Hídlap, 2006. március (4. évfolyam, 42–63. szám)
2006-03-18 / 54. szám
II • HÍD LAP • 2006. március 18., szombat ______________Indiai magazin______________________ N emzeti ünnepünk: március 15. Engemet már évtizedek óta bánt március tizenötödike tájékán néhány gondolat. Nem Petőfi „egy gondolatainak változatairól van szó, hiszen a forradalmat követő szabadságharc csataterei időben és térben messze vannak tőlünk. Ma, egy esetleges elbukás szörnyű érzése, bennünket már nem a romantika hőseinek „most vagy soha " életérzésével tölt el, inkább a kényszerű újrakezdés dühével. Az egynéhány „bántó"gondolat nem is az 1848. március 15-én megtörtént eseményekkel kapcsolatos, hiszen azok egyszeriek voltak. Csak ott - Pesten - és csak akkor történhettek meg. Csak akkor és ott lehetett megízlelni a sajtószabadság első gyümölcsét, a nyomdafestékszagú 12 pontot. Csak akkor és ott lehetett úgy a börtönéből kiszabadítani népakarattal a politikaifogoly Táncsicsot, hogy eközben ne folyjék vér. Csak akkor és ott és sehol másutt és soha máskor nem lehetett hallani a Nemzeti dalt úgy a maga elsöprő erejével, mint a Pilvaxban vagy a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről. Csak akkor és ott lehetett megteremteni és megélni azt a hangulatot, ami megszülte nemzeti és polgári szabadságunk újabb értékeit, lehelyezte az újkori magyar társadalom alapjait. E ngemet inkább a forradalom első napja után bekövetkező és bekövetkezett események izgatnak: a forradalom kibontakozása, a 12 pont sorsa, a márciusi követelések törvénnyé válása, a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a nemzetgazdaság fejlődése, a szabadság eszméje és alakváltozásai, a nemzetnek társadalmi átalakulása, a nemzetnek, mint történelmi-kulturális-politikai alakulatnak az egysége, a forradalom elárulása a társnemzetek, illetve a Szent Korona egyéb - más nyelvű - alattvalóinak részéről, majd két évtized múltán önmagunk által. Egyszóval a forradalom célkitűzéseinek viszontagságai, az eszmének a Kárpát-medencei térség jövőjével kapcsolatos kérdései izgatnak. Nem a szokás hatalma miatt ünnepeljük március tizenötödikét és azt a forradalmat, ami nemzeti történelmünk egyik legfontosabb eseménye volt. Mintahogy a születésnapunkat sem csak azért ünnepeljük, mert szokássá vált, hanem mert megszülettünk, és ezen a napon esetleg nem azért köszöntjük édesanyánkat egy csokor virággal, mert illik, hanem mert életet adott nekünk. Sokan viszonyulunk így március tizenötödikéhez. A modern magyar nemzet születésnapja ez a nap. Ezért március tizenötödikén magunkat ünnepeljük, és azt a forradalmat, amely megszült bennünket, pontosabban: újraszült minket - a magyar nemzetet. A 48-as forradalom óriási víziója volt a Kárpát-medence magyarságának, de egyúttal a legnagyobb vízválasztója is volt a térség népeinek és további történelmi együtthaladásuknak. Erről ugyan nem szokás beszélni és egyesek szerint nem is ildomos, mert azt kell keresni ami összeköt és nem azt, ami elválaszt. De a tény az tény marad akkor is, ha nem akarjuk tudomásul venni. A XVIII. század végétől, a magyar felvilágosodástól és a harminc évvel később ránk köszöntő nemzeti megújhodástól számítva alakult ki fokozatosan a velünk együtt élő népek sajátos nemzeti útja. A nemzeti és polgári forradalmunk már nem azon a népi egységen alapult, mint Rákóczi Ferenc szabadságharca, noha annak győzelme esetén talán 1848-ban is másként zajlottak volna az események. Sőt, az sem téves feltételezés, hogy ha nemzeti forradalmunk nem kényszerül a szabadságharc lövészárkaiba, később másként zajlanak az események. De a valós tényekkel nem lehet vitatkozni. Akkor, március idusán és azt megelőzően két és fél évtizeden át, már nem az alaktalan népről, az ország lakóiról vagy az alattvalókról szólt a történelem, hanem a nemzetről. Arról a hús-vér társadalmi alakulatról, amelynek tagjai a történelmi hagyományaik révén egy húron pendülhetnek, megértik egymást, ugyanattól az eszmétől lelkesülnek, maguk akarják uralni szülőföldjük javait, együtt óhajtják a közjót, a közterhek arányos viselését és saját ügyeiket előbb-utóbb önmaguk akarják intézni. Március tizenötödike, tehát arról szólt, ami ma is a nemzet egyik legfontosabb ismérve: a történelmi múlt megpróbáltatásai által egybekovácsolt közösségről, ennek a közösségnek a jelenben vállalt felelősségéről és a jövőépítésről. Március tizenötödike a történelmi-ha- gyományszerinti-kulturális-politikai közösségnek a jövő iránti elkötelezettségéről szólt. Március tizenötödike arról a jövőről szólt, amit most éppen mának nevezünk. Emiatt bántanak engemet a március tizenötödike kapcsán felmerülő gondolatok és gyötrelmek. Ma már tudjuk, hogy a forradalom elárulása a „nemzetiségek” egy része által nem a forradalom politikusainak a rovására írható, mert a húrok egyike nem amiatt pattant el, hogy Kossuth nem vette komolyan az őt csodáló Ludovít Stúr személyét. Ismerjük ennek a kapcsolat-történetnek a szerteágazó, pánszláv és egyéb mozgalmakba torkolló, több évtizedes politikai előjátékát. De azt is tudjuk, hogy Kossuth, illetve Görgey zászlója alatt a tavaszi hadjáratban harcoló több tízezernyi szlovák honvéd sem a forradalom eszméje iránti elkötelezettségből vette fel a fegyvert, hanem a hagyományos összetartozás és alattvalói elkötelezettség miatt. Ez utóbbi indíték azonban megszívlelendő, erre lehet, illetve lehetett volna építeni olyan országépítő és állampolgári jövőt, amit ma Nyugat-Európában nemzetállamnak neveznek. Erre Kossuth is csak később döbbent rá, noha párizsi nagykövete ezt már 1848-ban is tudta. Az 1848. március 15-én kirobbant forradalmunkat ebből a szemszögből tekintsük archimédeszi pontnak. A forradalom és az azt követő események erről a magas pontról letekintve tiszták maradtak. Az utókorral gyűlik meg a bajunk, mert rosszul sáfárkodott, rosszul gazdálkodott az örökséggel. Ebből a nézőpontból a legtöbb bajunk láthatóan az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel lehet. Nem azért, mert teret nyitott azoknak a nemzeti társadalmi erőknek és gazdasági törekvéseknek, amelyek mozgatói voltak a reformkornak, hanem azért, mert nem őmiattuk jött létre. Nem azért van okunk az akadékoskodásra, mert 1868-ban újból megalkottak egy-két egyenjogúsítási törvényt, amelyet már meghoztak 1849-ben is, hanem azért, mert ekkor már mást igényeltek az érintettek. Nem azt hánytorgatjuk fel, hogy létrejött a kiegyezés, hanem azt, hogy a birodalomban nem vált modell értékűvé az eszme. Sőt az sem baj, hogy a kiegyezés után tizenhárom évvel életbe lépett egy állampolgársági törvény, de az már nemzeti ügy, sőt „casus belli”, hogy emiatt vesztette el Kossuth Lajos a Magyar Szent Koronához való tartozását. Ez nem csak azért volt baj, mert Kossuth jogilag ki lett tagadva abból a politikai közösségből, amiből a nemzet sohasem közösítette ki őt, hanem azért is, mert akkor egyedül ő rendelkezett megoldási javaslattal a Kárpátmedence egyre bonyolultabbá váló viszonyainak rendezésére. Harminc évvel a szabadságharc elbukása után végleg becsapta az akkori magyar politika az ajtót 1848 eszmeisége előtt. Ez a tudatosan létrehozott állapot idézte elő a magyar nemzet 1920-ban bekövetkezett tragédiáját is. Ezért nem véletlen, hogy máig is Széchenyit nevezzük a legnagyobb magyarnak és Kossuthot apánknak, de Deákot, csak a haza bölcsének, aki ezt a címet azzal érdemelte ki, hogy megoldott egy feladatot. Munkája azonban ugyanolyan fércműnek bizonyult, mint az ehhez hasonló egyezségek alapján létrejött ingatag tákolmányok. Deák művéből semmi más nem maradt meg, csak a düledező vagy a helyreállítandó épületek, és nem ünnepeljük a kiegyezést sem. 1848. március tizenötödike szemszögéből nem lehet megkerülni az 1956-os forradalmat sem. Nemzeti történelmünkben ugyanis csak e két, világtörténelmet alakító esemény hozható összefüggésbe. Nem csupán azért, mert mindkettőt az emberi és a nemzeti szabadság eszméje uralta, hanem azért is, mert mindkettő a nemzet újjászületéséről, a nemzeti egységről, az újkori nemzet jövőjéről, a szabadságról és a szolidaritásról szólt. Ezekhez az eszmékhez nemzetünk Trianon óta óvatosan viszonyul, azaz: félve. Sok félelem uralkodik bennünk. Ezért a magyarság elvesztette természetes vonzódását a demokrácia iránt és gátlásossá vált. Leginkább önmagával szemben alakultak ki a gátlásai, ami szinte öngyűlöletté fajult. Egyébként - egy összeeskü- vési elmélet elfogadása nélkül — érthetetlen, hogy a kommunista időszakban miért éppen a magyarság körében irtották a nemzet egysége mentén létező gondolkodást. És a rendszerváltozás után a kommunista utódpártok a liberális csatlósaikkal együtt miért keltettek és keltenek félelmet a nemzet határon átívelő újraegyesítésére irányuló törekvések miatt, azokat is szűkülésre kényszerítve, akikben megmaradt az egészséges, mások irányában a Szent István-i türelmű nemzeti szellem. Esetenként úgy látszik, mintha százötven évet visszapörgött volna történelmünk. Mintha a nemzet - kissé eszményiesített - megújhodásáért, azaz reformjáért küzdő negyvennyolcasok állnának szemben ma is a kapitalista fejlődést szem előtt tartó kiegyezéspártikkal. Ez így néz ki a maradék Magyarországon, Erdélyben, a Délvidéken, de ez a helyzet a Felvidéken is, noha sikeresen titkoljuk. A tudatos nemzetvédelmi politika, a társadalmi események és a természet azonban teremt időnként olyan helyzeteket, amelyekben - nem a forradalmi körülmények miatt - elemi erővel tör fel a nemzeti összetartozás érzése, átlépve a belénk rögzített politikai korlátokat. A közelmúltban éppen 1988-ban és 1989-ben lehettünk ennek tanúi, egyrészt a romániai falurombolás ellen kialakult és nemzetközivé vált tiltakozás miatt. Ennek az összefogásnak a széljegyzeteként engedtessék ideróni, hogy ezzel egy időben nem vettük észre, hogy a magyar perem más területein is ugyanez folyik, csendesen. A polgári és a nemzeti együttérzés megnyilatkozásának szakadt gátja ugyancsak 1989-ben a romániai diktatúra megdöntésének idején, amikor szinte kilométerekben kígyózott a kolbász a Székelyföldre és pattogtak a gyógyszertabletták szerte Románia magyarlakta területeire. De ugyanez történt 2005-ben a székely- földi árvíz alkalmával. A délszláv háború idején a maradék Magyarország mindenkit befogadott, és minden délvidékről menekült magyar otthonra talált. De a csehszlovák-magyar lakosságcsere 1947-1948-ban szintén részben a magyar szolidaritás megnyilvánulása volt. Ezek azonban a vészhelyzetek voltak. A tudatos nemzetpolitika, ami az 1848-as hagyományokat követi, másról szól. Szól a státustörvényről, ami 1920 óta először foglalta jogi keretbe a nemzeti összetartozást, még ha hiányosan is. De szól arról is, hogy a nemzet egységéért áldozatokat kell hozni, ami a szolidaritás törvényesítése nélkül elképzelhetetlen, e nélkül nem lehet elszámolni a parlamentnek. De erről szól a Magyar Igazolványok rendszere, ami - minden tökéletlensége ellenére - először jelenítette meg a nemzeti összetartozás törvénybe foglalt jelképét. És - reméljük - erről szólnak majd mindazok a kezdeményezések, törvények és talán egy megszülhető nemzeti alkotmány, ami helyreállítja a nemzet egységét oly módon, hogy az összhangban legyen a nemzetközi joggal is. L ehet, hogy megszállottja vagyok a nemzet ügyének, de 1848. március 15. alkalmával aligha lehet másról beszélni, hiszen az akkor meghirdetett célok nemcsak gazdasági fel- emelkedésünket, önrendelkezésünket, hanem a nemzet egységét is szolgálták. A honvédek a szabadságharc során ezt az eszmét vésték vérükkel a Kárpát-medence köveibe, és a hősi halottak sírjai ma is ezt üzenik nekünk, méltó és méltatlan utódoknak. Ma egy gondolat bánt engemet: tudok-e tiszta lelkiismerettel szemben állni Széchenyivel, Görgeyvel, Kossuth-tal, az aradi tizenhárommal és az Isaszegnél, Braniszkónál, vagy Pered határában hősi halált halt honvédekkel, vagy a Fehéregyházánál eltűnt Petőfi Sándorral. Ez az elszámolás lesz majd a nagy nemzeti igazmondást vizsgáló kísérlet. • Duray Miklós
