Hídlap, 2006. április (4. évfolyam, 64–84. szám)
2006-04-29 / 84. szám
___________magazin 20 06. április 29., szombat • HÍDLAP V Az olvasót nem lehet becsapni Beszélgetés a 75 éves Mács Józseffel Mács József Madách-díjas író, a Magyar írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia tagja a napokban töltötte be hetvenötödik évét. Egész pályája a szlovákiai magyar újságírás és lapszerkesztés terén végzett szolgálattal telt, emellett írt tucatnyi regényt, melyek a szlovákiai magyarság sorsát tették-teszik mérlegre. Magát az írót is gyakran mérlegre tette a sors, és mindig súlyosnak találtatott. Az emberi sorsok irányítói azonban nem hordozták a tenyerükön. 1957 elején az '56-os forradalommal szembeni szimpátiája miatt, s hogy példát statuáljanak, kirúgták az Új Szó szerkesztőségéből, de hatvannyolcban is belekerült a szórásba: ekkor pártbüntetéssel, majd a pártból való kizárással sújtották, amihez a Hét c. hetilapnál betöltött főszerkesztő-helyettesi pozíciójának / elvesztése és sokéves írói szilencium társult. Állítólagos nacionalizmusa miatt.- Az ember egy hetvenöt éves írót úgy képzel el, hogy a megélt tapasztalatok birtokában, a csapások és zaklatások súlyától megszabadulva, bölcsen, nyugodtan üldögél; akit nem egykönnyen izgat fel valami. Ehhez képest te most is teli vagy tűzzel és tenni akarással. Nem volt elég ötven év küzdelme? Egyáltalán: miért voltál mindig rebellis?- Nekem a kezdetektől fogva - amikor 1952-ben, huszonegy évesen az Új Szó szerkesztőségébe felvettek - az volt a problémám, hogy velünk, csehszlovákiai magyarokkal szemben igazságtalan, nacionalista politikát folytatnak. Állandóan az munkált bennem, hogy nem volt elég a kollektív bűnösség bélyege, a jogfosztott- ság, a kitelepítés, de a pártállammá vált Csehszlovákiában is folytatják ezt a politikát, és az élet számos területén sújt bennünket a türelmetlen nacionalizmus. Egyetlen napilapunknál úgy szerkesztenek és úgy gondolkodnak, mintha ez nem így lenne. Mintha nem látnák, mi történik a keservesen megszerzett intézményeinkben, milyen akaratot kényszerítenek ránk. Nagyon érzékenyen viszonyultam ezekhez a kérdésekhez, és ebből a viszonyulásomból származott minden problémám.- Hogyan lehetett valaki ellenzéki az ötvenes években?- Én nem a pártelvek ellen hadakoztam, hanem azok érvényesítéséért a mi népünk javára. A nemzetiségi elnyomás megszüntetéséért. Amikor 1963-ban találkoztam Balogh Edgárral (akkor járt először Pozsonyban), ezt mondta: „Jóska, úgy látom, felvállalod a nemzeti érdekekért folytatott harcot. Egyet azonban soha ne feledj: a hátadat egyedül a pártelvekhez tudod megvetni. A kisebbségi sorsban nemzeti érdekekért küzdő embernek ötször kell leírnia, hogy a párt, míg a többséginek egyszer. Mert nincs más kapaszkodód. Ela kétfrontos küzdelmet folytatsz, felaprítanak.”- így is elkövettek mindent, '56 után az utcára kerültél, '68 után meghurcoltak, könyveid nem adták ki.- Próbáltam ennek a Balogh Edgár-i intelemnek megfelelni. Ennek köszönhetően a hatvannyolcas átigazolás során úgy értékeltek, hogy szovjetellenes, pártellenes tevékenységet nem folytattam, de hajlamos voltam a társadalmi kérdéseket a nemzeti kérdésekre leszűkíteni. Ezért első körben „csak” harmadfokú pártbüntetést kaptam. Megfosztottak viszont a Hét-ben betöltött főszerkesztő-helyettesi posztomtól és a Fórum melléklet felelős szerkesztői helyétől. Ez volt az igazi csapás. A Fórum ugyanis mindvégig felvállalta nemzeti közösségünk ügyét. Tulajdonképpen már akkor behatároltuk a kulturális autonómiát a leközölt cikkekben, de a társadalom minden területére odafigyeltünk. Nem csoda, hogy bögyében voltam a nacionalista köröknek.- A lapszerkesztés, újságírás mellett az irodalomban is elkötelezett irányvonalat képviselsz. Ennek illusztrálására Németh László példája jut eszembe, aki annak dacára, bogy elismerte és több tanulmányban méltatta a legmodernebb prózai, drámai irányzatokat, maga egyfajta nevelő töltetű prózát művelt, úgy érezve, arra van szükség. Te tudatosan felvállaltad a népi irodalom nemes hagyományait.- Hogy ez mennyire volt tudatos, magam sem tudom. Mi légüres térbe csöppentünk a háború után, amikor a szlovákiai magyar értelmiséget megsemmisítették. Nullpontról indultunk, és a népiség gondolatát karoltuk fel. Példaképünk Veres Péter, Szabó Pál, Illyés Gyula, Németh László volt. A később jelentkező modernségnek akkor még a jelét sem lehetett látni. Alapozni kellett. Ezért tudtunk besétálni a sematizmus csapdájába is. Sokunk életéből évek estek ki, amikor a háború után nem voltak magyar iskolák. Kihagyások után magam is a határon átszökdöső felvidéki diákok táborát gazdagítottam Sárospatakon, majd végül az 1958-ban Pozsonyban megnyíló pedagógiai főiskolán szereztem tanítói oklevelet. A felvidéki oktatásügy egyébként hathetes és tíz hónapos gyorstalpalón képzett tanítókkal indult. Képzelhetni, milyen színvonalon. Amit öt évig tanult Sárospatakon az ember nagyszerűbbnél nagyszerűbb tanároktól, azt itt kurzusok helyettesítették. Ez rányomta bélyegét az induló újságírásra is. Negyvennyolc után a hályogkovácsok ideje jött el, akik, szerencséjükre, azt sem tudták, milyen felelősség van a vállukon. Ha egy „gyorstalpalt” tanítóval közölték volna, mit jelent pedagógusnak lenni, gyermekeket nevelni, fel sem mert volna menni a katedrára.- Könyveid közül az Adósságtörlesztést szokták kiemelni, de ugyanebbe a vonulatba tartozik a Temetőkapu, a Kétszer harangoztak, a Szélfúvásban, a pár éve megjelent tetralógiád, az Öröködbe, Uram..., vagy a legutóbbi regényed, a Trianon harangjai. De nemzedéked több tagja is hűséges maradt önmagához, eredeti hangjához. Hol lehet ezt a vonulatot kitapogatni a mai magyar irodalomban? Hiszen a kánon valahogy feledte a sokszó- lamúság igényét az utóbbi időkben.- A hatvanas évek második felében járt nálunk egy magyarországi íróküldöttség (Veres Péter, Szabó Pál, Váci Mihály, Benjámin László, Darvas József stb.), amely találkozott az itteni írószövetség magyar tagozatának vezetésével. Ennek én is tagja voltam. Ekkortájt kezdett egyre erősebben hatni mifelénk is a modernizmus. Legmarkánsabb példája a két vajdasági irodalmi folyóirat esetében jelentkezett. Megkérdeztem magyar barátainkat, mi a véleményük a Hídról és az Új Symposionról. Darvas József azt válaszolta: amíg a Híd több erős szállal kötődik a magyar irodalmi hagyományokhoz, a másik gyökeresen szakított vele, s úgy éli világát, mintha sosem lett volna magyar irodalom. S míg a hagyományokhoz kötődő folyóirat szegény ruhában jár, Belgrádtól alig kap támogatást, a másik dúskál az anyagiakban, támogatásban részesül Belgrádtól. A válaszból levonható tanulság tehát az volt, hogy ha Belgrád azt támogatja, ami az olvasó számára nehezen érthető, akár szerb írókat is foglalkoztathatna. Tehát nem is egyszerű kérdés, hogyan írjunk kisebbségi sorsban élve. Ha úgy írok, hogy kevesen értsék, akkor felsorakoztam Belgrád mögé. Ebből a felfogásomból sok vitám támadt később. De hogy konkrétabb legyen a válasz: gyermekkorom meghatározó élménye volt a kitelepítés, a szlovákiai magyarok deportálása. Természetes, hogy ezektől az emlékektől ma sem tudok szabadulni. Akármerre fordultam, mindenütt '45/48 problematikáját kellett látnom. Nincs olyan könyvem, amelyben ez ne lenne jelen. Ezt a rettenetes három évet, a hontalanság éveit jártam körül a könyveimben, ezt az alapélményt próbáltam megjeleníteni, bástyáztam körül élettel, emberi sorsokkal.- Az új évezredben azonban beköszöntött a Kánaán: szabadok lettünk, képviselőink kormánytényezők, sajtószabadság van, könyvek özöne jelenik meg, egyetemünk nyílt Komáromban. Feltehetnénk a kérdést: mi a bajunk?- Nem az a bajunk, hogy megvan a Selye János Egyetem. Az a baj, hogy ezt megelőzően majdnem huszonöt évig nem volt semmi. Az alapvető baj, hogy a lakosság számarányát tekintve nem jöttek létre magyar iskolák. Mindig hátrányban voltunk. Az országban sosem érte el például a két százalékot a főiskolát végzett magyarok aránya. Ez a szám azt tükrözi, hogy nincs annyi iskolánk, amennyi járna, nincs annyi középiskolásunk, egyetemistánk. Egy rideg, mostoha viszonyulás idézte elő ezt a helyzetet. 1976-ban kitalálták az ún. alternatív oktatást. Hogy ezt a szándékot segítsék, Nyitrán, a pedagógiai főiskolán megszüntették a magyar tagozatot. A Selye János Egyetem pedig két éve alakult, így negyedszázad elsze- lelt. El lehet képzelni ezt a barbárságot: magyar iskolák vannak, de nincs, ahol magyar tanítókat képezzenek! Csoda, hogy elsorvadtak a magyar iskolák? Mire eljutottunk az egyetemig, addig a hatvanas évek eleji 523 magyar iskolából már csak 250 maradt. A fele. 104 ezer gyerek tanult magyar iskolában. Most, ha jól számolok, 45 ezer. A fele sem.- Minap a pozsonyi vár mellett láttam egy kis táblát, amely három hársfa alatt áll, és az 1968-as cseh és a szlovák föderáció létrejöttére emlékeztet. Bár akkor szovjet segédlettel a Husák-i sötét diktatúra szakadt, az országra, a szlovákok előrelépésnek tekintik azt az eseményt, illetve felnéznek erre a három hársfára. Nekünk mikor lesznek ilyen hársfáink?- Tartok tőle, hogy soha. A helyzet az, s ezt megszállottan fújom a hatvanas évek közepétől, hogy autonómia nélkül sehová sem jutunk. Tudniillik csak akkor tudnánk kivenni a járomból a nyakunkat, és lennénk a magunk gazdái, ha területi autonómiánk lenne. Akkor nem kellene koldulni, hogy éhen ne haljanak a Thália és a Jókai Színház színészei, az amatőr együttesek, hogy ne omoljon össze a könyvkiadás stb. Pedig Szlovákiában adófizetők vagyunk, és ennek az adónak az arányunk szerinti része minket illet. Mirólunk a mai napig a többség gondoskodik, és játszik velünk. Kormányon vagy ellenzékben, mindig függvényei vagyunk a többség politikai akaratának.- Visszatérve az irodalom vizeire: mennyire vagy elégedett eddigi munkásságoddal, pontosabban a kritikai fogadtatással és az olvasói visszhanggal? Nem titok, a kritika felemásan viszonyult regényeidhez, míg az olvasók, talán nem túlzók, a szívükbe zártak.- Az utóbbival kezdeném, mert azzal meg vagyok elégedve. Műveim kritikai fogadtatása is megvolt, de nagyobb odafigyelést váltottak ki Magyarországon, mint itthon. Regényeimmel a legjobb kritikusok foglalkoztak, például Görömbei András, Pomogáts Béla, Czine Mihály, Sándor László stb. Nehezményezem, hogy legutolsó könyvemről, a Trianon harangjairól például egy recenzió sem jelent meg, holott az Ünnepi Könyvhéten a felvidéki könyvsátor legsikeresebb regénye volt. Azt szokták mondani, hogy az a könyv, amelyről nem írnak, mintha meg sem jelent volna. Ez így enyhe túlzás, de annyi valóságlapja azért van, hogy a kritika az utóbbi időben célt vesztett. Gyenge művecskéket magasztalnak az egekig, s akadnak könyvek, amelyekről szót sem ejtenek. Pedig a kritikus hitelét veszti, mert az olvasót legfeljebb egyszer lehet becsapni. Megveszi a felmagasztalt könyvet, aztán félrecsapja, és többé nem hisz a recenzensnek, kritikusnak. Hála istennek az olvasók keresik és megveszik a könyveimet, s azt hiszem, ez a legjobb visszajelzés és elismerés. Arról árulkodik, hogy nem okozok csalódást az olvasónak.- Mivel örvendezteted meg őket a közeljövőben, illetve min dolgozol?- A Temetőkapu c. regényem jelenik meg idén a Madách-Posonium Kiadó reprezentatív, Anteus Könyvek című sorozatában. Amúgy jó ideje nem írok, mert szemműtét előtt állok, és addig nem szeretnék belefogni semmilyen komolyabb munkába, amit félbe kellene szakítanom. Vannak persze régebben dédelgetett terveim. Az egyik a szlovákiai magyar Svejk története, amely a Trianon utáni szlovákiai magyarság különböző viselkedésformáit tükrözné, a másik a Madách-lánynak a története, akit a férje elkártyázott. De ezek távolabbi tervek. • Kövesdi Károly
