Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-13 / 94. szám
HÍD LAP » 2006. május 13., szombat hídlapmagazin IV Vármegyéink nyomában Felmerülhet a kérdés, hogy vajon hány vármegyéje lehetett az országnak az egyes nagy területrendezések intézkedések előtt és után? Nehéz erre választ adni. Szent István korában a vármegyék száma legalább 45 volt, erre a mogyoródi csata leírásából tudunk következtetni, de egy 1158-ban keltezett munka már 70 körüli vármegyeszámról szól. A megye szó szláv eredetű, „határt” jelent. Az egyik vár megyéje addig tartott, . amíg a másik el nem kezdődött. 1184-ben egy iratban 72 ispánról és ugyanannyi vármegyéről esik szó. Ezt az adatot fogadja el Rogerius, váradi kanonok is a 13. században. Zsigmond korában 58 vármegyéről szólnak, a történész Ransanus eggyel kevesebbről tud. A 15. század végén a magyarországi, a szlavóniai és az erdélyi vármegyék számát 54-re teszik, Bonfini 55-öt nevez meg. A budai követ Marino Sanuto Mátyás korának 72 vármegyéjéről tesz említést, akárcsak Heltai Gáspár 1575-ben. Ám a kolozsvári író korábban, amikor Werbőczi Hármaskönyvét fordította magyarra ennél kisebb számról tud. Szenczi Molnár Albert 1644- es szótárában 64 magyar vármegyét sorol föl. Idő közben birtokátcsatolások is történtek - nem kis számmal -, így a vármegyék pontos határvonalát már alig lehet követni. Jagelló Ulászló 1500. május 8-án törvényt ad ki (28. törvénycikk), eszerint valamennyi átcsatolást érvénytelennek, s így minden birtokot a korábbi vármegyéhez tartozónak tekint. 200-300 esztendő alatt ezek a „visszacsatolások” rendben el is intéződtek, a királyságban ugyanis nem kapkodták el a dolgokat. Sem akkor, ha papírformaságokról volt szó, sem akkor, ha esetleg a török vagy az osztrák ellen kellett fellépni. A hatalmas birtokokkal rendelkezők legfőbb alapelve az volt: mindegy, hogy birtokuk melyik vármegyéhez tartozik, csak szent és sérthetetlen maradjon! A racionális területrendezésre végül is csak 1723 után került sor. A vármegyék belső szervezetét II. József 1785-ben megreformálta, s ekkor került sor egy nagyobb területrendezésre is. Akkor egyesült Moson és Győr vármegye, Komárom és Esztergom, Abaúj és Torda, Bereg és Ugocsa, valamint Békés, Csanád és Csongrád. Erdély ekkor 11 vármegyéből állt. A megyerendezés elég jól követte az ország népeinek etnikai eloszlását is. E döntés az uralkodó haláláig volt érvényben. A következő megyerendezésre a Bach-korszakban került sor, melyről Hencz Aurél így ír: „Meg kell állapítanunk, hogy számos hiányossága ellenére, jobb és arányosabb volt, mint bármelyik megvalósított elképzelés előtte vagy utána.” Az ország 1867-től lényegében 49 magyar és 8 erdélyi vármegyéből, valamint 5 székelyszékből állott. 1873-tól beszélhetünk az ismert 63 vármegyéről. Trianon után a megmaradt Magyarországot 25 vármegyére osztották, 1938 és 1944 között a visszacsatolásokkal fokozatosan alakult ki a 41 vármegyére osztott ország - egy röpke ideig. • Petrov Isteni beavatkozás? A középkori honi bíráskodás egyik igen fontos dokumentuma a 13. századi tüzesvaspróbák (istenítéletek) fennmaradt jegyzőkönyve, amely nyomtatásban először 1550-ben jelent meg Kolozsvárott az erdélyi püspök és helytartó, Martinuzzi Fráter György költségén. A 81 oldalas mű címlapjára Kolozsvár címerének fametszetét nyomtatták, a kötet előszava pedig 1550. május 13-án kelt. E mű a váradi káptalan előtt a 13. század első évtizedében tartott tüzesvaspróbák, valamint a Szent László király sírjánál tett eskü töredékes jegyzőkönyvének nyomtatott változata. A szakirodalom „Váradi regestrum” néven emlegeti, s a gyűjtemény az 1209 és 1235 közötti korszakból 389 jogeset leírását tartalmazza. E mű azért is értékes, mert az eskük eredetijét azóta elsodorta a történelem vihara. A gyűjtemény magyar fordításban először 1833-ban, másodszor 1898- ban jelent meg, de a kritikainak nevezhető kiadása csak 1903-ra készült el. Ez utóbbi a váradi káptalan költségén jelent meg Karácsonyi János és Borovszky Samu szöveg- gondozásában. Hogy mik is voltak ezek a próbák? Nos, ezek helyettesítették a középkori igazságszolgáltatásban a bizonyítást. Ha egy tett vélt elkövetőjére nem tudtak rábizonyítani, akkor próbára tették, hogy azután döntsön az „ég”. Ezért is hívták ezeket „istenítéleteknek”, latinul „Iuditium Dei”. A tüzesvas- és forróvízpróba egyaránt ismeretes volt. Az előbbinél egy felhevített vasat kellett rövid ideig kézben tartani a gyanúsítottnak, a másiknál pedig egy tárgyat kiemelni egy forró vízzel telt edényből. A bekötött kézről három nap elteltével kerülhetett csak le a kötés, s akkor kitűnt: van-e azon égési seb. Ha volt, az illetőt bűnösnek nyilvánították. Az 1279. évi törvények között még az úgynevezett hidegvízpróbáról is szólnak. De ismeretes volt a keresztpróba, az úgynevezett „kreutzprobe” is. Egy összeácsolt keresztet kellett meghatározott ideig vízszintesen tartani a gyanúsítottnak, valahogy úgy, mint Toldi a kocsi- rudat. E próbákat a káptalanoknál végezték komoly díjazás ellenében. E próbákban rációt keresni Jjadarság lenne, de jól megfért egy hamarosan boszorkányokat kereső és üldöző ország jogéletében. A tüzesvas- és forróvízpróbát tehát istenítéletnek minősítették, s korai szláv szóval „Pravdának” hívták. Nagy Szent Gergely és II. Szilveszter pápa már korán felemelte szavát ezek ellen, de végleges eltörlésükre csak III. Honorius pápa idején került sor, mikor az 1215-ös lateráni zsinat megtiltotta egyháziak részvételét az istenítéletekben. Magyarországon csak az 1279-es budai zsinat törölte el a „Iuditium Dei”-t, a középkori peijog ezen értelmetlen megnyilvánulási formáját. Hozzá kell tenni, hogy egyes szerzők a „kétoldalú istenítéletek” csoportjába sorolják a bajvívást is, melynek modernebb formája, a párbaj még hosszú évszázadokon át fennmaradt. • Rajner A Honvéd „viselt dolgairól” Az ember ösztönösen igyekszik tartózkodni attól, hogy deheroizáljon, amolyan jó magyar módra héroszokat járasson le. Petőfi Sándor a 19. századi magyar költészetnek valóban az egyik, ha nem a legkiemelkedőbb költője. Ismerjük az élettörténetét, csodáljuk költészetét, fejet hajtunk ha- zafisága előtt, végül búcsút veszünk tőle valahol Segesvárnál. Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy ő is ember volt, az ember minden lehető gyengeségével, hibájával együtt. Anélkül tehát, hogy csorbítani akarnánk a „lánglelkű költő” érdemeit, következzék itt egy levél, amelyet Gazda István tudománytörténész tett közzé, és keletkezése óta nem sokan ismertek. A jelentés Klapka György tollából származik. Keletkezésének időpontja 1849. május 10. „A 1Honvéd’ című kolozsvári lapban Bem altábornagy úrnak a Honvédelmi Bizottmányhoz Lúgosról folyó év április 23-ról írt és a "Marczius tizenötödike,, 69. számában mellékelt levele megjelenvén áltáljában híre volt, hogy ezen levelet az előbb nevezett hírlap szerkesztőségével minden megbízás vagy felhatalmazás nélkül Petőfy Sándor százados közölte. Erre néhány nap előtt Petőfy Sándor itt Debrecenben őrnagyi öltözetben előttem személyesen megjelent. Én őt a sajtóvali ezen visszaélése miatt kérdőre vonván, figyelmeztetém mennyire helytelen ollyasmit a nyilvánosság elé hozni, minek nyilvánítása nem csak a lovagiassággal meg nem fér, hanem a mostani bonyodalmak közt káros meghason- lást is idézhet elő, azt tanácsolván tobbá neki, hogy azon esetben, ha jour- nalistikai hajlamát fékezni, nyújtsa be inkább tisztségérőli lemondását, megjegyezvén egyszersmind, hogy őt egy őrnagynak sem rangja sem öltözete nem illeti, miután a hadügy ministérium által őrnaggyá kinevezve nincsen. Mire ő kijelentvén, hogy a kérdéses levelet csak magyarra fordító, egyben szabadságali távozását óhajtja, én pedig orvosi bizonyítvány benyújtására utasítván őt bevallá, hogy nem bír azon önmegtagadással, mely a katonaságnál szükséges és ennélfogva idezárt lemondványát benyújtá. Mielőtt azonban én a lemondásnak 3) alatt ide mellékelt elfogadását neki kézbesítettem volna, tőle a mai napon Szolnokról a 4) alatt idezárt levelet vettem. Kérem hadügyminiszter urat méltóztassék ezen egész ügyet azon káros befolyás tekintetéből, mellyet az illy étén pajzán kihágások az egész hadsereg fegyelmére, az elöljárók iránt tartozó tiszteletre, következésképp a veszélykörnyezett hazára nézve gyakorolhatnak, kellőfigyelemre méltatni. Elmellőzvén saját személyes tekintélyemet egyedül csak jelen tiszti állásomat mint hadügyminiszter kívánom tekintetbe vétetni, méltóztassék azért ez ügyet kimerítőleg tárgyaltatni és megsértett nevem, becsületem és hazafiságomnak pedig elégtételt adni, mert úgy hiszem a legközelebbi múlt idők eseményei és fáradalmaim eredményei elég tanulságai annak, hogy mennyire alaptalanok Petőfy népköltőnek aljas vádja." És hogy mi volt az összetűzés oka? És miért? A költő lerántotta a leplet Vécsey tábornok (későbbi aradi vértanú) egy hibás katonai-stratégiai baklövéséről. Klapka így nyilatkozott a cikket illetően: „ Ha nem nézném, hogy kivel van dolgom, huszonnégy órán belül felakasztatnám ”. De Petőfi sem nézte, hogy kivel van dolga, és Klapka alaposan megkapta a magáét Az egy goromba tábornokhoz című versben. Nos, senki nem tökéletes, még Petőfi Sándor sem volt az. • -a. -r.
