb - bizonyítvány, oltási adatlap, születési anyakönyvi kivonat, lakónyilvántartási és APEH-, sőt újabban vámigazolás). Ezt követi a díj lerovása (de ez még nem számít rovott múltnak, és csak lakhelyelhagyási tilalommal jár együtt).

Itt azért meg kell állnunk egy pillanatra. A díjtételek ugyanis folyamatosan és exponenciálisan emelkednek, amit a káty ember tudomásul vesz, igaz, volt már arra példa, hogy elragadtatott pillanatában valaki azt találta mondani, hogy „nono”, ami érthetően a hatóságok határozott intézkedését vonta maga után. (A túlzott engedékenységnek már voltak rossz következményei Kátyúföldön, és abból okultak.)

De végül is, mindenki fizet, mert a fegyelem káty alaptulajdonság (mint említettem). Ekkor aláíija az eléje tett szerződést, amelyben vállalja, hogy a postára adott levelet (csekket - vagyis pénzt -, esetleg borítékolt szavazatot) záros határidőn belül eljuttatja a címzetthez. Mint elmondták: ez volt a káty postaszolgálati rendszerben a fordulópont. Amikor egy lángeszű postai vezér arra a felismerésre jutott, hogy döntően úgy lehetne megjavítani a - bizony, akkor már kissé döcögő - postai munkát, ha belevonnák az ügyfeleket, hiszen a felelősség megosztása egyben növeli is azt. Saját levele, vigye haza! Illetve ne haza, hanem oda, ahova köll. O tudja a legjobban! Aki küldi. Nemde? O írta rá a címet, talán személyesen is ismeri az illetőt, ultizni járnak össze, vagy hetente kap tőle fizetési felszólításokat. Mindenképpen bizalmi kapcsolatról van szó. Amibe egy külső harmadiknak beleavatkozni már-már illetlenség is. „Hozd és vidd!” Ez lett az új szlogen.

Mára - ahogy magam is megtapasztaltam - már meglehetősen olajozottan működik (szőkítve) ez a rendszer, s legfeljebb a határidőkkel van baj. Túl feszes, legalábbis erre panaszkodnak néhányan az újságok levelezési rovatában. Feszes, mint egy húr, de ez - szemben amazzal - soha nem pattan el.

Vagyis (összefoglalva) itt tart ma a káty posta megújulása. És - amint örömmel számoltak be róla egy legutóbbi sajtótájékoztatón - további lépések várhatók. Azt rebesgetik, hogy száz lesz. De legalább kilencvenkilenc, illetve egy híján száz. (Addig is bevezetnek egy olyan mozgópostát, ami soha nem áll meg. Perpetuum nobile - vagyis aki másnak vermet ásít, annak a holló se károg utána. Postamunka.)