Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-10-15 / 203. szám

• HÍDLAP • 2005. október 15., szombat hídlapmagazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Ez az ember elmebeteg, vagy gyűlöli a magyarokat? Igen, Gyurcsány Ferencre gondoltam, aki a rendszerváltozás óta az első olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki a választóktól nem szerzett legitimitást. Ez nem az ő hibája, hanem pártjának politikai bizonyítványa. Viszont az ő számlájára írható, hogy megtámadta a nemzetet és 2004. novembere óta folya­matosan ezt teszi.Van1 történelmünknek számos dátuma, amelyeket, ha ál­munkból felébresztve mondanak nekünk, azonnal tudjuk, miről van szó. A tra­gikus évszámok közül 1242, 1526, 1711, 1849 az ilyen és még további néhány De vannak napok is, amelyekhez azonnal társul a rémkép. Június 4., október 6., november 4., december 5. hallatán szemünk előtt kezd peregni a történelem filmje. Amikor az állampolgárságról tartandó népszavazást megelőzően - nem véletlenszerű forgatókönyv szerint - megtámadta a nemzetet, azok nevében és védelmében, akiket ő maga hecceit fel és félemlített meg, még azt gondolhat­tuk volna, hogy pártjának feladatát teljesíti, hiszen mi sem lehetne veszélye­sebb rájuk nézve, minthogy az elszakított magyarok az állampolgárság meg­szerzése révén esedeg választójogot kapjanak Magyarországon. De úgy látszik, tévedtünk. Nem ettől félnek, illetve fél csupán, hanem magától a nemzettől. De lehet, hogy nem is félnek, illetve nem is fél, hiszen amíg hatalom van a ke­zében, addig védeni tudja magát a nemzettel szemben. Ez az ember, egysze­rűen és primitív módon gyűlöli a nemzetet - gyűlöli a magyart. Sorrendben az utolsó bizonyítéka ennek a 2005 szeptemberében, az általa létrehozott mű­helyben a „letelepedési, bevándorlási és honosítási kormánymegbízott” hivata­lában kidolgozott alkotmánymódosító javaslat a „határon túli magyarok jogállá­sáról”. De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy valóban erről szól a javaslat. Nem, nem erről szól, hanerrt a nemzet további szétveréséről. Ezzel az ösztön­nel született volna a világra ez az emtíier„yagy talán az édesapja kergette őt a konyhaasztal körül, bikacsökkel a kezelni, míg meg nem ígérte, hogy ha nagy lesz, miniszterelnök lesz, és bokros teendőt között az első helyen lesz a nemzet tönkretétele? Ez az ember miniszterelnökként már nem papírtigris... A alkot­mánymódosító javaslat vezéreszméje,megegyezik a státustörvény módosításá­ba ágyazott szándékkal. Akkor az eg)?tk'fő szempont a nemzet egységét kinyil­vánító mondatrésznek a törvény szövegéből való kitörlése volt. Most a nemzet szétszakítottságának alkotmányps fögZfcéSe vezérelte a javaslat megrendelőjét. Másként ugyanis nem lehet értehmezhi ^z alábbi meghatározásokat: „erősítse a Köztársaság határain belül és határain,kívül élő magyarok közötti összetartozás érzését”, „felelősséget ró. a Mj^yae JíöSáksaságra, hogy a történelem viharai nyomán nem minden, migát magyarnak valló személy része a Magyarorszá­gon lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárok alkotta politikai nemzetnek”. Ha 2003-ban nem kényszerítette vql«a ki Medgyessy Péter kormánya a státus­törvény kedvezménytörvénrtyé »adó rtjódosítását, és ha 2004 novemberében a magyarországi választópolgárokat nerft.éppen Gyurcsány vezérlete alatt riogat­ták volna a Trianonban majd Párizsban a határon kívülre rekesztett magyarok­kal, akkor még azt hihetnénk, hogy az alkotmánymódosító javaslat megfogal­mazója nem tud különbséget tenni az alaptörvény és a végrehajtási jogi norma között. Az alaptörvényben ugyanis a célt kell megfogalmazni és nem az állapo­tot, a végrehajtási törvény pedig a cél felé vezető utat határozza meg. A tanu- latlansággal kapcsolatos gyanúnkat igazolná a rövid szövegben található legke­vesebb két olyan szarvashiba is, ami a miniszteri segédfogalmazó műveltségbeli hiányosságaira utal. Például, nem ismeri a különbséget az államforma (köztár­saság) és az állam, mint jogi személy (Magyar Köztársaság) között. De fölöt­tébb furcsa az is, hogy a nagy óval írt Országgyűlést alkotmánymódosító hata­lomnak nevezi, noha már középiskolás fokon is tudják, hogy törvényhozói ha­talom, azaz a három hatalmi ágazat egyike, minden további jelző mellőzésével. A javaslat szerint a nemzet szétdaraboltságának a fenntartása a cél, és csak az összetartozás érzését kell erősíteni, mintha a szerémségi és a hevesi magyarok között csupán olyan kötelék létezne, mint a portugáliai és a brazíliai egy nyel­vet beszélők között. A javaslat ugyanis célzatosan figyelmen kívül hagyja azt a történelmi és szociológiai valóságot, hogy a középkortól kulturálisan egységes magyar nemzet erőszakos szétszakítására a politikailag is egységessé vált álla­potában, tehát a politikai nemzetté válás utáni időszakban került sor. Trianon­ban nemcsak a magyar kultúmemzetet, hanem a politikai nemzetet is szétsza­kították, ezért a politikai kötelékek továbbra is elevenen élnek. Nem csak az „Anyám tyúkja” szintjén él a nemzet. A javaslat azonban csak arról szól, „hogy a Magyar Köztársaságnak a határain kívül élő magyarok önazonosságának megőrzése érdekében a közös hagyományok ápolásához és fejlesztéséhez kell segítséget nyújtani”. Ezek után már nem meglepő az a törekvés, hogy a javas­lat magát a „nemzetet” mint fogalmat is háttérbe szorítja és - ahol lehet - a „közösség” kifejezéssel igyekszik azt helyettesíteni. Noha a „közösség” sokkal szegényesebb tartalmú társadalmi egység mint a nemzet. Nincs történelmi mérete, laza, esetleg átmeneti jellegű vagy kezdetleges társadalmi kapcsolatokat feltételez, vagy pedig sokkal kisebb egységekre értendő, mint a nemzet. Mi például a megalázó kisebbség kifejezés helyett a nemzet elszakított részeit ne­vezzük közösségnek, nemzeti közösségnek, ami ebben az esetben a nemzetrész kifejezéssel azonos értelmű. A javaslatban azonban különböző összefüggések­ben jelenik meg ez a kifejezés és következetlenül: „... a Köztársaság határain belül és kívül élő magyarok nyelvi, kulturális és történelmi hagyományaikra te­kintettel közösséget alkotnak”, „a külföldön élő magyarok a magyar közösség tagjai; részei a nemzetnek.„a magyar közösség külföldön élő, magyar állam- polgársággal nem rendelkező tagjai...”. Ha kisöprik a tudatunkból, hogy a nemzet mindannyiunk öröksége, jelene és jövője, és elfeledtetik velünk, hogy az anyanyelvűnk ápolásán túl a közös múlton, a jelenbéli közös élményeken és a közös jövőtervezésen is alapul, tehát a hagyomány, a kultúra, a jelen örömei és küzdelmei, gyászai és születései, bukásai és eredményei mellett a közös jövő társadalmilag és politikailag értelmezhető egységében létezik - igen, ha ezt ki­mossák az agyunkból - akkor valóban csak egy laza közösséggé válunk, szoro­sabb kötelékek nélkül. A polgár így válhat puszta országlakóvá, a politikai nemzet mosott agyú csürhévé, a nemzet pedig közösséggé, majd hordává. Ha ennek a nemzetellenes merényletkísérletnek az elutasításán kívül még egy kérdést is felteszünk a javaslat megrendelőjének, az csak egy lehet: ki jogosította fel őt erre! ? Ha mástól nem irigyeljük a nemzeti létet, sőt jogosnak tartjuk a fegyveres önvédelmet is, magunkat miért akarjuk megfosztani a legfon­tosabb szükségletétől, a nemzet jövőjétől?! «c t- -ír- . Esztergom felfedezése Ki bérli a malomszeget? Ma már a kérdést sem értjük, holott ugyanez évszá­zadokon át gyakori probléma volt Szobtól Muzsláig a hajómolnárok között A kiegyezés (1867) környékén több mint 26000 vízimalom működött az országban, Nagy Magyarországon. A hajómalmok száma is félezer körül mozgott A dunai hajómalmok derékhada pedig Baja környékén, de leginkább nálunk, a Szent- györgymező-Csenkei patak közötti gyors vízben zakatolt Az ipar, hajózás, malmászati és céhtörténeti terület számára kincsesbánya a hajómalmok világa, ma már olyannyira elfeledve, hogy tényleg felfedezésre vár. Építs egy nagyon nagy fadereglyét, akkorát, mint egy ví­zibusz. Rendezd be malomnak, de legyen benne egy fűthe­tő hálószoba és a hajó végén egy kiálló kabinettó, az ún. molnár-csobogó, hogy a legénység az állva vizelés méltósá­gát gyakorolhassa. Építs egy kisebb dereglyét is, akkorát, mint a boldogult emlékű Zalka motoros volt, amelyik a pár­kányi kompot húzta, tolta. Ezt völgyhajónak hívjuk és nincs más dolga, mint második hajóként tartani egy nagy, vízsz­intes kereplő másik véget. A legnagyobb eszköz a gerendely, a hajómalom vízszintesen kereplő motollájának a tengelye, amely egy 8 méteres tölgy' vagy borovi fenyőfából készül és bő derékvastagságú. Egyik vége a völgyhajón támaszkodik, másik vége benyúlik a malomba, és nagy deszka lapátkere­kével éjjel-nappal forgatja a malomkövet. A part felől mind­ég a malom áll, a folyó közepe felé pedig a völgyhajó úszik, éjjelente kivilágítva. Eddig meglennénk, lássuk a humán erőforrást. Vitathatatlanul legfontosabb személy az Úristen után a Faragómolnár! Eldönthetetlen, hogy milyen szakmát képvisel, ács-e avagy molnár? Ha úgy gondolnánk, hogy molnár, mert mégiscsak lisztet gyárt, akkor jön a bökkenő! A Molnár Céh regulája szerint ugyanis mesterségének cí­mere nem a liszteszsák vagy a malomkő, hanem a faragó- bárd, mely céh-öltözetének kötelező része, nélküle nem me­het be a városba. Még egy másik fontos, furcsa funkciója is van ennek a fejszének, de erről kicsit később. A faragómolnár a korabeli (A.D. 1600) gépészetben a csúcstechnológia ismerője volt. Egymaga képes a hajó és a malom megépítésére, kifaragására, javítására, valamennyi építőanyag kiválasztására a tölgyfától az iszkábaszögig be­zárólag, és a malomkő vésés, vágás tudora. Fából fogaskere­ket szerkeszt és épít, a kopott fogakat csereszabatos pótlás­sal javítja. A gabonából darát, lisztet őröl, tárgyal a gazdák­kal, megalkudik a juttatásokban. A malom gazdaságos mű­ködésére, az adók, bérek előteremtésére, befizetésére gon­dot fordít és végül neveli a céh utánpótlását, inasokat, legé­nyeket. Belátható, hogy a malom hatékony működéséhez folyamatos megbízás, azaz sok őrölnivaló kellett. Az is ért­hető, hogy a sebes folyású víz gyorsabban forgatta a mal­mot, így az többet bírt őrölni. Minden hajómolnár igyeke­zett tehát malmát a Duna minél sebesebb sodrásába lehor­gonyozni. A Duna medre, vize hasznosításának joga azon­ban az esztergomi prímásé volt, tőle kellett kérvényezni a hajómalom beállítását. Szerencsére ezek a kérvények az ér­seki levéltárban mind megmaradtak, így bőséges forrást nyújtanak a kutatóknak, néprajzosoknak. Ha fontos, speci­ális munka volt a faragómolnároké, akkor méginkább az volt a hajószegkészítőké. Ez aztán olyan cifra mesterség volt, hogy senki nem kontárkodhatott bele. Tudnivaló, hogy a hajómalmot nem horgonyhoz, vasmacskához kötöt­ték le, hanem valami erősebb, állandóbb eszközhöz. Derék­vastagságú vörösfenyőből kellett kihegyezett cölöpöt készí­teni és a hegyes végétől úgy 3-4 méterre háromnegyed ré­széig keresztbe befűrészelni. Ebbe a fűrészvágásba egy szo­ros vaslapot toltak be. A cölöpverő céh mesterei kiválasztot­ták a meder alkalmas helyét, döngölő, űző bakokkal egy ki­csit ferdén beverték a meder márgás, kavicsos fenekébe a cölöpöt, majd mikor már csak egy méternyi állt ki a talaj­ból, akkor az előre elkészített bevágásnál a víz alatt eltörték. Úgy meredeztek a hajószegek a Duna fenekében, mint a gombostűk a tűpárnában. Erre akasztották rá karvastagsá­gú lánccal a soktonnás hajómalmokat. Ha jött a jég, telelő­be vitték a malmot, tavasszal újra visszakötötték. A haszná­laton kívüli malomszegeket pontosan nyilvántartották, lici­táltatták, bérbe adták. Minél sebesebb vízben állt a malom­szeg, annál többet ért, hiszen a malom is többet bírt őrleni. Ha a szeg üresen állott, akkor az egyéb hajóforgalom és a jég akadálytalanul átúszott a víz alatti cölöpök felett. Még két vízijármű tartozott a hajómalomhoz, az egyik egy kisebb ladik, amely a személyszállítást szolgálta és egy nagy száraz, biztonságos teher-révhajó, amellyel a gabonát, lisztet hozták-vitték a malom és a part között. A gabona behordása már a molnárok kötelessége volt. Gyakori veszekedést folyt akörül, hova álljon a gazda szekere, honnan cipeljék a zsáko­kat a dereglyéhez. Ha a partvonaltól távol álltak meg, akkor a molnároknak sokat kellett gyalogolni. Ha közelebb mentek, egyre bizonytalanabb, iszaposabb lett a talaj, a szekér meg­süllyedt, a lovak szenvedtek. A céh-regula tett igazságot: A szekérnek olyan távolságra kell a vízparttól megállni, ami­lyen messze a faragóbárdot el bírják hajítani. Gondolom, ezt nem a molnárokra bízták. Esztergomban a Nagy-Duna part­ján lefelé haladva először elhagyjuk az Erzsébet parkot, majd utána jön a Molnár Sor. Ez bizony a Hajó-molnár sor, itt állt a hajómolnár céh közös szertára és jó pár molnár, hajótulaj­donos lakóháza. A mai szennyvízátemelő szivattyúház terü­letén a török idők után egy dunai öblözet állott, ez volt az egyik telelőhelye a helyigényes vízimalmoknak. Ennél biz­tonságosabb, a zajló jégtől mentes telelő volt a Kis-Duna. A jég olyannyira fő ellensége a hajómalmoknak, hogy a leg­utolsó esztergomi malmot, a Pécsi/Koller-Tóth molnárok hajómalmát is a zajló Duna semmisítette meg 1945 után. A Molnár sor alatt a Duna partját hivatalosan Horváth Géza sornak, helyi szóhasználatttal Hut partnak hívják. A névadó Hut Mátyás prímási hajóács és faragómolnár, nagy tekinté­lyű gazdag iparos volt, akinek rangos síremléke ma a szent- györgmezei temetőben árválkodik a mester haló porai felett. A város most vette fel a védendő síremlékek sorába. A Duna mentén innen lefelé 25-30 malom is zakatolt, a leggyorsabb sodrásban, a Csenkei-Patak befolyása kör­nyékéig. A sóderkotrók még ma is szaggatják ki a régi malomszegeket a mederből. A malomkövek gyorsan koptak, a felületükön lévő min­tázatot a molnárnak kellett vésővel újravágni. Ez az egyik legfinomabb munka volt, veszélyeztette a drága követ. A malomkő közben vékonyodott, kopott, majd idővel kiszol­gált. Ezeket az öreg köveket nem veszejtették a Dunába, ha­nem visszakerültek a partra. Szentgyörgymezőn ezért lehet kapualjban, kerítésben és kerti asztalként annyi szép, véko­nyabb, kopott malomkövet látni. A malmokat a parttól tá­volabb, egymáshoz képest lépcsősen kötötték le a sodrás­ban. A lépcsőzés oka: az alsóbb malom is friss, gyors vizet kapott. A parttól távolabbi lekötésnek még fontosabb indo­ka is volt. A vízimalmoknak helyet kellett biztosítaniuk a korabeli „autósztráda programnak”, a dunai lóvontatású teherhajó járatoknak. Ezer kilométer hosszúságban irtot­ták, gondozták, töltötték, simították a Duna alkalmasabb jobb vagy bal partját, hogy a vontató lovak amúgy is gyil­kos munkáját megkönnyítsék. Négy dereglye, többszáz tonna, négyszáz méter vontatókötél és ötven-hetven ló volt egy nagy karaván. A malmok nem állhatták útjába a forga­lomnak, - de erről majd máskor beszélnénk. A dunai hajómalmok ideje a motoros és villanydarálók megjelenésével járt le, mára hírmondóban is alig akad belőlük. A Bécs alatti természetvédelmi területen Orth- nál, pár éve egy új építésű malom áll a Nagy-Dunán, igazolván, hogy ha akarat van, akkor muzeális emlék is születhet. A Város az Esztergom Gyarapodási program­ban kiviteli terveket készíttetett az Erzsébet-park kör­nyékének rendezésére. Ebben már szerepel egy olyan ví­ziskanzen kialakítása, amely Magyarország új hajómal­mát mutatná be. Amint pályázati pénzt sodor-erre a Du­na, akár aznap hozzáfoghatunk az építéséhez. • KolumbAn György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom