Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)

2006-03-18 / 54. szám

• HÍDLAP • 2006. március 18., szombat hidlaimagazin Régi kép a Lágymányosi öbölről Az úgynevezett téli jegesár nem volt ismeretlen fogalom a Dunával kapcsolatban 1838 előtt sem. Ugyan­akkor gyakran 40-50 év is eltelt a nagy árvizek között, és ennek kö­szönhetően a városok és az emberek nem voltak felkészülve egy-egy na­gyobb katasztrófa elleni védekezés­re. Már 1775-ben és 1799-ben is ko­moly károkat okozott a Duna, ám ez nem jelentette azt, hogy komoly fo­lyószabályozásra kerüljön sor, annak ellenére, hogy ez utóbbi a Ferencvá­rosban sok házat elpusztított 1775-ben ugyan megépítették a váci és a soroksári gátat, valamint a város közepén a partvonalat, de ez nem mi­nősíthető komoly védekezésnek egy esetleges katasztrófával szemben. Az 1837-38-as tél zord és kemény volt. A fagyban, a Pest-Buda fölötti szakaszon már decemberben megállt a Duna je­ge. Majd hirtelen enyhülés következett be. Karácsony és újév között a várost hatalmas esők mosták. A folyó vízállá­sa egyre nőtt. Január elején azután visszatért a nagy hideg olyannyira, hogy a folyó a fenekéig befagyott, a je­get pedig majd méteres hótakaró borí­totta. A hatóság, többheti tétlenkedés után, csak a februári felmelegedéskor kapott észbe, bár rögtönzött intézkedé­sei szomorúan nevetségesnek bizo­nyultak, hiszen Tirolban, Bajorország­ban és a Kárpátokban egyaránt meg­kezdődött az olvadás A Duna az innen érkező vízmennyiséggel hamar túltelí­tődött, és a rajta lévő vastag jégréteg nem tudott ilyen gyorsan elolvadni, így a Csepel-sziget közelében összetor­lódott és megakadt. A folyó elkezdett kilépni medréből. Hiába kezdtek hoz­zá ekkor a gátépítéshez Pest lakói, ez nem lehetett elégséges. Március 13-án este beszakadt a gát és ellepte a belvá­rost, a legtöbb kárt Terézvárosban, Jó­zsefvárosban és Ferencvárosban okoz­va. Lónyay Jánost, Bihar megye főis­pán-helyettesét nevezték ki királyi biz­tossá, hogy végrehajtsa az árvízzel kap­csolatos hatósági intézkedéseket. Pes­ten védőgátat emeltek homokból és trágyából. Hossza százharminc, ma­gassága alig két méter volt, vastagsága pedig nem haladta meg a másfél mé­tert. A feltorlódott jeget maga előtt ta­szító óriási víztömeg március 13-án, kedden ért le Pestre. A homok-trágya- föld töltés csak néhány óráig tudott el­lenállni a ránehezedő nyomásnak. A rombolás szörnyű volt: Pest 4245 háza közül 2281 dőlt össze, vagyis elpusztult a városnak több mint a fele. A halotta­kat nem vették számba. Wesselényi Miklós báró, az „árvízi hajós” március 14-én hajnalban vetette bele magát a mentési küzdelembe. Naplója alapján óráról órára, utcáról utcára követni tudjuk az útját. Napokon keresztül alig aludt, csak egy-egy órát pihent. Küz­dött a közömbösséggel, az ostoba ön­zéssel, ami talán rémisztőbb és elszo­morítóbb volt, mint a tomboló vízár. „A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt, ki fáradtsá­got s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sók gonosz lelkű is talál­tatott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt, s csak roppant fizetésért segí­tett a tehetősebbeknek és találkoztak számos zsiványok, akik a szerencsétle­nek vagyonát rablották. A sietni segí­tők között kevés ismerőst s mágnása­ink és ifjú uraink közül egyet sem lát­tam. Végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllel. Kérdé­semre, hol fognak dolgozni, azt vevém feleletül Csekonicstól: Lovaimnak ke­A Felső-Duna egy szakaszának ágrendszere a szabályozás előtt resek istállót. Botránkozás, borzalom fogott el ennek hallására.” A március 14-ről 15-re virradó éjszakáról a követ­kezőket írta: „Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt... Százan­ként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása élet fogytáig maradandó, bor­zasztó emlék... Hol elöl, hol hát mö­gül, hol óldalfelől omlott egy-egy épü­let össze. Csak ezeknek dübörgő, ropo­gó, csörgő lármája nyomta el időről időre a kétségbeesők hasító sikoltá­sait... Százat is látni veszélyben egy­szerre, s annak egyszerre csak harma­Esztergomban és sok kis faluban is. Természetesen egyből felmerült a Du­na szabályozásának kérdése. Gróf Andrássy György ötlete volt egy pá­lyázat kiírása Pest-Buda árvíz elleni megóvásáról a Magyar Tudós Társa­ságon keresztül. A pályázatban, ame­lyet elsőként 1838. július 9-én, az Aka­démián hirdettek ki, kötelező volt a pesti szennyvízcsatornák vizét össze­gyűjtő Duna-csatoma megépítése is. A pályázat azonban nem volt kimondot­tan sikeres, a beérkező pályaművek kö­zül egy sem került megvalósításra, és a Duna-szabályozás ügye hosszú időre dán segíthetni, s a többit a halál torká­ban hagyni.. .oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni, s százszo­rosán tapasztalni szívet repesztő.” Rá­adásul bár az 1838-as árvizet a Pest-bu­dai árvízként szokás emlegetni, nem szabad elfelejteni, hogy nem csak ott, de vidéken is számos helyen pusztított a folyó mentén, például Vácott vagy feledésbe merült az ország rossz pénz­ügyi helyzete, majd a '48-as forrada­lom következtében. A megoldást jelen­tő munkákat csak 1870-ben kezdték új­ra Reitter Ferenc indítványára. Az 1838. március 13-i árvizet azonban még sokáig nem feledték azok, akik elszen­vedték. • Rainer A győzhetetlen kiskirály 1301. január 14-én éjfélkor III. András királlyal, az „utolsó aranyá- gacskával”férfiágon kihalt Árpád nemzetsége. Királyt kellett választu­nk trónkövetelő pedig akadt nem is egy. A bban a kor­társak szinte kivétel nél­kül egyetértettek, hogy az új uralkodó legalább leányágon legyen Árpád-házi. A helyzetet azon­ban súlyosbította, hogy a korszak utol­só uralkodói idején megrendült a kirá­lyi hatalom, az or­szágot erőskezű ki­rály híján gyakorlatilag a kiskirályoknak nevezett oligarchák uralták. Legfőbb céljuk a hatalom megtartása volt és olyan gyengekezű, irányítható utód trónraültetése, aki fölött szabadon rendel­kezhetnek. Oligarcháink országnyi birtokaikon királyi jogokat gyakoroltak, magánhadseregeket tartottak, magánháborúkat viseltek. „Legjele­sebbjeik” Ákos István, Borsod ura, Borsa Kopasz a Tiszántúl „kiskirálya”, Kán László, aki Erdélyt birtokolta, és nem utolsósorban Csák Máté, aki­nek birodalma a Morva határtól a Dunáig terjedt, központja pedig Trencsén vára volt. Miután a trónkövetelőktől sikerült megszabadulni, több­szöri megválasztás és megkoronázás után végül a nápolyi Ánjouk családjából származó Károly Ró­bert nyerte el a magyar koronát. „Karobertót”, akinek nagyanyja Árpád-házi Mária volt és a pá­pa támogatását is élvezte hétesztendős korától, mint leendő magyar királyt nevelték. Nápoly szi­lárdan eltökélte, hogy megszerzi a trónt az ifjú hercegnek, és ettől semmi nem riasztotta el. Mi tehette hazánkat olyan kívánatossá Nyugat-Eu- rópa számára a 14. század elején? A válasz köny- nyen kínálja magát még akkor is, ha ma már ne­hezen tudjuk elképzelni. Magyarország az Árpá­dok alatt Közép-Európa legszilárdabb, önálló ál­lamegységévé alakult déli melléktartományokat hódítva magának egészen az Adriai-tengerig, és hatalmas katonai ütőerőt is képviselt. Bemát, montecassinói bencés apát írja a 13. század végén: „... a magyar királyi háznak hihetetlen a hatalma. Meg sem lehet mondani, mennyi a fegyvere. Ke­leten, északon mozdulni sem mer senki, ahová a diadalmas magyar vezér seregét megindítja. Észak és kelet legtöbb országa és fejedelme ro­konság, vagy meghódolás címén tartozik birodal­mához.” A Magyarországot végül mégis csak el­nyerő Károly Róbert első dolga a belső rend helyreállítása volt. Kialakítja az oligarchákkal szemben a maga új arisztokráciáját. Ekkor emel­kednek föl a Széchényi, Szécsi, Báthory, Kállay és Görgey famíliák, akik hűségük mellett katonai segítségül is szolgáltak az új uralkodónak. Velük és majdan kialakítandó banderiális hadseregével sikerül sorozatos győzelmeket aratnia. Egyvalaki­vel nem bírt, „Mátyus föld” urával, Csák Máté­val. 1311 őszén végül hadat indított ellene. A ki­rály pártját fogták az egyházi nagybirtokosok, a köznemesség és a városok, falvak lakói, sőt az Al­földön tanyázó, félnomád, pogány kunok is őmellé szegődtek. A döntő csatát 1312 júniusában vívták, Rozgonynál. A kassai és szepességi polgá­rok segítségével sikerült ugyan győzedelmesked­nie a Ába Amadén és hívein, Csák Mátét azon­ban ekkor sem tudta legyőzni. Igaz ugyan, hogy megsemmisítő vereséget a király nem mért ural­kodása talán legnagyobb ellenfelére, ám a roz- gonyi csata után Mátyusföld ura már csak sze­mélyében volt ellenfélnek tekinthető, valóságos hatalmát elvesztette. A végső megoldást az 1321. esztendő hozta. Ekkor, március 18-án Csák Máté meghalt, így Károly Róbert végre korlátlan hata­lommal bírt nehezen megszerzett országa fölött. • Dénes A Vazul-unokák harcai A íi. század második felében, Vazul uno­káinak trónviszálya idején még nem volt egészen tisztázott és elfogadott Árpád nem­zetségében az öröklődés rendje. Az ősi tör­vény szerint az elhunyt fejedelmet a család legidősebb férfisarja követi a méltóságban, míg a keresztény szokásjog szerint az elhalt király legidősebb fia a jogos örökös. Az előbbi szerint I. András halálával a koro­na jogos birtokosa I. Bajnok Béla fiai, Géza her­ceg és László lettek volna, a gyakorlatban lévő jogrend szerint azonban I. András fia, Salamon, akit már ötesztendősen királlyá is koronáztak. Salamon ráadásul korából adódóan alkalmat­lannak is volt nyilvánítható, feleségén keresztül pedig tartani lehetett a német befolyás erősödé­sétől. Béla fiai, Géza és László elértek ugyan annyit, hogy elfoglalhatták az apjuk után őket megillető hercegséget, ám az országnak ez a megosztottsága korántsem vált a belső béke ja­vára. Az időközben felserdült Salamon és a her­cegek között hamarosan feszültté vált a viszony, noha kezdetben együtt vezették hadi vállalko­zásaikat is, mint például a besenyő támadás ide­jén. Hamarosan azonban kenyértörésre került sor, a hercegeknek menekülniük kellett. Véres harc tört ki a Vazul-unokák között, amelyben azonban megmutatkozott az alattvalók helyes értékítélete. Szinte kivétel nélkül mindenki Gé­zát kívánta királynak a németekre támaszkodó Salamon helyett. A döntő ütközetre 1074. már­cius 14-én került sor a mogyoródi halmok fölött, a lovak kantárszárát tartó, harcrakész sereg han­gulatának izgalmas feszültéségében. De adjuk át a szót a krónikásnak! „Midőn tehát a sereg a szembejövő Salamonra várakozott, egyik reggel a hercegek lóháton tanácskoztak azon a helyen, ahol most Szent Péter apostol kőkápolnája áll. Fontolgatták, miképpen harcoljanak. Hát amint itt álldogálnak, világos nappal mennyei látomás jelent meg Boldog Lászlónak, mire szólott báty­jához, Géza herceghez. „Láttál-e valamit?” Feleié az: semmit. Mondotta ekkor Boldog László: Amidőn itt álltunk és tanácskoztunk, íme az Úr angyala leszállóit az égből, kezében aranykoronát hozott és azt fejedre illesztette. Nyilvánvaló ebből, hogy nekünk adatik a győ­zelem, Salamon pedig legyőzetve, számkivetve futamodik ki országából, a királyságot és a ko­ronát pedig neked adja az Úr. Mondotta erre Géza: Ha az Úristen velünk lesz... és beteljesül a te látomásod, egyházat építek ezen a helyen az ő szentséges szűz anyjának, Máriának.” Ez a történet egyúttal a váci székesegyház alapításá­nak a legendája is. A krónikás ezután elmondja, hogy az ütközet szombati napon történt. Jel­lemző, hogy a bátor, senkitől nem félő Sala­mon, aki nagyszerű bajvívó hírében is állott, László hercegnek még a pillantását sem tudta elviselni. A csata sorsát is Salamonnak ez a Lászlót megpillantó ijedtsége döntötte el. „A király tehát László dandára elé érkezett, ráis­mert, megrémült, és megparancsolta a zászló­tartónak, fordítsák a csapatokat Géza herceg fe­lé. László vitézei ezután Salamon ide-oda teker­gő dandárát rémítő kardcsattogással adták ke­gyetlen halálra.. . Majdnem minden embere el­bukván, (végül) Salamon király megfutott.” A mogyoródi ütközet után Salamon elhagyta az országot, Géza pedig elfogadta a koronát. 1074- 77-ig uralkodott, hogy váratlan halálát követően majd öccse, László kerüljön a trónra. Salamon története azonban ezzel nem ért véget, visszatér majd még Magyarországra, mígnem László Vi- segrádon fogságba nem veti, ahonnét csak Ist­ván király szentté avatásakor fogja elbocsátani. • Varga Az árvízi hajós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom