Hídlap, 2006. június (4. évfolyam, 107–128. szám)
2006-06-03 / 109. szám
HÍDLAP • 2006. június 3., szombat hídlapma gazin Mit tegyünk? Mit cselekszenek? Mit tettek? Mit cselekedtünk? - 2. rész Gyurcsány először 2006. április 18-án nyilatkozott a Tv2 Mokka c. műsorában arról, hogy nem érdekli őt a nemzetpolitikában kialakult - időközben megszűnt - korábbi egyetértés. A műsorvezető feltette neki a kérdést: "... Az volt a benyomásom, mintha a szocialista párt és az SZDSZ nem tudna mit kezdeni a történelmi egyházakkal. És akkor mindjárt hozzá tenném, hogy a határon túli magyarokkal kapcsolatos problémákat sem tudja oly módon kezelni, hogy az érzékenységet, a moralitást, a trianoni traumát és mindazt, ami az emberekben felgyülemlik pártra való tekintet nélkül, kezelni tudná." Gyurcsány válasza: "Nem értem, miért mond ilyet? Szóval: az ország többsége azt mondja, azzal a kezeléssel ért egyet, amit mi teszünk. Nem az a mérce, amit a Fidesz csinál ezekben a kérdésekben. Én úgy látom, hogy nem nekünk van ezzel az üggyel problémánk, azoknak van problémájuk, akik nem tudnak elképzelni másfajta kezelést, ahogy ön fogalmazza, mint ahogy a nagyobbik jobboldali párt teszi." A miniszterelnök szerint - aki az egész ügyet pártpolitikai kérdésnek tekinti - nem is szükséges az egyetértés, ami annyit jelent, hogy nincs szükség olyan intézményrendszerre sem, amelynek a feladata az egyetértés kialakítása lenne. Ez szerfelett terhére lenne. A Gyurcsán szavaiban rejlő üzenet helyes olvasatáról azóta több esemény is meggyőzhetett bennünket. A romániai A Hét c. bukaresti magyar lapban, 2006. május 3-án Tamás Pál terjedelmes írásában olvashattunk egy erre utaló említést: "A MÁÉRT-nak jelen formájában igazán sok értelme nincs - sőt kifejezetten valódi erővonalakat, cselekvési lehetőségeket és felelősségeket leplez. Álparlament, amelynek nincsenek valódi jogosítványai és felelőssége. A mindenkori kormánynak alkotmányos kötelessége a határon kívüli magyar közösségek védelme és lehetséges életminőségének biztosítása... A többi résztvevőnek ilyen kötelezvényei nincsenek." Nyilván nem a véletlen műve, hogy ugyanezen a napon hasonlóan nyilatkozik Budapesten Magyarország külügyminisztere: "A MÁÉRT egy meglehetősen sajátos intézmény, amelyben a kormány felelőssége mellett az ellenzéké nehezen számon kérhető. A legutóbbi periódus azt mutatta, hogy ebben a formájában nem tud érdemben hozzájárulni a nemzetpolitika céljainak megvalósításához." Időközben Kiss Péter, Gyurcsány kancellária minisztere a MÁÉRT felszámolásának illetve átalakításának ügyében bizalmasan megszondázta a fentebb említett három határon túli magyar párt elnökét, akik a feltett kérdést illetően titoktartásra kötelezték magukat. Az nyilvánvaló, hogy az új Gyurcsány kormány a rendszerváltozás óta fokozatosan kiépülő nemzetpolitikai intézmény felszámolására, jobb esetben eljelentéktelenítésére fog törekedni. Magyarországi vonatkozásban a nemzetpolitikát már felváltotta a fiskális politika és a szatócs-politika. A határon túli magyarok vonatkozásában pedig a legitim képviseleti testületeik egyeztetési lehetőségeit fogják korlátozni, illetve egy kliensi rendszerre szűkíteni. Somogyi Ferenc külügyminiszter nyilatkozatában egyik - ebbe az irányba mutató kijelentés - éppen erre utal: "túl kell lépni a jelenlegi kereteken, amelyek a nemzetpolitikában szinte kizárólagos jelleggel a politikai szereplőkre koncentráltak" és a magyar-magyar politikába be kellene vonni a regionális politika helyi szereplőit, beleértve az üzleti élet képviselőit, akik a regionális fejlesztéspolitika megvalósításában vesznek részt. Azzal ugyan egyet lehet érteni, hogy a nemzetpolitika érintkezési pontjait sokrétűvé kell tenni, hogy napi működésében öngerjesztővé váljon - ez tervezve volt már 2002-ben. De ha ez együtt jár a koncepciót és a stratégiát megfogalmazó és megvalósulását ellenőrző fórum leépítésével, akkor ez nem vezethet máshová, csak a kliensi rendszer kiépítéséhez és olyan gazdasági összefonódások kialakulásához, amikből nem származik társadalmi haszon. Erre példa a MÓL eddigi terjeszkedése Szlovákiában és Romániában, mert ebből mindkét országban csak egy-egy vállalkozás húzott jelentős hasznot. Tulajdonosaik szoros összefonódásban állnak az MKP-val és az RMDSZ-szel, anélkül, hogy segítenék közérdekű politizálásukat. Azon nem lehet különösképpen csodálkozni, hogy a magyarországi szocialisták és a neoliberálisok pártpolitikailag gyűlölik á nemzetpolitikát és a magyar nemzet határon átívelő újraegyesítésére irányuló eddigi tevékenységet - internacionáléik irányelvei ugyanis nem ismerik az értékmegőrzés, a nemzeti együttérzés, a hagyományőrzés és a modernizmus egyensúlyát. Ez azonban az egyénen, a konkrét személyen kívüli állapot, aminek nem kell feltétlenül alárendelnie magát még egy államférfinak sem. Csakhogy Gyurcsány esetében személyi indítéka is van az egyetértéses nemzetpolitika-ellenességnek. Az ok a 2004. november 11-i MÁÉRT csődjében rejlik, mikor ő, illetve kormánya vereséget szenvedett a határon túli magyaroktól. Ezt nem tudja lenyelni. Ezért kell kiszorítani ebből a keretből a magyarországi ellenzéket és a felelősséggel gondolkodó határon túli magyarokat, és helyettesíteni őket a gazdasági életből toborzott haszonlesőkkel és az önkényesen kiválasztott, közlegitimitással nem rendelkező szereplőkkel a civil szférából. Megdöbbentő, hogy ehhez a kézi vezérléssel működtetett játékhoz nem átallják felhasználni Sólyom László köztársasági elnököt is, aki köztudottan civil párti. A köztársasági elnök korábban kapott egy javaslatot, hogy fogadja a kárpát-medencei magyarság meghatározó személyiségeit, de ezt az eredendően nemzetpolitikai fogantatású sugallatot valaki átalakította. Duray Miklós írása Egy méltatlanul elfeledett pozsonyi patrióta Tizenöt éve ünnepelte hétszáz éves évfordulóját Pozsony annak, hogy 1291-ben III. Andrástól városi privilégiumokat kapott. Az évforduló apropóján jelentette meg a Püski és a Regio könyvkiadó közös gondozásban Ortvay Tivadarnak (először 1905-ben kiadott) Pozsony város utcái és terei című munkáját. A 660 oldalas könyv mind a mai napig a legpontosabb forrásul szolgál a Pozsony múltja iránt érdeklődő olvasónak. Tükre a koronázó város egykori történelmi nagyságának, kulturális jelentőségének. Mint a kötet utószavában olvasható, „E kötet ma már „csak" dokumentum, s számot kellett magunkban vetni azzal, hogy a város utca-, térneveinek a trianoni döntés után a fokozatos feledtetés lett a sorsuk, s hogy 1945 után már nemcsak a neveket, hanem az egyes utcákat, tereket és jeles házaikat is eltüntették a föld felszínéről.” Bizony, Pozsony a felismerhetet- lenségig megváltozott az utóbbi nyolc évtized alatt. Ortvay művét ezért némi fájdalommal, talán enyhe lemondással forgatja a mai olvasó. Aki ráadásul még emlékszik a vár alatt eltüntetett zsidónegyedre, a Szent András-szé- kesegyház mellett álló pompázatos zsinagógára, a Grassalkovich-palota előtti tér régi házaira, az egykori zöldövezetben sorakozó Bimbó-házakra, és sok-sok hangulatos, zegzugos utcácskára, amelyek a történelmi udvarsöprés és az érzéketlen kommunista urbanisztika áldozataivá váltak. Ortvay könyvét ezért úgy olvashatja, mint egy történelemkönyvet. Magára a szerzőre pedig talán úgy tekinthet, mint egy rég letűnt világ csodabogarára, akiről ráadásul alig tud valamit, hiszen az elmúlt évtizedek lexikonjai meg sem említették, vagy ha igen, kurtán, néhány mondattal intézték el. Ki volt hát Ortvay Tivadar, aki éppen 90 esztendeje hunyt el? Egyházi kezdet, világi pálya Nem a Felvidék szülötte volt. 1843- ban a Krassó-Szörény vármegyei Csiklovabányán látta meg a napvilágot. A családot Mária Terézia telepítette le a Temesi Bánságban. Apja Orthmayr Károly bányai tiszttartó. Ortvay a temesvári gimnáziumban érettségizett, majd teológiát tanult, és papnak készült. Felszentelése után rövid ideig Oravicán és Csiklován káp- lánkodott, de elég hamar pályát váltott, és vonzalmának engedve, a történészi hivatást választja. 1870-ben helyettes tanár lett a lugosi katolikus gimnáziumban, majd folyóiratot ad ki. 1872-ben bölcsészdoktori oklevelet szerez, és egy évvel később a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának lesz őrsegéde. 1874-ben újabb doktorátust szerez régészetből és művészettörténetből, valamint numizmatikából. 1875-től az Archeológiái Értesítőt szerkeszti Henszlmann Imrével. 1875-ben a pozsonyi királyi akadémia történelemtanárává nevezik ki, s ettől fogva három évtizeden keresztül, egészen 1906-ban történt nyugalomba vonulásáig tarthatjuk minden tekintetben Pozsony egyik szellemi oszlopának. 1894-ben az Orsolya rendi apácák akkor alapított tanítóképző intézetének lett igazgatója és tanára. Egy évtizeden keresztül Frigyes főherceg lányainak is történelemtanára. Ha csak a Pozsony városáról írt hétkötetes monográfiája maradt volna az utókorra, már akkor is felbecsülhetetlen lenne az általa végzett munka. Ortvay azonban sok területen alkotott maradandót, és egyike a gyakran idézett kútfőknek. Műveit hosszú lenne felsorolni, ezért csak a fontosabbakat említsük: Magyarország régi vízrajza (1882), Száz év egy hazai (pozsonyi) főiskola életéből (1884), Magyarország egyházi földleírása a XIV. sz. elején (1891-92), Pozsony város története (1892-1912), Pozsony város utcái és terei (1905), A mohácsi csata (1910), Habsburgi Mária, II. Lajos király neje (1914). Amikor pozsonyi tanszékét elhagyta, tisztelői összeállították negyvenéves irodalmi, helytörténeti működésének bibliográfiáját, amely 261 cikket és munkát tartalmazott. De nyugdíjas korában sem hagyta abba a munkát, s szinte szó szerint a halálos ágyán esett ki a toll a kezéből. Két nagy műve maradt halálával befejezetlen. „Polgártársait oly könyvvel ajándékozza meg ” A Pozsonyban eltöltött három évtized a katedrán kívül is termékeny időszaka volt Ortvaynak: a város történetével foglalkozó közleményeinek hosszú sora jelent meg az ottani lapokban, és páratlan szorgalommal gyűjtötte Össze az anyagot a város történetéhez. A munka, amely a város külső és belső történetét egyaránt ismerteti, csonka maradt, az újkori résznek csak első kötetéig, a XVI. század közepéig jutott el. A könyv megírása hatalmas vállalkozás volt, hiszen a városról annak előtte összefüggő, rendszeres történeti munka nem jelent meg. Ortvay tehát úttörő munkát végzett. Kutatott a káptalan országos levéltárában, az országos levéltárakon kívül a Batthyányak és az Eszterházyak levéltárában. Munkájának alaposságához nagy segítséget jelentett egy korabeli szerző szerint az a tény, hogy „Pozsonynál gazdagabb levéltári anyaggal egyetlenegy magyar város sem dicsekedhetik”. Nagy munkák akkor születnek, ha igény van rájuk. így volt ez Ortvay esetében is. A város polgársága igényelte a művet, és divatos szóval „szponzor” is akadt: az egész vállalkozást a pozsonyi első takarékpénztár finanszírozta. A pénzintézet 1885-ben félszázados működésének kívánt emléket állítani. Egy kortárs leírása szerint: „Dr. Gervay Nándor javaslatára a pozsonyi első takarékpénztár 1885- ben nagy lelkesedéssel elhatározta, hogy félszázados működésének emlékére Pozsony város történetét megíratja s polgártársait oly könyvvel ajándékozza meg, amelyből szülővárosa múltját alaposan megismerje." „Szülővárosa iránt való szerétéiből” Ortvay művét volt szerencsém megvenni a szocializmus utolsó éveiben az egyik antikváriumban. Kemény, öreg, foszladozó szélű papírlapok sok-sok kilója, puha kötésben. Fél könyvespolcnyi bibliotéka, „Stampfel, Eder és társai könyvnyomtató intézetéből Pozsonyban.” Elnézem ezt a roppant, hétkötetes művet, s olykor vigyázva, óvatosan leemelem a polcról egyik-másik kötetét. Belelapozva arról is tudomást szerez az olvasó, hogy akkoriban a város más lokálpatriótáknak sem volt híjával. Ilyen volt Batka János levéltáros, akinek Ortvay köszönetét fejezi ki a mű előszavában: „Valameny- nyinél még inkább érdemesítette magát városunk fennkölt szellemű levéltárosa, Batka János, nemcsak az által, hogy a városi gazdag archívumot számunkra bármely időben is hozzáférhetővé tette, hanem főleg az által is, hogy magyar művünket teljesen önzetlenül s csupán szülővárosa iránt való szerétéiből német nyelvre fordította. A Pozsonyi Első Takarékpénztár, tekintettel városunk német nyelvű polgárságára, azon tetemes áldozattól sem riadt vissza, hogy a mű német kiadásának költségeit is fedezze.” Pozsony város utcái és terei A hétkötetes, tudományos igényességgel készült nagy munka után Ortvay 1905-ben megírta annak rövidített, népszerűsítő változatát, az írás elején említett Pozsony város utcái és terei című könyvét. „Iratom gyakorlati célnak szolgál s azért az anyagot betűrendes sorozatban tárgyalom.” -jegyzi meg az előszóban, nem titkolva szándékát, mely szerint „Az a városi ember, aki mit sem tud szülőhelye hírneves férfiairól és nevezetes eseményeiről, az szülővárosát szintén nem szeretheti igazán. (...) Ezt pedig egyszerűbben és sikeresebben alig tehetjük máskép, mint mikor az utca- és térneveket az elmék kioktatására felhasználjuk.” Tudásvágy, történeti érzék, intelligencia. Kulcsszavak, amiket Ortvay használt könyve magyarázatában. Napjaink szomorú aktualitása, hogy bőrkabátos feljelentők ösztönzésére rendőrségi fogdába zárják azokat a kíváncsi, hazájuk múltját ismemi vágyó magyarokat, akik Pozsony óvárosában csoportosulnak. Hogy milyen ürüggyel, koholt váddal, mellékes. Az ember óhatatlanul elgondolkodik, vajon az ilyen emberek szeretik-e városukat? Büszkék-e rá? Ismerik-e múltját, van-e igényük a történelem megismerésére? Aligha. Valószínűleg azt sem tudják, ki volt Ortvay Tivadar, az „idegenvezetést” megélhetésnek, a magyar szót vörös posztónak tekintik. Az a mintegy húszezer lelket számláló magyar azonban, aki Pozsonyban, ebben a dinamikusan fejlődő olvasztótégelyben immár elenyésző kisebbséget alkot, hálás szívvel gondol visz- sza az utolsó nagy történészek egyikére, akinek köszönhetően legalább emlékezhet. Persze, ugyanolyan indulattal teheti fel az Ortvay által több mint egy évszázada megfogalmazott kérdést: „Mi több, még azon királyok neveivel sem ékesítjük fel utcáinkat, kik mondhatni Pozsony tekintélyének és polgársága anyagi jólétének megteremtői, a városi autonómia s a városi országrendiség alapvetői voltak. (...) A városi privilégiumokat osztó III. Endre király nevével hol találkozunk? (...) És kérdem, melyik utca hirdeti annak a nagy Hunyadi Mátyás királynak a nevét, ki a városnak aranybullát, vörös viasszal való pecsételési és pallos-jogot adott, városunkban egyetemet állíttatott, fényes műalkotásokat létesített, ragyogó udvartartásával azt a nagy politikai események élére emelte?” Nézzük a szlovák nemzetébresztők, orosz írók és szerb tábornokok neveinek tobzódását, és szomorúan konstatálhatjuk, hogy ennek a városnak szinte alig van köze a saját múltjához. • Kövesdi Károly
