Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85–106. szám)
2006-05-20 / 99. szám
hídlapmagazin 2006. május 20., szombat • HÍD LAP Egy legendás cseh szent Közép-Európában sok hídon látható az a többnyire barokk kiképzésű szobor; amely egy papot ábrázol, mutatóujját ajkára téve, mintegy csendre intve magát és másokat. A hidak szentje s a gyónási titok vértanúja ő: Nepomuki János. Közép-Európa legismertebb szentjei közé tartozik. A legenda elmondja, hogy Wolfflin János a kicsiny Pomuk (ma Nepomuk) helységben született, Dél- Csehországban. Jogi tanulmányainak befejezése után - annak ellenére, hogy szegény szülőktől származott - gyorsan haladt fölfelé az egyházi ranglétrán. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. IV. Vencel király felesége őt választotta gyóntatójául. A király kezdetben igazságos és jóakarattá uralkodó volt, de egy sikertelen mérgezési kísérlet után bizalmatlanná és agresszívvé vált. Meg akarta tudni, mit gyónt a felesége. Mivel azonban János nem volt hajlandó megmondani, megkínoztatta és a Moldva folyóba dobatta. Egy csodás fényjelenség jelezte a királynénak, hol keressék a holttestet. Egy másik változat szerint a Moldva leapadt annyira, hogy megtalálhassák. Halálának éve 1383. A prágai Szent Vid-székesegyházban temették el. A legenda elbeszéli még, hogy kénytelenek voltak sírját ráccsal elkeríteni, mert aki tisztességtelen szándékkal lépett síremlékéhez, azt Isten súlyos büntetése érte. Szenttéavatási eljárását már a 16. században elkezdték, de csak 1729-ben fejezték be, miután az ereklyék tisztelete a huszita mozgalom és a harmincéves háború ellenére is egyre nőtt. Nepomuki Jánost, az egyházjog doktorát és később az érsek általános helynökét 1372 óta számos prágai forrás emlegeti. Kínzatását és halálát, amelyet a király haragja okozott, nemcsak Jentzenstein levele említi. Megtalálható más forrásokban is, amelyek hamarosan az események után keletkeztek. Itt sehol sincs szó arról, hogy a szerencsétlen prelátus a királyné gyóntatója lett volna. E források szerint inkább az egyház jogaiért halt vértanúhalált. Ám az említett panaszos irat az érseket minden asz- kézise és személyes jámborsága mellett olyan embernek jellemzi, akit nagyon, sőt túlságosan foglalkoztatott az egyház anyagi jóléte és saját tulajdona. Attól sem riadt vissza, hogy a földi érdekek megvédésére minden fontolgatás nélkül alkalmazza az egyházi átkot. Innen nézve Nepomuki János megöletése fölháborító ugyan, de nem föltétlenül az Isten dicsőségét szolgáló vértanúság. 19. és 20. századi történészek, akik megkísérelték az ügyet földeríteni, attól sem riadtak vissza, hogy jámbor csalásról beszéljenek. Nem valószínű az a föltételezés, hogy egyszerre két hasonló nevű ember élt volna Prágában, s hogy közülük az egyiket, mint a királyné gyóntatóját 1383-ban, a másikat pedig mint az érsek helynökét éppen tíz év múlva megölték. Ráadásul úgy, hogy mindkettőt a megkínzatás után Vencel király parancsára a Moldvába fojtották. 1383-ból semmiféle híradás sincs Vencel efféle bűntettéről, viszont négy forrás is említi az általános helynök 1393. évi halálát. És nvilvánvaló az is, hogy mindig csak egyetlen sír volt a Vid-székes- egyházban. A sírfelirat, amely az ott eltemetett Nepomuki János halálát 1383-ra teszi, csak a 16. század közepéről való, ezért nincs bizonyítékértéke. Ezért ma általában abból a föltevésből indulnak ki, hogy csak egyetlen Nepomuki János volt, aki a prágai érsek helynökeként ismételten összeütközésbe került Vencel királlyal és tanácsosaival. Végül az említett viszály miatt megölték. Nincs azonban magyarázat arra, hogyan lett a helynökből a királyné gyóntatója. A legendának ezt a lényeges részét sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Az a vallásos mozgalom, amely Húsz János fellépése óta terjedt Cseh földön, szintén hozzájárulhatott Nepomuki Szent János tiszteletének kialakulásához. Mert Vencel és második felesége, Zsófia, támogatta az újító Huszt. Ezért többen azt állítják, hogy Nepomuki tiszteletét és szentté avatását úgy kell tekintenünk, mint tudatos támadást a huszitizmus ellen. A tudósok vitatkozása ellenére Nepomuki János szobra még mindig ott áll a prágai Károly hídon és sok egyéb helyen. Ujját ajkára illesztve megőrzi saját titkát is. • P. Rein Az oklevél-hamisítók A 19-20. századfordulójának szigorú történetírói egyre több hamis oklevelet hoztak nyilvánosságra, s cikkeztek is erről a Századok hasábjain. Néhány ilyen oklevélről később kiderült, hogy nem is hamisak, hanem csak helytelenül datálták őket, amely középkori hibára már Werbőczi is felhívta a figyelmet. A történészek szorgos munkája nyomán ennek ellenére jó néhány „igazi” hamisítványra derült fény. I lyen eset volt a híres Szilveszter-bulla hamisítása, de Karácsonyi János és őt megelőzően Pauler Gyula, Knauz Nándor, Fejérpataky László, Szabó Károly, valamint Tagányi Károly és mások is számos hamisítványt találtak már Szent István korából. Köztük említendő például a Dekre szolga megnemesíté- séről szóló 1029-re datált oklevél. Szent László kori az a hamisítvány, amely arról szól, hogy Jajca várát az uralkodó Mattai Visa Mártonnak ajándékozta. 1029-es évszámmal látták el azt a nyilvánvaló hamisítványt, amely az Esterházy család Attilától való származását igyekszik igazolni. Ennek egy másik változata is fennmaradt, amelyen viszont az 1229-es dátum olvasható. Vagy például Orsini István számára 1200-as keltezéssel Imre király címert adományozott - az oklevél nyilvánvalóan egy 16. századi hamisítvány. A Frangepánok számára készített híres hamisítványok egyikében az áll, hogy IV. Béla 1255-ben nekik ajándékozta Zeng várát, egy másikban - és ez még jelentősebb - a Frangepánokat a primátusok, tehát a főrangúak közé emeli a király. Akik birtokába jutottak ilyen okleveleknek igyekeztek azt később átíratva hivatalossá tenni, s ha nem sikerült, a megerősítést is hamisították. Bizony néhány család főrangja, meg más kiváltsága is erősen megkérdőjelezhető lett volna, ha e hamisítványokra időben fény derül, hiszen ma már hiába bizonygatjuk mindezt. Azóta a valódi kiváltságlevelek is érvényüket vesztették. Mindenesetre számos honi és külhoni műgyűjtemény, ma is használt rang megkérdőjelezhetővé válna mindezek ismeretében. Ám ez ma már senkit nem érdekel. Sajnos - épp az összefonódások okán - már a középkorban sem érdekelte az embereket. Valójában - és ezt kevesek gondolnák - egy-egy hamis oklevél már csak a történész számára érdekes, hiszen a kérdés így szól: „gui prodest?” Kinek a hasznára történt a hamisítás? Karácsonyi írja: „Nagy bajt s veszedelmet okoz, ha a komoly történetíró éppen munkája közben, éppen midőn első kötelességét teljesíteni, s a hazugságot elkerülni akarja, valamelyik oklevélhamisítónak áldozata lesz!” A hamisítót azonban nem könnyű fülöncsípni, hiszen „ő is tanulmányozza az utánzandó korszak leveleit, ellesi azok sajátosságait, és sokszor csak egy szó, egy helytelenül alkalmazott tisztviselői név, vagy a rosszul számított időjelző az, amelynél fogva a hamisításon rajta érhető.” Karácsonyi részben a nagyszámú általa fellelt hamisítvány felkutatása eredményeként vált Akadémiánk levelező tagjává 1896. május 15-én. • Petrov Levelek, oklevelek és dátumok Miközben napjainkban nyilvánvaló, hogy hivatalos iratainkat dátummal látjuk el, nem is gondolnánk, hogy ez közel sem volt mindig jellemző. A középkori hazai írásbeliség két legjellemzőbb, legismertebb megjelenési formája az oklevél, illetve a levél voltak. Az oklevél elsősorban jogok - méltóságok, birtokok - igazolására, míg a levél aktuális események, kérések közlésére szolgált. Az oklevelet a szakirodalom „diploma névvel illette, a levelet pedig elsősorban „missilis” elnevezéssel tartotta és tartja számon. A magyarországi oklevelek az antik „epistola” mintájára íródtak és ez az oka annak, hogy azok szubjektív hangvételűek, személytől személyhez szólnak. Ez nyilván összefügg azzal is, hogy a magyar társadalomban oly sokáig fennállt személyi kötöttségek a „magánjogi” egyfajta egyeduralmát hozták létre, szembeállítva azokat a de- mokratikusabbnak tekinthető „közjogi” formulákkal. Az epistola típusú oklevelek Magyarországban a 12. században kezdtek elteijedni, s jól ismert szigorú szerkezetükkel a következő századtól kezdve majd mindegyiküknél találkozhatunk. E korban három oklevéltípus vált elfogadottá: az egyik a , Jdváltságlevél” (akkori elnevezéssel privilégium), a másik a „nyílt levél” (littera patentes), a harmadik pedig a „zárt levél” (litterae clausae). Az első csoportba a már eldöntött tényeket rögzítő okleveleket sorolhatjuk, a középsőbe az ideigleneseket, az utolsóba az alkalmi intézkedésekről szólókat. Fontos az is, hogy a kiváltságleveleket mindig függőpecséttel látták el, ezek a bullák. Ám éppen e tény miatt az oklevéltan és a pecséttan tudománya csak egymást segítve tudják helyesen datálni őket. Nyílt levél esetében a pecsétet annak hátuljára nyomták, a pecsét az illető oklevél lezárására szolgált. Első fennmaradt oklevelünk a pannonhalmi alapítólevél, amelyet 1002-ben fogalmaztak. Az oklevelek többsége pergamenre íródott (ez egy birka vagy kecskebőrből készült hártya). Papírral csak a 14. századtól kezdve találkozunk. Ami az írásban rögzített mondandó másik formáját, a levelet illeti, az a „zárt levelek” csoportjából vált ki, s kezdte meg önálló útját. II. Géza korából maradt fenn az első olyan hazai írásmű, amelyet már levélnek nevezhetünk, de csak 1232. május 16-ról való az első, amelyen már dátumot is olvashatunk. * Dénes
