Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)
2006-02-11 / 30. szám
• HÍDLAP • 2006. február 11., szombat hídlai magarán Szörényi Levente és a megszületések (Részletek Kocsis L Mihály interjújából) Szörényi Levente hamarosan nagypapa lesz! miközben újabb saját „tgyermekének ” bemutatására készül. Előbbinek Örs fia a szerzője, utóbbinak ő maga - az Árpád népével tetralógiává bővül operáinak száma. Mostanában kezdi belakni pilisszántói új házát. Néhány héttel ezelőtt pedig megjelent írásainak, a vele készült interjúknak és a róla szóló „szigorúan titkos” ügynöki jelentéseknek gyűjteményes kötete, amelynek végén hosszú beszélgetése olvasható a kötet szerkesztőjével, Kocsis L Mihállyal. Ebből közlünk az alábbiakban részleteket. A „ másságról ”- A Pilis-ügy kapcsán megjelent egyik interjúban azt bátorkodtam mondani, hogy a Pilis környékén feltehetően az elmúlt magyar történelem nagyjainak a lelke is ott van - amit persze inkább jelképes értelemben gondolok -, mindjárt megkaptam, hogy „Szörényi hülye” és összevissza beszél. Én azonban vállalom ezt a „hülyeséget”. Mármint hogy kimondom, amit dolgokról gondolok. Megpróbálok érthetően fogalmazni, de az sem bánt, ha bizonyos régiókba esetleg nem tud követni az átlagolvasó vagy hallgató. Nem kell és nem is lehet mindent „megérteni”. Már Hamlet is megmondta: több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmünk fölfogni képes... Nem helyes, ha mindig az - éppen aktuális - emberi tudást tekintjük az egyedül érvényes határpontnak. Túl közeli így a horizont. Az ember mindig is a tudása, érzékelése határait feszegette. Ezt nyugodtan kiterjeszthetjük a tudatára is. Egyébként, abban a küzdelemben - folytatja Szörényi Levente ami a nyilvánosság pástján zajlik, nem illik megsértődni, vagy legalábbis minek. Fölösleges. Tudomásul lehet és tudomásul is kell venni azt, hogy különbözőképpen gondolkodunk. De persze, itt kell megemlíteni a „másság” divatszavát! Mi az, hogy „más”? Hiszen minden csakis nézőpont kérdése. Van nálunk egy markáns kisebbség - vigyázat! nem faji, még kevésbé vallási kisebbségről beszélek, hanem arról a kevesek által képviselt, mégis hatásosnak tűnő véleményerőszakról -, amelyik már-már hisztérikusan azzal próbálja védeni a maga (mindenkori) igazát, hogy azért illetik meg előjogok, mert ő - más. Az ilyen-olyan „másság” mögé bújtatja a támadhatatlanságát, amely minden esetben hatalmi kérdéssé válik egy idő után.- Miközben esetleg éppen azt kívánja sugallni, hogy ő képviseli a többséget.- Persze, ez is lehetséges. Itt van a jól ismert „bolsevik” szó. Ok voltak azok a „többségi” kisebbség, amely aztán háromnegyed évszázadra rátelepedett a világra. No de mégis? Mi az, hogy „más”? Én például rendkívüli nyugalommal viselem azt, hogy más vagyok. Igen, én más vagyok, mint a többi ember. Valóban más vagyok. Nem csak mondom magamról. És nem abban az értelemben vagyok más, hogy - mondjuk - magyar vagyok, vagy keresztény vagyok, vagy alacsony vagyok, vagy szőke vagyok (lassanként inkább ősz), zeneszerző vagyok. Vagy hogy sok mindenben mást gondolok a magyarság múltjáról és lehetséges jövőjéről, mint honfitársaim többsége (inkább úgy mondom: látható és hallható többsége). Ilyen szempontból tökéletesen illeszkedünk egymással, én és a másság apostolai. Természetes, hogy ők mások, hiszen én is alapvetően más vagyok, mint ők. Erre mondom, hogy a „másság” nézőpont kérdése. Ha valamit-valakit a másik oldalról nézek, akkor az illető dolog vagy személy természetesen más. Ha azonosról, akitor viszont nem más, hanem hasonló. Számomra mindebből egyeden dolog az érdekes, hogy a másság kultuszra épített filozófia úgy baromság, ahogy van. Két másság között mi a különbség? Van különbség? Igen van, persze. A baj nem is itt kezdődik. Hanem ott, amikor valaki azt is meg akarja határozni, hogy ő a jó „más”, te viszont a rossz „más” vagy. A magyarságról- Szerinted, milyen a magyar ember?- Reménytelenül naiv.- Ez genetikai naivság?- Talán az ezeréves történelmi tapasztalat öröklődik. .. De ezt hozhattuk a még távolabbi múltunkból is. Már az első fennmaradt visszaemlékezések is úgy írták le a magyarokat, mint olyan népet, amely szereti a szépséget, a kényelmet, szeret álmodozni. Valami távoli, „felső” világba réved, de ha nem teljesülnek reményei, akkor gyorsan ledobja magát... Képes arra, hogy az eszményeit időről időre kivitelezze, de megvédeni már nem tudja. Ebben a tekintetben is teljesen különbözünk attól a két rassztól, amelyikkel évszázadok óta együtt élünk, a cigánytól és a zsidótól. A tévében többnyire külföldi adókat nézek, s látom, milyen természetesen működnek bizonyos dolgok az osztrákoknál, németeknél, franciáknál. Természetesen, mondom, vagyis úgy, hogy mindenért meg kell dolgozni! Velünk meg a Kádár-rendszer azt akarta elhitetni, hogy nincs más dolgunk, mint bemenni a KOZÉRT-be, és sajnos, nagyon is sikerrel tette. Az emberek többsége többszörösen átejtve várta az Európai Unióba történő bebocsátást is. Egy rossz értelemben homogenizált társadalom tagjaként. Nem vagyunk e tekintetben teljesen egyedül, de szomorú éllovasok vagyunk. Már a születésszám tekintetében is.- Az európai népek általában „kifáradni” látszanak.- De most nem elsősorban a születésszámra gondolok, hanem köznapi értelemben vett küzdeni tudásra és küzdeni akarásra. Dolgozunk, persze. Csak azt nem értjük, miért nem boldogulunk mégsem. Ennyi munkával sem. Miközben mások meg igen. Miért? Akkor tehát ez a „végzet”? Ez van ránk kiszabva? Akkor meg minek küszködjünk?- És ez már egy nép „lelki alkata”, ezt mondod?- Szembe kellene nézni vele. Ezt mondom. Meg ugyanakkor azt mondom, hogy a magyar igenis rátermett nép. Elhivatott! Nézd meg, mit csináltak a románok Erdéllyel nyolcvan év alatt? Semmit. Tönkretették. Európa legértékesebb területével nem mentek semmire. Jó. Lehet, hogy azért, mert tudják, hogy nem az övék. De lehet, hogy azért, mert nem eléggé rátermettek. Ezt liberális barátaink nagyon utálják, mármint, hogy vannak rátermett és nem rátermett népek. Pedig nézz körül a világban! Vannak ilyen különbségek.- Most akkor, szerinted mi milyen nép vagyunk?- Rátermett. Nem vitás. De ezt tudatosítani kell, mert az elmúlt évtizedekben nagyon eredményesen próbálták elfelejtetni velünk. Illetve a kemény kontraszelekció végül elbizonytalanította az erkölcsi érzékkel még rendelkező rátermetteket is. Azonban szerencsére óriásiak az erőtartalékaink.- Nekünk, magyaroknak?- Magyaroknak. Hiszen már rég eltűnhettünk volna erről a helyről ezerszáz év alatt. De nem! Ezért vagyok alapvetően optimista a magyar jövőt illetően. Egy hódító, honfoglaló népbe ez genetikailag van bekódolva, mármint az erő és az optimizmus. Persze, nem mindegy, kik a vezetői!- Miközben... sírva vigad a magyar.- A keserűségünket is egyfajta ünnepként megélni, ehhez valóban kell lelkierő. ✓ Az Árpád népéről- István, Koppány, Kun László, Atilla... Láthattuk. (Hallhattuk.) Evek óta egyre többet beszéltél a honfoglaló Árpádról, nyilvánvalóan a közelgő évforduló miatt is. (2007-ben halálának 1100. évfordulójára emlékezünk.) 0 új operahősöd.- Árpád nem operahős, a hagyományos értelemben, hiszen az ő története nem drámai történet, hanem hadikrónikák sorozata. Nincs „színpadi” története...- Miközben az ember - illetve akit elképzelsz! - megragadta a fantáziádat. „Árpád apánk", a mai magyaroknak szinte kabaréalak, bírna-e ő - mégis! — „versednek” hőse lenni?- A megnyilatkozásaimból biztosan kiderült, hogy mennyire nehezményezem azt az állapotot, amely a mai magyar történelmi tudatot jellemzi. (S hagyjuk most, hogy minderre milyen magyarázatokat találunk.) Mindezért én nem a „közembert” hibáztatom, hanem a mindenkori hatalmat, s főként a kultúrairányító hatalmasságokat. Képtelenek végiggondolni, hogy micsoda károkat okoznak, spirituálisán és erkölcsileg, hogy elveszik egy néptől a történelmi hőseit. Itt van Árpád. Neid a hazánkat köszönhetjük. Csekélység. Igaz, mára ennek egy része ké- zen-közön elkótyavetyélődött. De: nem érdemli meg a tiszteletünket, uram bocsá’, a szeretetünket? Nem tudok olyan népről a nagyvilágban, amely ennyire „túllépne” az elődein, mint mi. Szerintem ebben (is) kereshető mai bajaink gyökere. Árpádról tehát nagyon régóta gondolkodom, keresem a „művé” formálhatóság lehetőségeit. Először arra gondoltam, hogy egy oratóriumot írok róla, mára azonban megszületett az új opera, amellyel tetralógiává bővült a magyar történelmi... vízióm - ahogy sokan lekicsinylőén mondják.- És amelybe a „történelmietlen” hun vonal is beletartozik.- Igen. Én a magyar történelem részeként gondolkodom Atilláról. Mi ezzel a gond? Szerintem mindennek a kulcsa valahol ott van, amit korábban hallottamegy egyházi főembertől. Hogy az ember először jó keresztény és csak utána jó magyar. Mert én éppenséggel fordítva mondanám, vagyis: a mai világban éppen abból következhetne, hogy valaki jó keresztény, ha először is jó magyar. Ha Szörényi Levente Árpád népe című, misztikus operájának bemutatója március 28-én lesz a Budapest Sportarénában. Az alapdrámát Fo- nyódi Tibor, a librettót Pozsgai Zsolt írta. A díszleteket Makovecz Imre tervezte. A fó'bb szerepekben Miller Lajos, Kiss B. Attila, Feke Pál, Auksz Éva, Újhelyi Kinga, Kaszás Attila, Tóth Sándor látható. A rendező Nagy Viktor. úgy képviseli a magyarság - a népe! - érdekeit, ahogyan az elvárható volna. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a honfoglaló magyarság keresztény lett volna, habár honfoglalás kori sírokban is találtak már keresztet, sőt tarsolylemezen is van kereszt. Ez a szimbólum azonban régebbi a krisztusi kereszténységnél. Én csupán azt akarom mondani, hogy jóvátehetetlen bűnöket követ el az, aki hamis sorrendiséget erőltet azzal, hogy elveti - tudatosan figyelmen kívül hagyja! - egy nép ősi történelmét. Mert most ez folyik, s el kell mondani, hogy politikai irányultságtól függedenül. Ma minden politikus ezeréves magyar történelemről beszél (ha ugyan beszél), s könnyed mozdulattal kidob az ablakon száz létező történelmi esztendőt.- Ha jól értem: te pedig az új művel éppen ezt a száz évet szeretnéd visszaszerezni.- És ezért volna „kevés”, ha megelégedtem volna egy Árpád-dicsőítő oratóriummal. Ezért éreztem minden eddiginél nagyobb feladatnak, amikor ebbe az új műbe belevágtam. Valami hasonló leckével kellett megbirkóznunk már a Veled, Uram!-ban is, és éppen itt (ebben a történetben) találtuk meg az Árpád-dilemma kulcsát. A Veled, Uram! István halálával ér véget, a magyar történelem azonban Vászoly fiaival folytatódik. András, Béla és Levente. Az idegen Orseolo Péter uralkodik az országban, tőle kell visszaszerezniük a hatalmat „a” magyaroknak. x / Es magáról Árpádról- A darab az utódokról, Árpád népéről, az árpá- di örökség felhígításáról szól, természetesen a honszerző fejedelem folyamatos spirituális jelenléte közepette. Itt valóban „dráma” zajlik a testvérek között. Levente az, a három fiú közül, aki az ősi hitben él, s rajta keresztül képeződik meg Árpád alakja. András végül elárulja Leventét...- ...s a magyar történelem a szentistváni úton halad tovább. Levente a magyar ködkép? A maradi? Szemben a „haladó" Andrással, majd Bélával? Minél távolabb van tőlünk egy történelmi hős időben, annál nehezebb felruházni emberi vonásokkal. Ez természetes. A művészetben azonban muszáj valahogy kiegészíteni a hiányzó részleteket. Benned milyen Árpád- kép él, egyáltalán van-e „élő" Árpád vezéred?- Van, igen. De ez rendkívül szubjektív. És pontosan ez volt a dilemmám lényege. Atilláról se szeri, se száma a különböző, főleg kárára elfogult tudósításoknak, nem beszélve az elmúlt száz évben megalkotott irodalmi művekről, színpadi drámákról. A képzőművészeti alkotásokról se feledkezzünk meg! Mind egy-egy elképzelés, magánvélemény, „élővé” teremtése a rég holt világuralkodónak. Árpádunknak nincs ilyen szerencséje, és ez a történelem bűne is. Lehetséges, hogy ha a honvisszaszerzés nagy műve utáni stratégiai „bejárások” (a hivatalos „magyar” történészi vélemény a dehonesztáló és pimasz „kalandozó, rabló hadjáratok” kifejezést honosította meg!) során a pápát is meglátogatta volna, miként nagy elődje, Atilla, talán több maradt volna ránk személyiségéből, még ha azok részben igaztalanok volnának is.- Fejedelmünknek nem volt „jó sajtója- Illetve semmilyen. De félre az iróniával! Árpád fejedelem karizmája hasonló Atilláéhoz, de látható, hogy egy későbbi történelmi korban más volt a feladata. Ezért kevesebb volna nála? Nem hiszem. Ipolyi Amoldnak a magyar ősvallásról értekező könyvében [Ipolyi Arnold Magyar mythológia; Pest, 1854 - A szerk.] látható egy régi feljegyzés, miszerint - nem szó szerinti idézet — amikor Atilla fia, Csaba (Imik) halni készült, megeskette elöljáróit, hogy Atilla földjét visszafoglalják. Ez később meg is történt Árpád vezetésével. O felismerte, hogy Atilla szövetségi birodalma, amely nagyjából a Tien-Shantól az Atlantióceánig tartott, már nem állítható vissza. A Kárpát-medencére összpontosított. Kelet felé hosszan elnyúlott a rokon törzsek földje, körülbelül a Kaukázusig. Nyugat felé azonban egy úgynevezett gyepűt, védelmi sávot hozott létre. Hogy miért? Azt az istváni korból jól ismert germán földéhségből, hírvágyból pontosan megérthetjük. Árpád 907-ben a pozsonyi csatában halt meg. Utána száz évig nem háborgatták a németek országunkat. Összefoglalva tehát. Előttem - ha Árpádra gondolok - egy határozott, mai szóhasználattal élve pragmatikus férfiú jelenik meg, aki sem külsőségeiben, sem lelkileg nem robosztus, sőt - mondhatni — kifinomult. Ügyes és csavaros eszű, de nem „rafinált”, jobban szereti a keleti ember egyfajta távolságtartását a sötét megoldásoktól, indulatoktól. Feltehetően hasonlított Atillára az anyagi javak tekintetében; nem tartom valószínűnek, hogy kincsekkel vette volna magát körül. Legkevésbé valószínű ez a sírmellékletei vonatkozásában, de ezt egyelőre nem ismerhetjük.- Vonzó kép bontakozik ki előttünk.- Árpád igazi egyesítő s nem megosztó vezető volt, mint a későbbi Vajk - István. Fel is vetődhet az emberben a kérdés, hogy vajon Róma miért nem vele és általa „szabadította fel” a pogányság terhe alól a magyarságot... Mindenesetre ordító szüksége lenne a ma élő árpá- di magyarságnak egy ilyen vezetőre, aki persze nem úgy óhajtja megoldani a nemzet nagy kérdéseit, hogy egy laza mozdulattal a vállára veti a múlt bűneinek zsákját, mintegy a magáénak ismerve el, hogy a valódi bűnösök végre fellégezhessenek. Mi sem egyszerűbb, mint a „társadalmi béke” érdekében megmártani a kiszolgáltatottakat a múlt - a „közös bűn” - szennyében. De nem ez a kiút a bajból! Nos, nem kis feladat egy ilyen személyiséget megmutatni a közönségnek.
