Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-04 / 45. szám
IV • HÍDLAP • 2006. március 4., szombat bídlaj magazin Ármány és viszály Kalandozva a történelemkönyvek lapjai között könnyen hiheti azt az ember, hogy az emberiség - és nemkülönben a magyarság - históriája nem is áll másból, mint ármánykodásokból, háborúkból és viszályokból. Pedig az állítás így nem egészen igaz, hiszen csodás eseményekről is olvashatunk, tallózhatunk a tudományok tengerében, páratlan szépségű épületek, festmények és szobrok között is barangolhatunk. M agyarország 12. század végi évtizedei mégis inkább a viszályoktól terhesek, még akkor is, ha épp e század végén épül majd föl a csodálatos, III. Béla által épített középkori Esztergom. De ne menjünk ennyire a dolgok elébe! II. Géza királyunk váratlan halálakor, 1162-ben tisztázatlan volt a trónöröklés kérdése. Géza ugyan még életében megkoronáztatta fiát, III. Istvánt, ám a koronás fő apja halálakor még gyermek volt. Nagybáty- jai, László és István Mánuel bizánci császár udvarában várakoztak arra,’hogy ha kell erőszakkal is megszerezzék a trónt. Bár a két herceg közül László volt az idősebb, a bizánci császár mégis inkább az ifjabbat, Istvánt támogatta. A lényeg természetesen az volt, hogy Bizánc végre kiterjeszthesse hatalmát Magyarország fölött. A bizánci sereg Géza halálakor haladéktalanul megindult Magyarország ellen, ám csak annyit sikerült elérniük, hogy a gyermekkirályt anyja Pozsonyba menekítette, az országlakók pedig legföljebb az idősebb Lászlóval lettek volna hajlandók tárgyalni. Megoldás tehát nem született. Ráadásul Lukács esztergomi érsek megtagadta Lászlótól a koronázást. Igaz ugyan, hogy a szertartást Mikó kalocsai érsek elvégezte, ám ennek jogi tisztázottsága már bizonytalan volt. A „megoldás” úgy született meg, hogy a negyven napig országló László 1163. január 14- én váratlanul meghalt. Erre István lépett föl trónkövetelőként, de Lukács érsek neki sem volt hajlandó kiszolgáltatni a királlyá kenés szentségét, ezt ismét a kalocsai érsek végezte el. Végül ugyan a szembenálló két István kényszerű egyezséget kötött, a béke valójában nem következett be. Az egyezségnek pedig ára volt. III. István kénytelen volt átadni Horvátországot és Dalmáciát nagybátyjának, tehát Bizáncnak. A viszály rendezésére a magyar urak azután kézenfekvő megoldást találtak, IV Istvánt, a „nyughatatlan ellenkirályt” 1165. április 11-én Zimony várában egyszerűen megmérgezték. III. István, aki időközben ifjúvá serdült végre biztonságban érezhette magát ősei trónján, ám gyengekezű uralkodónak bizonyult. Hamarosan neki is meggyűlt a baja a nála lényegesen energikusabb esztergomi érsekkel, Lukáccsal. Hiába figyelmeztette a királyt több alkalommal is a főpap, hogy ne gyakoroljon invesztitúra jogokat, III. István folyamatosan a maga kegyeltjeivel igyekezett betölteni az egyházi méltóságokat, mígnem az érsek kiátkozta. Az átok hall. Géza tott, a király lemondott a főpapok kinevezésére vonatkozó invesztitúra jogáról, mire elnyerte az érsek feloldozását. Éppen folyt a feloldozó szertartás, amikor az érsek addig sugárzó arca hirtelen komorrá és sápadttá vált. A király tudakolta, hogy vajon miért szomorodott el, mire a főpap így válaszolt: „Nem tudok örülni, mert éppen mához egy évre, mindnyájunk megzavarodása és haragja mellett, itt, Esztergomban, meg fogsz halni.” Hogy igaz-e a történet, nem tudjuk biztosan, annyi azonban bizonyos, hogy III. István 1172. március 4-én éjjel tízévi dicstelen és viszályokkal terhes uralkodás után váratlanul meghalt. Felesége gyermeket várt, a zavarodás tehát igen nagy volt. A környezete mérgezésről beszélt, a szintén Bizáncban élő öccse, Béla herceg ármányáról suttogtak. Fontolgatásra mindenesetre sok idő nem volt, mert a későbbi nagy uralkodó, az Esztergomot újjáépítő III. Béla hamarosan megindult a trón elfoglalására. De ez már egy másik történet... • Históriás A pálosokról röviden .... A Boldog Özséb által 1250 körül alapított magyar szerzetesrendet V. Orbán pápa 1367. február 28-án erősítette meg. A Pilisben élő remeték őspéldaképüknek thébai Remete Szent Pált tekintették. Közel ötven évvel Eusebius szervezése után Gentilis, pápai legátus 1308. évi magyar- országi látogatása hozta meg számukra a várva várt engedélyt, s a következő évben már első Remete Szent Pál rendjeként emlegették őket. I. (Nagy) Lajos király komoly adományokkal támogatta őket - ő ajándékozta a rendnek a névadó szent ereklyéit is, amelyeket Budaszentlőrincen helyeztek el. Emellett számos kolostor alapítását köszönhették az uralkodónak. A török hódítás idején és a hódoltság korában, mint sok más szerzetesrendnek, a pálosoknak is meg kellett küzdeniük fennmaradásukért. Martinuzzi „Fráter” György 1537-ben pálos misekönyvet adott ki. Az'ún. „belső megújulás” elindítása után az új pálos központ Máriavölgy lett, mely az itt található csodatévő Mária-szobornak köszönhetően búcsújáró hely volt. A hársfából faragott, Kisjézust tartó Szűz Mária-szobrot - Bálint Sándor kutatásai alapján tudható - Mária Terézia mellett számos Habsburg uralkodó is meglátogatta. Boldog Özséb Máriavölgy a Kis-Kárpátok nyugati nyúlványainál, Pozsonytól néhány kilométerre fekszik. A legenda szerint az első csoda itt, a XIII. század elején, II. András uralkodása idején történt. Ennek aztán hamar híre ment, s később számtalan zarándok kereste fel a helyet, hogy Szűz Mária segítségét kérje betegség, vagy más bajok orvoslásában. A hagyomány egy másik változata szerint egy pálos szerzetes - keresve a csodás gyógyulások okát - bukkant valamikor régen, egy remete által elrejtett szoborra az indák és a homok alatt, a forrás tövében. A szobornak kis kápolnát épített társaival, s ide jártak aztán a hívők a Szűzanya segítségét kérni. Nagy Lajos király is ellátogatott a csodás gyógyulások helyére, és 1377-ben a pálosoknak adományozta a kegy helyet, majd kolostort és templomot építtetett itt számukra. A monostorok közül a török hódítás alatt további kettő volt képes fenntartani magát: Lepoglava és Remete. A XVII. században a pálosok apostoli vizitátort kaptak, hogy az ellenőrizze működésüket, mert Pázmány Péter esztergomi érsek a rend fegyelmezetlenségéről értesült. Végül ugyan a pápa nem törölte el a rendet, s a belső reformok, illetve az új rendházalapítás után, új konstitúciót írt elő a szerzetesek számára. A század második felében a rend tagjai a prímás támogatását élvezték, aki a pálosok erősödését elősegítendő, maga is vezetett zarándoklatot Máriavötgybe. A rend egészen 1786-ig volt itt jelen - bár központjukat idő közben már Pestre helyezték -, amikor is II. józsef feloszlatta a nem hasznos szerzetesrendeket, s így nekik is el kellett hagyniuk a völgyet. A Mária-tisztelet hazánkban a török megszállás idején terjedt el, ekkor - főként az obszerváns ferencesek és a jezsuiták - nyomán vált törökellenes szimbólummá. A falvak, városi népek Mária oltalma alá helyezték magukat, elsősorban Szent István király felajánlása miatt, mint inkább a Bibliában fellelhető utalás okán: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott.” /Jel, 12, 1/ A fenti idézet a Szűzanyáról szól, aki lábával Allah népének jelvényét tiporja. A tridenti zsinat után ez a tisztelet csak erősödött, hiszen alátámasztást nyert, hogy a képtisztelet nem bálványimádás, ahogyan a protestánsok mondták, hanem azon helyek tisztelete, ahol az isteni kegyelem megmutatkozik. A XVII.-XVIII. századra előtérbe kerültek a kisebb búcsújáró helyek, melyeket többnyire a vonzáskörzetükben élők látogattak. Azért is alakult ez így, mert a reformáció miatt megszűnt a vallási egység. Sokat köszönhetünk ellenben a nemesi családok számos tagjának, akik a régi török-korabeli kegyhelyeket felújították, vagy birtokaikon újakat alapítottak. • Szabó Anita
