Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-03 / 109. szám
HÍDLAP • 2006. június 3., szombat _________magazin K ár, hogy a magyar nyelvet nem érti senki A (nép) gazdaság összeomlása közben most pihenésképpen másra terelem a szót, nem kell mindig a kaviár - hiszen, ugye, éppen ezt mondják a vörös fiúk (és lányok, hogy például a szimpatikus „Cenzor” Ildikóról meg ne feledkezzünk), pontosabban, az ikrás tálból mindenki szociális helyzetének megfelelően vegyen, ők történetesen kicsit többet, hiszen mégis csak -, „beszéljünk” hát a filmcímadás szépségeiről. Ám nem állhatom meg (állhatatos vagyok), hogy megjegyezzem még: mint sejthető, ellep minket a fortyogó miaz- ma, konkrétan: szar (és oppardon 1.), a lendülettel álcázott hebe- gés-habogás legyen számunkra a bizonyíték (nem ígéret), miszerint vagy nem tudják, vagy nem merik a tényleges baj nagyságát elővezetni. Azért ne legyenek kétségeink: fogják. De addigra én már messze leszek. Konkrétan a béka segge alatt (és oppardon 2.). No. Eleget „közéleteltem”. Esszék esetében szokás, hogy bevezetés gyanánt a szerző elhárítja a felelősség ódiumát, miszerint rövidke szemléje nem lehet teljes, és valóban. Idiotizmusban jól állunk, ezen a területen is. (Ugye, tetszik érezni a párhuzamot? A politika és a filmelnevezés között.) Ugyan nem mentség, de nincsenek irigylésre méltó helyzetben a hazai filmforgalmazók, amikor valamelyik külföldi produktumot anyakönyvezniük kell. Hiszen a magyar címnek egyrészt tükröznie kell - kellene -, miről is szól a film, másrészt és még inkább arra kell sarkallnia a fogyasztót, hogy besétáljon a moziba, vagy leemelje a tékák polcairól a digitális korongot, videokazettát. Amellett, hogy amíg a szinkron tekintetében - sajnos, ez ma már nem egészen igaz - remek hagyományokkal és fordítókkal (egykor: Romhányi József, ma: Speier Dávid) rendelkezünk, a címadások viszonylatában olykor erősen rezeg a léc. Bizony, gazdag tárházzal bírunk az idióta elnevezéseket illetően, vékony a Hídlap ahhoz, hogy listázzuk azokat. Csak ízelítőül kettő az utóbbi idők terméséből: Zathura, amiből a Zathura - Az űrfogócska lett, vagyis hogy a (fölösleges) alcím révén mindenki értse (a hülyegyerek is, nyilván rám gondoltak), hogy itt galaktikus kergetőzésről van szó, illetve a Hoodwinked, ami a PiROSSZka - A jó, a rossz, a farkas, MEGAnagyi címet kapta, alaposan kihasználva a billentyűzet „Caps Lock” funkciójának játéklehetőségét, és mintegy előre majdnem elmesélve a filmet. Ellenérv: így legalább minden egyértelmű, és nem válik félrevezetővé. Nem állhatom meg, hogy néhány további filmcímet ne említsek meg, találomra válogatva (és minden kommentár nélkül): Belevaló papapótló (Uncle Buck), Die Hard (Drágán add az életed), Szárnyas fejvadász (Blade Runner), A tökös, a török, az őr, meg a nő (Le boulet). Utóbbira mondhatnánk, hogy „ööö”... Még mielőtt az elhülyült korszellemmel (lásd: Rob Schneider bohóc-színművész „tökös” életműve) magyaráznánk a jelenség okát, íme, egy jellemző példa 1981-ből. A Sally Field és Tommy Lee Jones főszereplésével forgatott Back Roads című film (rendező: Martin Ritt) a magyar keresztségben A kéjnő Kaliforniába készül címet kapta. Értjük, persze, hogy a „visszautak” keveset mond a sikam- lósság iránt oly' fogékony szittya testvéreinknek, és a filmbeli prostituált (Field) valóban a napsütötte amerikai államba utazna új életet kezdeni, ám érzésem szerint nem lett volna szükséges szájba (és a címbe) rágni a tartalmat. E logika mentén akár beszélhetnénk olyan filmekről is, mint „Szőrös félemberek gyűrűt dobnak a fortyogó kráterbe” (A Gyűrűk Ura-trilógia), vagy: (hogy aktuálisak legyünk) „Affektáló író és a vérfürdő” (Capote). Mint ahogy nem kell beszélnünk róla - szerencsére. Egyébként a „címadási átok” különösen az úgynevezett B-kategóriás filmeket sújtja, a svéd izompacsirta és arcjáték-művész Dolph Lundgren például határozottan rosszul járt. Filmjei címeit úgy honosították, hogy alkalmassá váljanak a kereskedelmi csatornák késői műsorsávja előtt gyöngülő nézők igényszintjének birizgálására. Egyebek mellett: a Detention elnevezésű akciós filmjéből (ami születetten letartóztatást, fogva tartást jelent) így lett nálunk Túlélésből jeles, a Cover-Upból (kb. elleplezés) pedig A könyörtelen hajsza. Szegény, szegény viking! Pedig nem is a szívem csücske. A „cím fejezze ki a tartalmat” követelménynek igyekezett maximálisan eleget tenni az a névtelen kolléga is, aki az első Alien-filmet úgy magyarította, hogy Nyolcadik utas a halál, innentől a savfrö- csögő ízeltlábúak „Halál” fedőnéven bújtak elő a kvadrológia áldozatainak a mellkasából. Abból a „kínjából” táplálkozhatott, miszerint az „idegen” kifejezés jóval kevesebb nézőt vonz, mint a „halál” (további ajánlott szavak a magyar címben: vér, gyilkos, túsz; romantikus filmek esetében: szerelem, könny, csók stb. - és ezeknek ragozott változatai). Tehát szépen megszámolta, hányán utaznak a Nostromo űrbárka fedélzetén, és hozzájuk adta a „kakukktojást”. A film címe még ma is erősen vitatott (erről számos hálózati fórum tanúskodik), a magam részéről megértést mutatok, és nem sorolom a legborzasztóbb címadások közé. Persze, az is lehetséges, hogy megszoktuk. Újabban többször meghagyják a film eredeti címét - örülhetünk, hogy a Brokeback Mountainből (ami egyébként egy hegy) végül mégsem lett Túl a barátságon - közel s távol -, ami egyfelől megtakarítja az erőlködést, másfelől megkönnyíti a rajongók számára az információkeresést a nemzetközi adatbázisokban. Mindennek a filmcím-adók a nagy kárvallottjai. Hiszen mi lesz így a honoráriumukkal? • Gulya István Alig várjuk a nyári szabadságot. Izgatottan pakoljuk bőröndünket, rábízzuk macskánkat a szomszéd nénire, majd felfegyverkezve szúnyogriasztóval, naptejjel, szexi bikinivel, vagy nácival elindulunk a reptérre. És ekkor döbbenünk rá, hogy a furcsa érzést gyomortájon nem az a félelem okozta, hogy elzártuk-e gázt, vagy nem felejtettünk-e otthon valami fontosat, hanem attól, hogy már a repülés gondolatától is ránk tör a frász. Egyszerűen félünk a repüléstől. A harmadik Campari-dzsúz után ez enyhül kissé, de amikor belépünk a szűk „alumínium csőbe”, ahol 300 sorstársunkkal órákat fogunk repülni az óceán felett a hideg verejték igazgyöngyei ülnek ki homlokunkra. Na nézzük csak meg statisztikailag a dolgot. Az USA-ban évente átlag 30 ember hal meg légi katasztrófában, autóbalesetben 30.000. Ugye a számok magukért beszélnek, és itt be kellene látnunk, hogy a repülő a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, és itt be is fejezhetném a cikkemet. De lelki füleimmel hallom az ellenvetést: „Ezek csak számok, és mi van ha pont az én gépem esik le és ezzel bele a statisztikába?” Hát igen, az kétségtelenül pech. De mint tudjuk, a kísértésben az a legjobb, ha engedünk neki, a félelemben pedig az, ha legyőzzük. Ehhez persze ismernünk kell a miérteket. Mi okozza a fóbiát? A minket ért közvetlen vagy közvetett rossz tapasztalatok, félresikerült tanácsok vagy fantáziák egyaránt vezethetnek fóbiák kialakulásához. Ha nagyink kiskorunkban folyton azt hajtogatta, hogyha a gondviselő azt akarta volna, hogy repüljünk, akkor szárnyakat adott volna, az már negatívan kódolja belénk a repülést, mint istenkísértést vagy dacolást a természettel. Katasztrófa filmek, és valós lezuhanások képei a tv- ben ezeket, a negatív gondolatokat csak felerősítik. Kutatások kimutatták, hogy főleg az édesanya szorongásai/fóbiái „öröklődnek”. Persze nem genetikai értelemben, hanem a nevelés folyamán. Ha például, kiskorunkban elkezdünk simogatni egy szép békát a Balaton-par- ton és anyunk sikoltozva rohan felénk, hogy „fúúúúújjjj, azonnal dobd el...” akkor rémülten ejtjük el szegény brekket, és máris szert tettünk egy remekbeszabott fóbiára a hüllőktől. Sokan azok közül, akik valamilyen specifikus fóbiától szenvednek, mondjuk zárttériszony (claustrophobia), nem emlékeznek félelmük eredetére, de hátterükben gyakran negatív élmény vagy trauma áll. Elég, ha büntetésből gyermekkorban egy sötét szobába zárták az érintettet. Néha a fóbia csak fokozatosan vagy jóval a trau- matikus esemény után jelentkezik (pl. autóbaleset). A fóbiás tünetek kezelésével azonban nem kell megvárni eredetük feltárását. Vannak olyan specifikus fóbiák, amelyek nem tartanak sokáig és a felnőtté válással javulnak. Ezek közé tartozik az orvosoktól, az injekciótól, a sötétségtől és az idegenektől való félelem. A tériszony, a vihartól és a zárt terektől való félelem viszont általában tartósabb. Az állatoktól faló félelem, mely 9-11 éves korban jellemző, a fiúknál 11 éves kor után többnyire elmúlik, sok lánynál azonban megmarad. A repüléstől való félelem azonban mindkét nemnél egyenlő arányban jelentkezik, még olyan üzletembereknél is, akik hetente több alkalommal ülnek gépre. A legújabb kimutatások szerint gyakran jön rájuk pánikroham és a bezártság érzése. Persze az is gond, ha alapból nem bízunk embertársainkban, mivel ez kivetül a pilótára is. „Már csak rutinból repülnek”, „minden pilóta iszik”, „túldolgozzák magukat, és már nem tudnak figyelni...” - ugye ismerős? Az ilyen sztereotípiák bogarat ültetnek fülünkbe, és már érezzük a félelem jeges karmait, főleg ha éppen beszállásra várakozunk Ferihegyen. Rámutattak arra is, hogy az utazással kapcsolatos közkeletű kifejezések egy részének (terminal, final boarding, final approach, departure lounge) van valamiféle baljós csengése, főleg ha valaki nem beszéli az angolt, akkor ezek az ismeretlen szavak csak fokozzák a szorongást. Sok férfinél a saját macsósága vezet fóbiához, főleg ha sokat vezet, és magát tartja öt kontinens legjobb autósának. Mert hát hogy is bízna meg egy másik fickóban? Azt az Airbus-t ő sokkal jobban el tudná vezetni, és Budapestről Bangkokig ismer egy sokkal rövidebb utat, meg különben is... Ha nem bízunk valakiben, az bizony félelemhez vezethet, főleg ha rá kell bíznunk életünket. Mi váltja ki a félelmet a repüléstől? Félelem a repülőgépen ránk törő pánikrohamtól. Félelem attól, hogy a repülőn ránk tör a klausztrofóbia. A médiából és az egymás közti beszélgetésből származó információk a repülés veszélyeiről. A szorongó utastársakról átragadó félelem. Viharos időjárás vagy várható rossz idő. A leszállás eltolódása késés miatt és a csapdába esettség érzése. Lelkiállapotunk (pl. szomorúság), amit magunkkal cipelünk a repülőre. A baljós hangulatot erősítik a légi utaskísérők biztonsági bemutatói. Az oxigén maszkok, a mentőmellények és még sok más dolog, ami a repülőgép szerencsétlenség lehetőségére emlékeztet. E tényezők a szorongás külső meghatározói, a gondolatok és az érzések pedig a szorongás belső kiváltó okai. A társas szorongást erősítheti a repülőn az is, hogy az emberek nem akarják magukra vonni a figyelmet, vagy zavartan viselkedni mások előtt. Hogyan enyhítsük szorongásunkat a repüléstől?- Ha úgy döntesz, hogy repülni fogsz, ne hátrálj meg! Ha azt gondolod, hogy legfeljebb visszatáncolsz, ne áltasd magad a repüléssé! Úgy tekints a repülésre, mint ami lehetőséget nyújt félelmeid mérséklésére!- Jó előre készítsd fel magad! Gyakorold a relaxációt, s találd meg a módját, hogyan tudod megnyugtatni magad! Ettől még nem fog megszűnni a szorongásod, csak az intenzitása csökken, gyorsabban múlik el, s így némiképp uralni tudod a helyzetet. Re- laxáció közben képzeld el, hogy gondtalanul utazol a gépen (olyan gondtalanul, ahogyan szeretnél).- Szoktasd magad a helyzethez! Menj ki például a repülőtérre, és szoktasd magad a környezethez! Nézd a le és felszálló gépeket addig, amíg nem érzed magad nyugodtnak! Képzeld el, hogy kényelmesen ülsz azon a gépen, amit éppen néze! Ez csökkenti előrevetített félelmeidet.- Vigyél magaddal a gépre olyan dolgokat, amelyekkel elfoglalod magad! Csinálj egy relaxációs magnókazettát, amely emlékeztetnek mindarra, ami segít legyűrni a repüléstől való félelmedet!- Jusson eszedbe: a félelem csak akkor múlik el, ha gyakorolsz, minden eshetőségre felkészülsz, és rendszeresen repülőre ülsz. Félelem az úszástól Az úszástól való félelem társas fóbiának tekinthető, amennyiben sokan azért félnek az úszástól, mert nem szeretnek fürdőruhában mutatkozni mások előtt, félnek, hogy megjegyzéseket tesznek az alakjukra, hogy nevetségesek úszás közben vagy rájuk szegeződik a figyelem, amikor a víz felé közelítenek. Pedig ez csacskaság, ez amerikai mondás szerint miközben attól félünk, hogy mások mit gondolnak rólunk, a többiek attól tartanak, hogy mi mit tartunk felőlük. És pont azok, akik a legtöbb megjegyzést teszik, pl. pasik a strandon általában lúdtalpasak és jól fejlett sörhasat tolnak maguk előtt. Szóval „no para” nyugodtan fel lehet venni a szexi kétrészes bikinit. Sőt, megsúgok egy férfi titkot: mi nagyon is szeretjük, ha a lányoknak van kis hasuk. Kifejezettem vonzó... A kockás hasat hagyjátok meg nekünk srácoknak. Az úszástól való félelem oka lehet félelem a víztől vagy a vízbe fulladástól vagy, hogy pánikba esnek, ha egy hullám vagy egy áramlat elkapja őket miközben a tenger vagy egy nagyobb tó nyílt vizén úsznak. Vannak, akik csak addig érzik biztonságban magukat, amíg leér a lábuk, és nem mernek úszni; mások lebegnek a vízen és úsznak is, de nem merik belemártani az arcukat a vízbe. Sokan rettegnek attól, hogy milyen halak vagy „lények” úsznak alattuk, főleg tengerben él sokunkban a „cápa-fóbia”. És őszintén megmondom, mint búvárban ez bennem is megvan. Mivel felszerelés nélkül, úszva én sem tudom mi tekereg alattam, csak az édes kis Némó vagy egy kétméteres muréna. Szóval az óvatosság azért nem árt. Fontos, hogy mindenki ismerje a saját határait, ha kimerészkedik a vízre. Ha valóban nagy a félelem és ez töhk- retenné nyaralásunkat, akkor valóban érdemes konzultálni egy szakemberrel. A víztől való félelmet már egy alapos úszóiskola is elveheti. Ha tudjuk, hogy jó a technikánk és kitartóak vagyunk, az nagyban növeli magabiztosságunkat is. A legtöbb uszoda a nyári szezonban tart oktatást felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt. • Georg Spöttle
