Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)

2006-05-06 / 89. szám

HÍDLAP • 2006. május 6., szombat hídlgj. magazin II tgyszuszra Duray Miklós rovata Végjáték, vagy a vég kezdete? Az utolsó választási napló (2006. április 23. után) Sajátos helyzet alakult ki a magyarországi politikában. A választásra jogosultaknak többmilliónyi halma­zából néhány ezernyivel több mint a fele újraválasztotta a korábbi kormányzati garnitúrát. Ez önmagában nem baj. Mintahogy az sem baj, hogy az újraválasztottak nem a keresztény jobboldalt képviselik, mégha a magyar nemzetet I. (Szent) István előtt is lelkiekben az egyistenhit tartotta meg, és azóta is - mintegy nyolcszáz éven keresztül - a nemzet fő tartópillére az egyistenhívő, újszövetségi keresztény/tyén/ség volt. A zavarok az utóbbi kétszáz évben jelentkeztek. A felvilágosodás korában a hagyományos magyar társadalomfejlődésbe nem beilleszthető szabadkőművesség és a jakobinizmus kel­tette a zavart, a kiegyezéskor a reformkor nemzetépítő eszméjének és a negyvennyolcas szellemiségnek a háttérbe szorítása keverte meg az értékrendi folytonosságot. A huszadik század elején pedig esőstől jött minden zűrzavar: a radikális demokraták réslátása, a polgári liberálisok állampolitikai és nemzetpo­litikai alkalmatlansága, az önrendelkezési jog hamis prókátorai, majd a baloldalnak az a nemzetköziesített szárnya teljesített hasonló szolgálatot, amelyik először maradinak majd fasisztának tartotta mindazt, ami nemzeti elkötelezettségű volt. Ezek a - magyar nemzeti hagyományok szempont­jából - idegen és tulajdonképpen a magyar nemzet ellen irányuló nyomvonalak árnyként követik legújabbkori történelmünk eseményeit. Ebből a szempontból tarthatjuk nagy bajnak a 2006. évi magyar- országi általános képviselőválasztás végeredményét. De mégegyszer ismétlem: nem az a baj hogy a sza­bad demokraták és a szocialisták győztek, hanem az a baj, hogy intézményesen és hagyományaikban, de megnyilvánulásaikban is ők testesítik meg azt az újkori értékbomlást, amely a nemzet részleges szét­eséséhez vezetett. Az vitathatalan, hogy a pártválasztás lehetősége a többpártrendszeri demokrácia alapelvéből következik. A legfontosabb szempont az, hogy a demokrácia - azaz a népuralom - körülményei között ki miszerint választ? Induljunk ki abból a nem valósághű feltételezésből, hogy a választók olyan tudatos polgárok, akik nemcsak állampolgárok, hanem számukra a nemzet fogalma és a közösséghez tartozás kérdése is tisztázott. Ha ez így van, akkor szomorú kép bontakozik ki előttünk. Miért? Összegezzük! A magyar nemzet „egy” entitás, ami leginkább az egyediség vagy az egyedüliség magyar kifejezéssel ír­ható le legpontosabban - közösségi létünk lényege magyarságunk. A magyarság a maga kulturális és nemzetpolitikai valóságában (reméljük, még) egységet alkot, de nem egységes, mert szemléletileg és pártpolitikailag természetszerűen szétdarabolt és az utóbbi csaknem kilencven évben állampolitikailag is széttördelt. Mi magyarok jelenleg - éppen ezért - sokkal megosztottabbak vagyunk, mint a németek, an­golok, franciák, olaszok, spanyolok stb. Nem oly módon - mint mondjuk - az angolok, kiknél egy tory hagyományú család férfi tagjai lehet, hogy életükben nem ülnek le sörözni egy munkáspártival. Az angol nemzet - ennek ellenére - egy társadalmi és politikai test, mégha részei különböző befolyások alatt áll­nak is! Ezt az angolok nem vonják kétségbe. Miért? Mert eszükbe sem jut, és senki sem akarja bennük elültetni a kétely kényszerét. Talán a németek esetében fennállhatnak ilyen kétségek a késői nemzetegye­sítés és a negyven évig a kommunista blokkba tartozó „Kelet-Németország” miatt. Mibennünk azonban miért akarják valakik meggyökereztetni azt a korábban nem létezett meggyőződést, hogy a jelenlegi szemléletmód szerint az állampolgár a nemzettel azonos, esetleg egy más megközelítésben a kettő nem egyesíthető? Azaz a nem Magyarországon élő magyar, idegen magyar. Csak talán nem azért, hogy szűn­jön meg a nemzetnek az a legalább egyharmadnyi része, amelyik nem állampolgára annak a nemzetközi jog szerint elismert jogalanynak, ami most Magyarországként szerepel a világtérképeken? A nemzet egy része irányában tanúsított kirekesztési kísérletek és a most győztes miniszterelnök által gerjesztett, a nemzetre rátelepedő uszító hangulat ugyanis egy ilyen valós globalista politikai cél felé irányuló törek­vésről tanúskodik. A világ egyik legszétszórtabb, de tudatilag legerősebb nemzete a magyar. Ez az állítás azonban csak részben igaz, mert az ír, a baszk, a kurd az örmény tudatilag legalább olyan erős, ha nem erősebb mint mi, és a szétszórtsága és a kálváriája sem marad el a miénktől - ennek ellenére (vagy éppen ezért?) a legüldözöttebb nemzetek egyike vagyunk. Hiszen a nemzetünkre politikailag, kulturálisan, a hagyomá­nyaink, a társadalomépítés, tehát az egysége és a működőképessége szempontjából tekintő magyar em­bert a nemzet külső környezete felől is és a belső környezete irányából is, emiatt érik a legkülönfélébb támadások - az utóbbi időben leginkább azáltal, hogy szembeállítják egymással a nemzetet és az állam­polgárt. De ez már nemcsak a nem magyarországi állampolgárságú magyarok ellen irányul, hanem a magyarországiak ellen is. A nemzet és az állampolgár kérdését azonban közelítsük meg két szempontból: a nemzet szempontjából és az állampolgár szerint. Egy állam határain belül az állampolitika és az országpolitika szemszögéből a kettő között nem lehet különbséget tenni, - hacsak az érintettek nem kívánják - és ez összhangban áll az európai szemlélettel is. A gondok ezen túl kezdődnek, amikor a nemzet jelentős része nem állampol­gára annak az országnak, ahol a nemzet zöme él. Itt talán érdemes leszögezni, hogy az állampolgárság olyan szerzett jog, ami a megszerzése után alanyi joggá válik. A nemzethez való tartozás viszont törté­nelmi, szociológiai, kulturális és politikai kérdés, de ezek összesége már olyan jogalkotó és politikafor­máló erő lehet, amely megteremtheti a nemzet békés egyesítését például az állampolgárság egyetemes­ségének az égisze alatt. A nemzetközi jog és a nyugat-európai szemlélet nem tud, illetve csak segédtu­dományok igénybevételével tud különbséget tenni az állampolgár és a nemzet között - ennek következ­tében nem is akar különbséget tenni a kettő között. Ennek legalább két oka van: egyik a történelmi fej­lődésükkel és az államtotalista szemlélettel, a másik a hatalmi politikával függ össze. Azzal a hatalmi politikával, amelynek a tizenkilencedik század utolsó harmadától fokozatosan áldozatul estünk, saját hozzájárulásunkkal is. A most lezajlott magyarországi választások is arról szóltak, hogy megteremthető-e Magyarországon egy olyan kormányzati erő, ami fel tudja venni a küzdelmet a nemzet egységnyi létét veszélyeztető bőr alatt kúszó veszéllyel. Ez nem sikerült, ezért került veszélyeztetett állapotba az egész nemzet. Valójában - ugyanis - a választások igazi tétje nem azt volt, ki hogyan fogja rendbetenni az államháztartást, noha az állampolitika szempontjából ez fontos kérdés. A választások kimondatlan, de valóságos tétje egyetlen nemzetpolitikai kérdés volt: erősíthető-e a nemzet vagy gyengíthető. Nos, ez az utóbbi akarat kerekedett felül. A győztesnek most páratlan lehetősége adódik ellenfele, a nemzet szétverésére - elég ha karizma­tikus személyiségét, Orbán Viktort valamilyen módon, lehetőleg a sajátjai által ellehetetleníti. A válasz­tások utóélete egy ideig ennek a kísérletnek a vonzáskörében fog zajlani. Ezért a nemzethűeknek most még jobban a nemzetre kell figyelniük! A történelem itélőszéke, de lehet, hogy nemsokára a társadalom itélőszéke is nemcsak a mostani választások győzteseit fogja súlyosan elmarasztalni, hanem azokat is, akik hozzájárultak ehhez a győzelemhez vagy pedig beálltak a marcangolok hadába. Nem bátor: vak I gen, megcsinálták. Nincs me­se, mese nincs: ezt a meccset Fletóék nyerték, az ország je­lentős része őt jelölte ismerős­nek. Még ha történtek is sunda-bun- da dolgok (ennek sajátos bizonyíté­ka lehet, hogy ott ismétlik meg a szavazást, ahol nem nyert a szocia­lista jelölt). Még ha a bíróságok rendre visszautasítják a fideszes pa­naszokat (vajh’, kérdez a bennem nyavalygó költő, kik ülhetnek - ér­tem: milyen pártvonzalommal - azokon a setétlő mahagóni pulpitu­sokon). írhatnám, hogy a sokkon és a szomorúságon átlibbentem olyan könnyedén, mint vöröslő jelölt a va­lóságon. De nem. Torkomba nyoma- kodhatna a dölyf, hogy szembe ha­zudni a kamerát - a lakosságot - könnyű (ezek szerint), mint mezei emeszpésnek minősíteni a másik ol­dal propagandáját, miszerint dema­góg ígéretkampány. Azt’ közben, ugye. De nem és nem. Egyfelől tisz­teletben tartom a népszimpátiát a gi­gantikus fül iránt (egy barátom sze­rint Feri házra rajzszögeit pesti posztere és azon a hatalmas halló­szerv még a Budai Várból is jól lát­szott). Másfelől meg. Bizonyos szempontból úriembernek tartom magam, tehát pusztán várom a kö­vetkezményeket, teszem a dolgom, csak lélekben malmozok, a bennem lakó (sokan vagyunk) kispiszok rö­hög csupán kárörvendő kárálással a házsarkon, este, mikor ki-ki (és Bebe) már nyugalomban. Ez van, tá­rom szét karjaimat, és igen, eszem­be jut a helyi, azonos című vörhe- nyes tajtékzó lap (ha egyáltalán an­nak lehet nevezni), ami kiélvezheti most éveken keresztül az oldalakon és a köztereken adagolt méregmixét. Pontosabban annak gyümölcsét. Ami alkalmasint nadragulyára ha­sonlít. Mert az mérgező. (Jobb olda­lon pedig el kell gondolkozni, ho­gyan tovább. Valami újféle globális taktika szükséges, nem siránkozás, az biztos; aminek akár része lehet a vadbaromságokra építő suttogópro­paganda, úgy tűnik, hogy ebben az országban - ahol némelyek parizer- rel eszik a kaviárt - némelyeknek meghatározóan „bejönnek” azok az „információk”, hogy „madarat szült a terhes férfi”. És így tovább.) „Mán loccsantja habjait a válasz­tási rühelődzés” - mondta volt az élclap-hős Mokány Bérezi valami­kor a múlt század fordulóján, amin már persze túl vagyunk így is, úgy is (választottunk). Csak hát nem hagyhattam ki, hiszen jó duma, és a szövegre érzékeny részem (mon­dom: sokan vagyunk) azt szintúgy szajkózza, amit egy szinte névtelen romapárt rádiós hirdetése: „És La­katos Pistikével mi lesz?”. Általá­nosságban: velünk, országilag, né- pileg mi fog történni? Bárhogy van, azt már most tudjuk, sok jóra nem számíthatunk, ezt már a járókában kerengő ifjú közgazdász-aspiráns is fennen hangoztatja. Minimum be­szorulunk a négy fal közé, és örül­hetünk neki, ha azokat nem viszik el (ellenben szabadon kiélhetjük gyer­mekszerető hajlamainkat, ha van, pistikéző kormánypártunk gondos­kodik róla; az örökösödésiilleték- pártról és az ő bűnéről majd egy má­sik alkalommal). Ha kinyitják a te­levíziót, még a legelfogultabb médi­um - akad belőle elég - is azt talál­gatja folyamatosan, hogy mikor és mennyit vesznek el megint tőlünk. Mert hát ki mástól. Akik nem gon­dolták komolyan, igyanak meg egy forró kávét, kakaót vagy bármit - aminek majd nő az áfája -, hogy kissé lehűtsék a kedélyüket, és gon­dolják át újra: ugye nem vélelmez­ték komolyan, hogy majd az állam önkritikát gyakorol, és visszafogja magát és a költekezését. Nem per­sze, hogy nem. Maximum megsza­badul vagy újabb százezer alkalma­zottjától - politikai államtitkár, mi­nisztériumi tanácsadó kevés lesz közte, tolakodik fel bennem a popu­lista (tiszta Kína vagyok, nem?) -, de elsősorban és főleg a mi egyéb­ként már lyukas zsebünkben fog nagy rutinnal kotorászni. Például az adókat nem csökkenti, inkább eme­li, fizetőssé teszi a teljes felsőokta­tást, az egészségügy évtizedes ter­heit ránk lőcsöli, a társadalombizto­sítási járulékot megnöveli - és így tovább. A nagy Kánaán helyett lesz „kín, naná” (bocs), egyfajta sápadt verziója az apokalipszisnek, amikor nem lángoló kövek pusztítanak, csak a nyomor csöndje lesz elvisel­hetetlenül „hangos”. No, de hagyjuk a költészetet a másra. Most jön azon időszak - amint egy ismerősnőm fo­galmazott -, hogy számon kérik a számokat. Nem tetszelgek egy kon­zervatív Nostradamus szerepében, ám szerintem nyilvánvaló, hogy élni (és virágozni) fog a szlogen, misze­rint húzzunk belet. Rövidesen és na­gyon komolyan. (Csúsztatottan vizi­onál - hallucinál - a kis pimasz, vet­hetik ellenzőim szép szemeimre, meg hogy azok - a szemek - a kon­zervativizmustól hályogosak, nem tagadom, elfogultság - is - vezeti a kezeim a klaviatúrán. De vezeti mindaz a mostani „kinyilatkoztatá­sok” keltette ijedelem - is -, amiket úton-útfélen hirdetnek a közéleti fó­rumok. S persze nem látunk tisztán, nem látunk sehogy sem, úgy vélem, nincs senki, aki a valós bajokat va­lóban átlátja. Koalíciós oldalról azért, mert a vesztüket jelentheti, az ellenzéki oldalt meg nem engedik, hogy teljesen belelásson. S amíg a köznép a strandokon pihen, és hány­ja a fittyet, addig jó. A tudatlanság - hangsúlyoznám: nem a butaság, ha­nem a tények nem tudása - boldogít. Ember, ne akard tudni, jobb neked úgy, fogalmazhatnánk a szocialista­liberális testvériség új jelszavát.) A lényeg a lényeg, hogy miköz­ben alapvetően szar lesz nekünk (oppardon), lehet sokat táncolni, blogolni, és mutogatni fűnek-fának. Azt ugyan nem, hogy de jó dolga van, a mulatozás (lásd még: halál­tánc) ellenben szabad. Vagy éppen­séggel kötelező. Hiszen mindegy is, jó ideje fixa ideám, hogy az orszá­got valójában nem Gyurcsány Fe­renc, hanem az önálló életet élő ke­ze, a „Kisgyurcsány” vegzálja - az ide-oda lökdösést irányításnak nem nevezném -, valahogy úgy, mint a South Parkban a tudathasadásos Mr. Garrison tanerő jobb kezéből „szü­letett” Kalap úr. A Fidesz ott téve­dett, hogy ezt a kisdiktátort kellett volna „elkapni” és megkötözni. Gazdateste vélhetően nélküle orral a szószékre bukott volna, így a bu­szok népének tartott tirádáit elnyel­te volna a bútorlap. De, mondom, nem nyafogok. (Most már két sör.) Emlegetett barátosném szavaival él­ve: nem lehet mindent egyszerre. Hogy, mondjuk, éljünk is, meg ha­ladjunk is. Most bátor lépések kelle­nek. A pofa meg alapállásba. A szakadékba zuhanás közben majd ordíthatunk eleget. • Gulya István

Next

/
Oldalképek
Tartalom