Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22–41. szám)

2006-02-25 / 40. szám

• HÍDLAP • 2006. február 25., szombat Indiai magazin Géza, a nagy fejedelem Ma éppen Géza napja van. Bár ezt a napjainkban ritkábban használatos férfinevet kiszorították a köztudatból az úgynevezett „divatosabbak ”, Géza napján mégis illendő megemlékezni arról a jeles történelmi személyiségről, akinek valójában a magyar államiság szervezése és számos nagy, a magyarság fönnmaradása érdekében tett felismerés megfogalmazása köszönhető. Géza Taksony fia volt és mintha benne kelt volna életre ismételten Almos és Árpád egykori hatalma. Arról nem is beszélve, hogy államszer­vező működése éppen itt, Esztergomban zajlott. Nyilvánvaló, hogy a hittérítés és az állam vala­mint az egyház megszervezése Szent István mű­ve, ám mindennek előkészítése Géza fejedelem nevéhez fűződik. Az uralkodása kezdetekor, 970 körül még törzsi-nemzetségi szervezeteben élő magyarok nyilvánvalóan elfogadták vezérüknek Gézát, Árpád dédunokáját. Ennek ellenkezője kérdésként sem merülhetett föl, hiszen az ősi törvény értelmében Árpád leszármazottainak mindig a legidősebb sarja volt e cím várományo­sa. Míg azonban ezidáig a seniorátus törvénye érvényesült, Géza kiterjesztette hatalmát a töb­bi nemzetségfő fölött, nagy eréllyel kezdte irá­nyítani az országot, olyannyira, hogy a források szerint „kezéhez vér tapadt”. Az örklődés rend­jét is megváltoztatta. Míg eddig, a „seniorátus” törvénye szerint Árpád utódainak legidősebbje volt a fejedelmi cím várományosa, Géza beve­zette az Európában más szokásos „seniorátus” törvényét, azaz nem a nemzetség, hanem az el­halt fejedelem legidősebb fia örökli a hatalmat. Ezzel ténylegesen is elfogadta az Európában szokásos jogrendet. Későbben ez vezet majd Ist­ván és Koppány legendás összetűzéséhez. Leg­nagyobb tette talán mégis az volt, hogy 972-ben követeket küldött Quedlinburgba Nagy Ottó császárhoz és hittérítőket kért Magyarországra. Felismerte ugyanis, hogy kizárólag a keresz­ténység felvétele mentheti meg azt a már ke­resztény Európában élő magyarságot a meg­semmisüléstől. Az is jellemző, hogy nem szemé­lyesen ment a birodalmi gyűlésbe, hanem köve­tei útján kérte a hittérítőket, mintegy jelezve: egyenrangú fejedelemnek tekinti magát a csá­szárral. Mindezen túl fia, Vajk, azaz István szá­mára megszerezte a német-római császár leá­nyát, Bajor Gizellát feleségül. Az első hittérítők természetesen bencés szerzetesek voltak, közü­lük is kiemelkedett a későbbi pogánylázadáskor a Kelen-hegyről letaszított Szent Gellért püs­pök. Érdemes meg­jegyezni, hogy a magyarság körében a keresztény tanítás korántsem volt is­meretlen. Ám, akik pogány szokásaik­kal szakítva elfogad­ták a keresztény ta­nítást, nem Róma, hanem Bizánc hité­re tértek. Nem vé­letlen, hiszen a kaladozásoknak ne­vezett rablóportyák jobbára a keleti ke­reszténységet érin­tették. Géza nagy felismerése többek között az volt, eb­ben a germán és szláv tengerben Magyarország csak úgy maradhat fenn, ha Rómát választja. Mindemellett emlí­tésre érdemes, hogy Thietmar német krónikás szerint Gézát az udvarában tartózkodó püspöknek meg kellett intenie, hogy miért is nem hagy fel telje­sen a pogány szokásokkal, illetve a pogány iste­nek tiszteletével. Erre adta a fejedelem a legen­dás választ, miszerint van ő olyan gazdag, hogy egyszerre két istennek is áldozzon. E válaszból nyilvánvalóan kitűnik, hogy a keresztény tanítás lényegével tulajdonképpen nem volt egészen tisztába, annak fölvállalása és erőszakos terjesz­tése pusztán politikai szándékból történt. A feje­delem nagyszerű és merészen átgondolt uralko­dása után 997-ben halt meg. Reformjainak sike­rét majd fia, István fogja igazolni. • Rainer Egy reformer császár A felvilágosult egyeduralkodók sorában megkü­lönböztetett hely illeti meg II. József császárt, Ma­gyarország koronázatlan királyát. Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc fiaként látta meg a napvilágot 1741-ben. Noha anyja a kormányzás kérdéseibe nem engedte beleszólni, már tizennégy esztendó's korá­ban meggyőzó'dött az osztrák államigazgatás kusza­ságáról és a reformok szükségességéről. Mária Terézia minisztereit csak „beporosodott mú­miák gyülekezetének” nevezte. Igaz, 1765-ben apjától megörökölte a császári címet, de ez valóban nem volt más, csak puszta cím, tényleges hatalommal nem járt. Elhagyta hát Bécset és Flankenstein gróf álnéven kül­földi tanulmányutakat tett. Járt Nagy Katalin udvará­ban és II. Frigyes porosz királynál is, akitől híres jel­mondatát tanulta: „Mindent a népért, de semmit a nép által.” Párizsi tartózkodása során ismerkedett meg a francia felvilágosodás gondolatatival, felkereste Rousseaut és Bouffont. Amikor 1780-ban meghalt Má­ria Terézia, a császár csaknem negyvenesztendős volt. A közeli halálát érző ember sietségével látott neki a bi­rodalom megreformálásának. Csökkentette rokonai já­randóságát, felszámolta a főhercegek udvartartását, véget vetett a költséges spanyol etikettnek. Egyszerű szalmazsákon aludt, nyáron hajnali ötkor, télen hat órakor kelt, királyi viselet helyett mindig katonai egyenruhát hordott és asztalára sem engedett fölszol­gálni többet, mint hat fogást. Az étkezések alkalmával és jeles fogadásokkor is csak vizet ivott. Napjai feszí­tett munkával teltek, „foglalkozása” volt az, hogy ural­kodott. Abszolutisztikus uralkodásának tíz esztendeje alatt mintegy hatezer rendeletet adott ki. Célja valóban az volt, hogy birodalma népeit boldoggá tegye, ám nem vette tekintetbe e soknemzetiségű ország egyes népei­nek hagyományait. Magyar királlyá például takarékos­ságra hivatkozva nem koronáztatta meg magát. Erről írta Ányom Pál a következőket: „Iszonyú hatalom, még ez sem volt nálunk, hogy korona nélkül lett volna kirá­lyunk.” Intézkedési népszerűségével egyáltalán nem foglalkozott. Rendeletéi elsőként az egyházat érintet­ték. Csak Magyarországon 140 kolostort és zárdát zára­tott be, azokat, amelyek nem foglalkoztak tényleges munkával, tehát nem tanítottak, vagy nem működtet­tek kórházakat. Száműzte a templomokból a pompát, még azt is megha­tározta, hogy hány gyertya éghet az oltárokon. Ugyan­akkor az állami papneveldéket tá­mogatta. Mind­emellett csökken­tette az ünnepek számát és véget ve­tett a protestánsül­dözéseknek. Jel­lemző és szinte hi­hetetlen az a törté­net, amelyet Jókai is megörökített a Rab Rábyban, tudniillik hogy a császár az őt kritizáló röplapokat utánnyomatta és har­mad- negyedáron dobta piacra. Egységesítette a biro­dalomban az iskolai tankönyveket és mindenütt a né­metet tette hivatalos nyelvvé. Magyarországon meg­szüntette a vármegyéket és tíz kerületre osztotta az or­szágot. A nemesség jórésze megválni kényszerült jól jövedelmező pozícióitól. Egyébként is hosszú távon a nemesi adómentesség megszüntetése volt a célja. Job­bágyrendelete ugyanakkor viszonylag semmitmondó­nak tekinthető, valójában csak a „jobbágy” név haszná­latát törölte el, intézkedése földosztással nem párosult. Külpolitikája békés volt egészen addig, amíg II. Nagy Katalin rá nem vette, hogy lépjen be a Törökország el­leni háborúba. A császár a hadjárat során megbetege­dett, egészségi állapota soha többé nem állt helyre. Halálos ágyán visszavonta csaknem minden rendeletét mondván: „Ilyen körülmények között semmit nem ér a fél tett. Hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyem a magyar és erdélyi rendek panaszainak, minden uralko­dásom alatt kelt általános rendeletet és intézkedést eltörlök...” Visszaküldte Budára Szent István koroná­ját is, amelyet addig Bécsben, a kincstárban őriztek. Budán éppen hálaadó Te Deumot tartottak, amikor a Szent Koronát utolérte a császár halálhíre, amelyet birodalomszerte örömünnepségek kísértek. 1790. feb­ruár 20-án halt meg. • Históriás Ördögi kísértetek Ami a 16. században élt erdé­lyi szász Heltai Gáspárnál bölcs nyugalommal előadott epika a Bornemissza Péternél véglete­kig kihegyezett dráma vagy csattanós rövidségíí novella. A kalandos életű író, aki 1535. február 22-én született minden kétséget kizáróan végletek kö­zött feszülő korának tipikus gyermeke volt. Bejárta Német- és Olaszországot, magyarra for­dított Szophoklész Elektráját, de volt királyi kancelláriai tisztvise­lő is, nem különben nevelő ne­mesi udvaroknál. Kevesen tudják, hogy például ő tanította betűvetésre Balassi Bálintot is, - nem kevés sikerrel. Azután egy hirtelen sugallat hatására prédikátor lett. Galgócon majd Semtén működött. 1578-ban megjelent „Ördögi kísértetek” című munkájában olyan szenvedéllyel támadta az uralkodó rétegeket, hogy papi bírósággal elítélték, majd Bécsben raboskodott felségsértés miatt. Ám innen sikerült megszöknie, és attól kezdve Balassi István detrekői várában és környékén bujdosott. Épp egy világkrónika megírásának a tervét fontol­gatta, amikor 1584-ben váratlanul meghalt. Bornemissza jószerint minden műfajban kipróbálta a tehetségét. Szerzett vallásos énekeket, remekbe sike­rült búcsúéneke a „Siralmas énnéköm” ő vetette papírra az első magyar nyelvű tragédiát, amely a reformáció és a humanizmus szintézise. Prédiká- ciós könyvei tele vannak személyes megfigyelésekkel, önvallomásokkal. De műveiben feltárulnak a korabeli magyar városok, udvarházak, vásárok és kastélyok egyaránt. írásaiban ott nyüzsög a 16. század egész magyar társa­dalma. Nagyszerű munkája, az „Ördögi kísértetek” valódi önfeltáró mű. Lelki tusakodásairól szól, kifejtve saját kora emberének az előző századoké­hoz képest szokatlan és újszerű vívódásait. Szinte aggályos gonddal és ke­gyetlen őszinteséggel ír azért, hogy olvasóinak utat mutasson, vigaszt nyújtson. Jelentőségét talán saját nyilatkozata jellemzi a legjobban: „mind ez sok históriáknak írásai pedig arra valók és az én sok beszédeim arra men­nek, hogy az emberi természet micsoda is önmagáiul?” Éppen az emberi természetnek ez az izgatottan kíváncsi keresése teszi őt nagy íróvá, a ma­gyar irodalom addigi eredményeinek összegzőjévé. Ö már nem találja meg a lélek vallás kínálta csendességét. Egy új korszak küszöbén tapogatózva ő a magyar írók barokk felé vezető úttörője. Az utat, amit megkezdett majd a következő század járja végig. • Petrov

Next

/
Oldalképek
Tartalom