Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-12-24 / 252. szám
_ » HÍDLAP 2005. december 24., szombat Varga Péter jegyzete Elfogynak a nappalok. A nappalok és az éjszakák. „Szeretném az Istent nagyosan dicsérni, de még kisgyermek vagyok, csak most kezdek élni,” Hallom a tévében a „Hull a pelyhes hefér fó kezdetű” éneket. Szép, ahogy a gyerekek éneklik. És szép volt, ahogyan mi énekeltük, gyerekként. Ma is hull, itt nálunk, Esztergomban, itt nálunk, Európában, itt nálunk, Magyarországon. Nekem mindig csodálatos Karácsonyaim voltak. Emlékszem a fenyőfára, amit nagyanyám díszített föl és a csengőre, amellyel nagyapám csengetett, - máig megvan! És a kisvasút! Valójában az enyém volt, de nagyapám tulajdonképpen apámnak vette. Hogy boldog karácsonya legyen! Szép esztendők voltak! Azután elmúltak a gyermekévek. De talán még szebbek voltak a középiskolás esztendők! Ott a ferenceseknél, Vilmos és Pál atyával, Balázs és Tamás atyával... Sosem felejtem el őket! Nagyszerű emberek voltak! Hittel és hivatással tanítottak bennünket. Hittek abban, amiért elköteleződtek és tanították azt, amit hivatásból vállaltak. Azután a temető. Nagyapám és nagyanyám sírja. Mindez eszembe jut Karácsonykor. Egykor még kijártunk, megköszöntöttük őket. Ma már nem megyünk arra Szenteste. Miért is nem? Nem tudom, csak nem. Amint olyan sok kedves baráthoz, ismerőshöz sem. De a lelkünk megnyugtatására hisszük, hogy még együtt leszünk. Hiszem, hogy még együtt leszünk. ■ aW Ágoston Csaba áldása Szeretettel köszöntök mindenkit Advent és Karácsony időszakában Pál apostolnak a Galatákhoz írt leveléből a negyedik rész negyedik és ötödik igeversével. így szól a fenti helyen Isten igéje: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt lévőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Várakozásban élünk most mindnyájan, jó volna azt gondolni, hogy minden ember egyre gondol ilyenkor. Arra, hogy ott, kétezer esztendővel ezelőtt, abban a betlehemi jászolbölcsőben megszületett a Kisded Jézus, a Messiás, a Megváltó. Akinek eljöttét a Próféciák megjövendölték, és az emberek a történelem szorításában élve egyre inkább várták. 0 lesz az, aki elhozza az Igazságot. Királyi uralmának dicsősége az egész népre kihat. Felszabadítja majd a népet az elnyomás, az idegen uralom alól. Jézus később megmutatta, hogy 0 valóban Király, de nem földi az 0 országa és nem innen való az 0 uralma. Megmutatta, hogy megszabadítja az embert, de nem a másik embertől, annak uralma alól, hanem a bűnből, a halál szorításából, hogy már itt ezen a Földön igaz emberi életet élhessen az ember. Olyan legyen az élete, amilyennek egykor Isten teremtette, hogy társai legyünk Istennek. Akikkel az Úristen szeretetét és gondolatait megoszthatja. Várakozásban élünk, de nem azt várjuk, hogy Krisztus visszajöjjön. Bár a mostani idő a második Advent, a visszavárásnak az ideje, hogy beteljesedjenek mindazok, amiket Jézus az 0 igéiben megígért. De valójában a mai ember nem várja vissza Krisztust. Jó, hogy távol van tőlünk, jó, hogy nem lát bennünket az Isten, így nem láthatja a dolgainkat, életünk hazugságát, gondolja és véli a mai ember. Mit várunk háti Várjuk a munka végét, a diák az iskolai szünetet, a dolgozó a pihenést, talán azt, hogy a vágyott ajándékokat végre megkapjuk. És bár tehernek érezzük sokszor azt is, hogy az üzleteket járva nekünk kell szeretteinknek ajándékot venni. Több kellene, úgy gondolom, hogy legyen a mi várakozásunk. Olyan váradalom, amely mindig készen van. Készen arra, hogy akit vár, az bármelyik pillanatban itt lehet. Várok, de kész vagyok mindig, minden dolgommal. Nem vagyok adósa senkinek szeretettel, jósággal, mert tudom, hogy én is az Isten szeretetéből, kegyelméből élhetek. És ha nem lenne velem Isten szeretete minden nap, akkor meghalnék. Nem félek valóban igaz ember módjára élni. Vállalva a megaláztatást, a hátratételt, háborúságot, mert tudom, az én megtartó Istenem szeretete megőriz még a nehéz helyzetekben is. Járok azzal a lelkülettel az emberek között, ahogy Krisztus járt egykor. Az Ó szeretetével fordulok mindenki felé, még az ellenségeim felé is. És nincs más kívánságom, csak annyi, hogy élhessek valóban Krisztusi Keresztényi életet, hogy küldetésemet betölthessem és életemmel Öt dicsérjem. ” Ha ez lesz a szívünkben, akkor talán mi is megláthatjuk azt a kicsiny Gyermeket, a nagy Királyt, akit sokan vártak. Aki betér a mi otthonainkba, hajlékainkba Karácsonykor is, hogy örüljünk. Örüljünk ne csak a földi ajándékoknak, hanem az életnek, az Örök Életnek, amit 0 szerzett nekünk, mert 0 valóban szeret bennünket és életét áldozta értünk. Hogy lelke által a mi szívünkben is egyen egyenként megszülethessen. Legyen minden szeretett Testvérünknek Áldott Krisztusvárása, hogy együtt mondhassuk majd Karácsonykor, megtaláltuk a Messiást. Ámen. Barbár pásztor éneke M int toporzékoló, karámba zárt vadlovak, úgy vártuk a Karácsonyestét. Nem az ajándékok vagy a csillogó karácsonyfa miatt, hiszen azt már tudtuk, hogy nem a Jézuska hozza, hanem apánk a közeli erdőből. A szeretet túláradó érzése sem legyint- getett meg bennünket, a keresztényi áhitat meg végképp elkerülte a rosszcsont társaságot. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen éppen akkoriban múltak el az ötvenes évek. Barbárrá, hitetlenné, üressé vált a világ. Hogy miért, azt mi, kölykök, nem igen sejtettük, miként azt sem, milyen lehetett azelőtt, a háború után az élet. Szegénység volt, mondták a szüléink, ha kérdeztük. Sokat kellett dolgozni, de azért megvolt a kenyerünk. Édesapámnak, aki gyárban dolgozott, volt egy darab földecskéje, és éppen ott tartott, hogy úri jókedvében függetleníti magát, és vett egy cséplőgépet, amikor beütött az államosítás. Talán egy hétig sem örülhetett a szerzeményének. Templomba ugyan jártunk, sőt, hittanóráink is voltak délutánonként az iskolában, ahol az olajos padlón álló, ütött-kopott padokban, a nagy vaskályha pattogása mellett ímmel-ámmal magoltuk a katekizmust, egyikünk- másikunk bérmálkozott is. De a hittel valamennyien hadilábon álltunk. Számomra akkor ért véget a vallás, amikor az öreg pap a hittanórán rászólt egyik társunkra: „Fiam, te egyszerre két gyertyát égetsz!” A gyerek riadtan törölte meg az orrát, én pedig elcsodálkoztam: ha egy pap ilyen profánul viselkedik, hogyan képviselheti az úristent? Attól kezdve nem hittem a papoknak. A telet egyébként sem szerettük; ilyenkor nem lehetett focizni, az erdőben csatangolni, gomba, szarkafészek után kajtatni, a nyári záporoktól megáradt folyó partján ülve fogdosni a paducokat, domolykókat. Szánkózni, hokizni jártunk, korcsolya híján gumicsizmában csúszkálva a befagyott folyón. Csak a Molnár Pistinek volt kulcsos korcsolyája; sokat bíbelődött vele, mert állandóan lejött a bakancsáról. Ám a Karácsonyeste, az valami egészen más volt. Az esti kolompolás mindig lázba hozott bennünket. Sejtelmünk sem volt, honnan maradt ránk a szokás, miféle pásztorjáték maradványa lehetett, talán a betlehemezés- nek egy elvadult válfaja. Nem firtattuk. Megelégedtünk azzal, hogy ilyenkor végigrohangáljuk a falu egyetlen főutcáját, és versenyt zajongunk. Mindenki azt hozott magával, amit tudott: vagy az istállóban akasztotta le a kolompot a tehén nyakából, a csengőt a kecskééből, vagy ostort, kereplőt kerített. Mindegy volt, milyen a szerszám, csak minél nagyobb zajt csapjon. Egyikünk még karbidot is kerített valahonnan, amivel a bányászok világítottak a föld gyomrában. Elég volt egy rögöcskét beletenni egy festékesdoboz aljába, ráköpni, majd gyorsan bedugaszolni, és várni, hogy a vegyi folyamat beinduljon, és a gáz kifeszítse a doboz tetejét, amely nagyot durranva messzire repült. Nem voltunk se vegyészek, se tűzszerészek, azt azonban jól tudtuk, hogy veszélyes a dolog, és jó messzire el kell tartani magunktól a dobozt, ha nem akarjuk, hogy fél arcunk leégjen. Még így is előfordultak kisebb-nagyobb sebesülések. Azon az estén valahogy nem bírt bealkonyodni. Türelmetlenül lestem az alkalmat, hogyan lóghatnék meg észerevétlenül a karácsonyi asztaltól. Nem volt egyszerű, mert bármilyen volt a világ körülöttünk, ezt az estét együtt töltötte a család. Imádkoztunk, majd elköltöttük a szokásos vacsorát: almát, fokhagymát, gombás káposztalevest, túrósgubát. A hal nem volt divatban mifelénk. Apám észrevette, hogy parázs van a fenekem alatt, fél füllel hallotta is, hogy megszólalt valami csengő a kapu felől. Cinkosan rámnézett, és nem törődve nagyanyám rosszalló pillantásaival, hogy enyhítse kínjaimat, rövi- debbre fogta az imát. „Aztán egy óra múlva itthon légy, megyünk kereszt- anyádékhoz!” - szólt még utánam, amikor kifordultam az udvarra. Szokás szerint az Alvégben gyülekeztünk, a csordásház mellett. Végigmustráltuk, kinek milyen kolompot sikerült hoznia, melyiknek repedt a hangja, melyik szól tisztán, csengő hangon. Bacúk Bandi az apja ostorát csente el. A nagyobbak titokban elszívtak egy-két cigit, aztán nyakunkba vettük a falut. Néha megálltunk egy-egy ház előtt, és az utcára kivetülő fénypászma udvarában - ami akkoriban még nem a televíziótól származott - kolompoltunk egy sort, majd továbbrohantunk. Kisvártatva elértük a Felvéget. Nem tartott sokáig, hiszen kicsi volt a falu; úgy lapult meg a tölgyes, cseres erdők tarkította dombok között, mintha a Teremtő a nagyujját nyomta volna bele a tájba, hogy helyet csináljon az itteni embereknek. Gyorslábú csikók voltunk, egykettőre ott álltunk Árvái Dezsőék faluvégi háza előtt. Nem is ház volt az, inkább nagyobbacska putri. Nem csoda, hogy a falu végén állt. Idős testvérpár lakott benne; a természet rút fintoraként mindketten púposak. Dezső és Margit. Nem kellettek senkinek, magányosan éltek. A vásott kölyök- had minden gaz tréfájának céltáblájául. Ha nyáron kedvünk szottyant kicserélni a kapukat, biztos, hogy az övéket vittük legmesszebbre. Ha gyantás cérnával „hegedültünk” az ablakon, náluk húztuk legtovább. Ördögi, kísérteties muzsika volt, a legerősebb idegzetű ember is kipenderült a házból, ha vijjogva megremegett az ablaktábla. Máskor téglával vakartuk meg a falat, ami bent, a szobában úgy hangzott, mintha dőlni készülne a ház, vagy legalábbis elefántcsorda dörgölőzne hozzá. Kimeríthet etlenek voltunk a vad ötletekben. Bementünk az udvarba, odalopakodtunk az ajtóhoz, és rázendítettünk. Durrogott, csattogott az ostor, zör- gött a kolomp, jajongott a csengő. Mígnem az egyik kamasznak eszement ötlete támadt: kinyitotta az ajtót, s mint legközelebb állót, engem betaszított a szobába. Be- penderültem a szoba közepére. Sóbálvánnyá meredve álltam, talán morogtam valami köszönésfélét, talán boldog Karácsonyt nyögtem. A hideg ellenére kivert a verejték. Dezső és Margit az asztalnál ültek. Most halok meg, gondoltam. Ilyen szégyent. Elmondják a szüleimnek. Pokolra kerülök. Utoljára akkor álltam így lesújtva, amikor kinyilaztam a sekrestye ablakát, és este hazaó- dalogva ott várt az ablaktábla az előszobában. Apám nem vert meg, sosem emelt rám kezet, de elég volt egy pillantása, hogy tudjam, senkiházi vagyok. „Jó estét, fiam!” - szólalt meg Dezső a maga csipogó hangján, és odalépett hozzám. Megfogta a karom. Erős szorítása volt a markának. Elcsodálkoztam, hogyan szorult ennyi keménység ebbe a verébszerű emberkébe, aki úgy ment végig az utcán, hogy súlya sem volt. Szinte lebegett. Talán csak a hajlott háta, a púpja tette nehézzé, meg a magányos élete. „Engedjen el!” - jajdultam fel. „Én nem akartam... Én csak...” „Tudom, fiam, tudom. Te jó gyerek vagy. Gyere, ülj le nálunk, ha már így betoppantál. Úgy sincs vendégünk, látod, egyedül töltjük a Karácsonyestét.” „Nincs senkijük?” - szakadt ki belőlem önkéntelenül. „Hát nem éppen. Hiszen szegről-végről rokonok vagyunk.” „Hogyhogy?” „Édesanyád a másod-unokatestvérünk” - szólalt meg az asztalnál Margit, akit mindig egy kerülendő, vén banyának néztem. Most, közelről látva vettem csak észre, milyen melegség van a tekintetében. „Úgyhogy te a rokonunk vagy.” „Ne tessenek haragudni” - dadogtam zavartan - de a Béla...” „Jól van, fiam - szólt a púpos, - örülünk, hogy megtiszteltél bennünket.” „Akkor én mennék is.” „Hová sietsz? Ja, ti mindig siettek. Gyerekek. Vegyél kalácsot. Te még, ugye, nem ihatsz, pedig van jó borunk is...” „Nem, isten ments, le is törnék a derekam. Köszönöm szépen.” - mondtam, és éreztem, valami nagy kő henge- redett le a mellemről. Egyszeriben melegem lett, a sálat lekanyarítottam a nyakamból, és a zsebembe gyűrtem. „De most már mennem kéne. A többiek is várnak...” „Hát, Isten áldjon, fiam” - mondta Dezső. „Aztán, ha erre jársz, nézz be hozzánk, szívesen látunk.” „Isten áldja magukat is” - préseltem ki magamból, és kifaroltam az ajtón. A többiek topogva vártak odakint. Nem értették, mit csináltam olyan sokáig púposéknál. „Marhák!” - vetettem oda, és elindultam hazafelé. Otthon eleinte észre sem vették, hogy szokatlanul csöndes vagyok. Talán azt hitték, elfáradtam a rohangálásban. Édesanyám figyelmét azonban nem kerülte el, hogy szótlanul ballagok mellettük, és keresztapám ékeire is másképp reagálok. Mintha oda se figyelnék, vagy ott se lennék. A Pásztorok, pásztorok kezdetű dalt, meg a Mennyből az angyalt anyai nagyanyámék küszöbén is velük fújtam, de valahogy fakóbb volt a hangom. Pedig egész gyerekkoromban olyan voltam, mint a csalogány; apám fölemelt, a nyakába kanyarított, én meg fújtam a dalokat. Bármilyen nótát, csengő, tiszta hangon. Amikor hazafelé arra kértem őket, hogy álljunk meg Árvái Dezsőéknél is énekelni, már kevésbé csodálkozott. Megérezte, hogy történt valami. Nem faggatott, mi lehetett az. Az édesanyák mindig mindent megéreznek, nem lehet becsapni őket. • Kövesdi Károly Együtt leszünk...
