Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)

2006-04-01 / 64. szám

'azin

2006. április 1., szombat • HÍDLAP

V

Bikini, monokini, klottnadrág és fecske

A fürdőruha története az ókori fürdőktől az Aquaszigetig

Márkus 22-én, a Víz Világnapján az esztergomi Aquasziget élményfürdőben korhű fürdőruha bemutatón láthatta a közönség, hogy eleink miféle testfedésben csobbantak egykoron. Papp János, a budapesti Vidám Színpad mélyen zengő hangú színművésze a divatbemutató konferálása elején egy profán bölcsességgel helyezte el a történelem idővonalába a fürdőruha „feltalálását ”, amikor arról viccesen azt állapította meg, hogy „a kosszal egyidős”.

A fürdőruha történelmének egyik lényeges jellemzője, hogy a fürdés kultusza és a fürdőruha viselése nem feltétlenül függött össze mindig. Amit Papp János poénként említett, az is bizonyára igaz, tehát a fürdés elsőrendű lényege a tisztálkodás volt mindig is, de, ahogy ezt ma is tapasztaljuk, a vízzel való testbeli közösség egy többrétegű átlényegülést hozhat, a fürdő- ző nemcsak egyszerűen átöltözik és belemegy a vízbe, hanem egy többfázisú szertartáson válik lassan eggyé a vízzel, mint alapelemmel. Gondoljunk a magyarok által is közkedvelt hazai fürdők népszerű szolgáltatásaira, a törökök építészei remekeknek is beillő fürdőházaira, a skandináv népek szauna hagyományaira, a távolkeleti népek testet-lelket felüdítő vízterápiáira, masszázsaira. S ahogy sokféle módon élt, s él a fürdőzés kultusza, úgy a fürdőruha divatja is megannyi. Ugyanakkor e sorok írójának nem kis meglepetésére azt kellett megtapasztalnia 1997-ben Japánban, hogy a világ egyik legkifinomultabb kultúrájának közfürdőiben, igaz, hogy külön-külön, de mind a férfiak,

mind a nők, ruhátlanul fürdenek.

De még maradjunk a kezdeteknél. Talán nem meglepő módon, az emberi testet a tudomány, a vallás és a művészetek központi témájaként alkalmazó ókori kultúrákban, a mai bikinire leginkább emlékeztető viseletben merültek el a Krisztus előtti időszámítás korok hölgyei. Erre több tárgyi és írásos emlék is utal, az ókori metszeteken, farag- ványokon, festményeken látható nők, a mellük és a csípő tájékán különböző ruhaféleségekkel. A görög és a római kultúrákban tehát ez a készség volt fürdőruhaként értelmezhető, de ezeket az

„ókori dresszeket” csak különleges alkalmakkor használták, mivel a fürdőzést ezidőtájt főként ruhátlanul végezték. A v görög és római birodalmak hanyatlását követően zord idők ; jöttek a fürdőruhára, bármily meglepő, egészen a 18. századig nem volt kialakult fürdőruha divat, a keresztény vallás adta morális lehetőségek pedig erősen korlátozták a vízben való úszás és pancsolás ruházati etikettjét.

Más megoldás nem lévén a középkor fürdőzői alsóruháikban, a férfiak a jégeralsóhoz hasonló készségben, a hölgyek pedig alsószoknyában és fűzőben, blúzban merültek el a habokban. Aztán jött a felvilágosodás ideje, és kialakult a fürdődresszek viselésének divatja. A témában forradalmi jelentőségű 18. század közízlése már mindkét nem számára elfogadott közfürdőzésnél ruhákat. A nők dressze végül is meglehetősen emlékeztetett a hétköznapi utcai viseletre, tehát egy blúzzal kombinált szoknyára, de ez már mindenképpen fürdőruha volt. Ez abból is kitűnt, hogy a viselet szegélyeire súlyokat varrtak, hogy megakadályozzák a ruha vízben való fel- emelkedését. A férfiak számára a már említett jégeralsóhoz hasonlatos hosszú ujjú, hosszú lábú egyberészes kezeslábast kínált a kor „divatja”. Ezek a tempózó úszást kellően megnehezítő, illetve ellehetetlenítő fürdőruhák egészen a 19. századig tartották magukat. A hölgyek strandviseletében ekkor lépett elő a kétrészes variáns. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ez a kétrészes, nem az a kétrészes. Ugyanis ez a fazon a válltól a térdig tartó, blúz és buggyos nadrág összeállítás volt, melyet a hölgyek a derekukra vont övvel tettek némileg csi- nosabbá. De, hogy meglegyen a másik rész is, ehhez a ruhához tartozott egy térdig érő vastag zokniszerűség. Szépanyáink ebben élték meg a reformkor, a forradalom és a kiegyezés időszakát a vízpartokon. De aztán már nem sokáig kellett várniuk, hogy eljöjjön az a század, amely még a fent említett ókori hedonistákat is arcpirításra kényszerít- hette volna. A vízben mártózás 20. századi eleganciájának lényege az volt, hogy a fürdőruhák elkezdték követni a

test vonalát. Az urak a mai birkózódresszhez hasonlatos, felül vállpántos, alul kisnadrág fazont viseltek már, a hölgyek pedig testre simuló, egyes helyeken díszes, üde színű textilből készített egyberészes ruhát hordtak fürdőzésnél. A lényeges elem, hogy a ruha a kisnadrág rövid szára miatt a lábat csak combközépig takarta, az előző korokban rejtett testrész, az erotikus kisugárzás egyik jelvénye, a láb, illetve annak nagy része, már fedetlenül maradt. Ezzel együtt eltűntek a nyakat takaró gallérok, és a dekoltázs valahol a nyak és a mell közé félútra merészkedett le. Az 1920-as, 30-as évek egyéb társadalmi, kulturális, művészeti és politikai pezsdüléseinek eredményeképpen a fürdőruha viselete, főként a női öntudat megjelenítődéseként, a nőiesség forradalmaként értelmezhető. A korszak izmusai pedig gondoskodtak róla, hogy a nők ne csak a strandokon és fürdőházakban vegyék át a divat alanyainak kijáró figyelmet. A múlt század elejének mai szemmel nézve bonyolult fürdőruha kreációi az 1940-es évekre

több dolognak köszönhetően teljesen átalakultak. Az iparban kifejlesztett műanyagok miatt megváltoztak a fürdőruha-alapanyagok tulajdonságai, és egyre kényelmesebb, kevésbé irritáló kelmékből készítették el az egyre zsugorodó strandviseleteket. Ez tulajdonképpen nemcsak a nőkre vonatkozott, a második világháború idejére már a férfiak is csak, egy combtőnél nem tovább tartó kis nadrágban élvezték a fürdőzés élményét. Ezzel kapcsolatos érdekesség, hogy az erősebbik nem számára az USA egyes államaiban a 30-as évekig tilos volt a topless fürdőzés. A hölgyek számára erős motiváció volt a divatvilág dominanciájának felerősödése, a korszak nagy nősztárjainak magazinok címlapján való fürdőruhás fotói. Divat lett a strandkultusz, az emberek a fürdőházakból a tengerpartokra, a folyók és a tavak mentén lévő természetes szabadstrandokra, illetve a mesterséges úszómedencék partján lévő helyekre mentek élvezni a víz és a napozás nyújtotta örömöket. Ennek a korszaknak formabontó kreátora volt a francia Louis Réard, aki 1946-ban megvarrta a világ első valóban merészen modem női fürdőruháját, melyet egy nukleáris robbantás helyszínéről, a Bikini-szigetekről nevezett el. Innentől kezdve tulajdonképpen már csak ennek a színes melltartó és bugyi résznek, az évről évre egyre kisebb méretet öltő formai változásáról beszélhetünk. Az először némileg kissé buggyos, kevésbé feszü- lős fazonokat, az egyre merészebb megoldások követik, míg a 1964-ben egy bécsi születésű divattervező, Rudi Gemreich előrukkolt a monokinivel, azaz a felül semmi fürdőruhával. Ezt követően már csak a falatnyi és spagettpántos változatok versengtek egymással, de ezt is lehetett fokozni, a pop-kultúra világhódításának utolsó évtizedében, a 80-as években megjelent a tanga, a hátul semmi, a feneket egyáltalán nem takaró bugyi. Talán nem meglepő, hogy a bikini világhódító sikere mellett az egyberészes fürdődresszek is egyre népszerűbbek lettek, hiszen a nők nem mindegyikének voltak előnyösek a végére már szinte egy cipőíuzőnyi anyagból is megvarrható fügefalevél „nagyságú” kétrészes fürdőruhák.

A férfiak számára készített strand- és úszónadrágok története lényegesen egyszerűbb. Az említett kisnadrág fazon, amellett, 'hogy a későbbiekben a derékrésznél és a szárainál gumírozást kapott, nem változott az 1960-as évekig. Ezt követően lett sportosabb, hogy ne mondjuk, szexisebb. Ezek az úszónadrágok is a viselő kényelmét és a másik nem irányába történő sejtetés lényegét hordozták magukban. De ahogy a nőknél, úgy a férfiaknál is volt egy nagyobb verzió, a klottnadrág, vagyis a csak derékrészen gumis, a combközépig érő száránál szabadon lifegő megoldás. Ennek a későbbi leszármazottjának tekinthető a 90-es évek kifejezetten hosszú, akár még térd alá is érő strandgatya divatja. De még mindezek előtt, a rock and roll-os 60-as években (főként a kelet- és közép-európai orszá- gokbanja talán nem kedvelt, de mindenképpen jellegzetes, úgynevezett fecske volt a „menő” férfi úszónadrág. A fecske jellegzetessége volt, hogy elől, a „lényeges” tájékon egy karakteres, mindent kihangsúlyozó vastag, fehér csík volt látható. A merészebb fecske-nadrág kétrészes volt, a feneket takaró és az elülső részt két-két pertli- vel kötötték össze.

A március 22-ei Víz Világnapján, az esztergomi élményfürdőben megtartott fürdőruha show az ókori verziókat leszámítva minden fazonból bemutatott egyet-egyet. A 21. század embere bár megmosolyogta, de az Aquaszigeten módja volt a régi fürdőruhák finomságokra is utaló szépségét megcsodálnia.

• Pöltl Zoltán