Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-10-08 / 198. szám

IV hídlapmagazin • HÍDLAP • 2005. október 8., szombat Ki képviseli a polgári világot? A jobboldali értékekről Megjelent: Magyar Nemzet, 2005.szeptember 27. « Egyesek szerint a Fidesz számára a közeljövő egyik legnagyobb esz­mei-ideológiai kihívását a polgári baloldal megjelenése jelenti majd. Mások szerint az MSZP már jó ideje a polgári baloldal képviselője, míg a Fidesz csak bitorolja a polgári jelzőt, mert a magyarországi jobboldal antidemokratikus, archaikus, kirekesztő és klerikális. Miután mindezt képtelenség levezetni a jobboldali párt programjából és gyakorlatából, ezért óriási szükség van arra, hogy a baloldali zsoldban álló médiumok naponta kreáljanak olyan ügyeket, amelyekkel az alaptalan stigmázások legalább a látszat szintjén fenntarthatok és igazolhatók. De mi a helyzet valójában? Tisztánlátásunkat nagyban elősegíti annak az alapkérdésnek a megfogalmazása és feltevése, hogy ki képviseli az igazi pol­gári világot? Ki vallja a szerves fejlődés konzervatív ideáját? Ki tartja szüksé­gesnek a nemzeti középosztály megerősítését? Ki tartja értéknek a nemzet­államot, és ki tartja fontosnak a nemzeti kultúra kontinuitásának megőrzését és biztosítását? E kérdések megválaszolása után már nincs miről vitatkozni, hiszen a politikai jobboldal lényege - a nemzeti elkötelezettség, a konzerva­tivizmus és a kereszténydemokrácia mellett - a polgári viszonyok és a polgá­ri világ képviselete. Ezzel szemben a baloldal - eszmei síkon és deklaráltan is -, a polgári viszonyok meghaladására törekszik. A kommunisták az egész múltat akarták végleg eltörölni, de még a demokratikus - magát joggal pol­gárinak nevező — nyugati baloldal végső céljai között is ott szerepel a polgá­ri viszonyok meghaladása, ami az úgynevezett demokratikus szocializmus­ban ölt testet. A Szocialista Internacionáléban tömörült szocialista és szoci­áldemokrata pártok nem mentesek némi forradalmi hevülettől. A szabadság- jogok állandó „tágítása”, a demokrácia szüntelen „szélesítése” és a társadal­mi viszonyok „humanizálása” azok a jogilag és szociológiailag egyaránt ne­hezen értelmezhető célok, amelyek hangoztatására a baloldal - konkrét mon­danivaló hiányában - világszerte rákényszerül. Valódi céljaikról a szociálde­mokraták már csak azért sem beszélhetnek, mert eszmetársaik a kommunis­ták már egyszer belefogtak a polgári viszonyok megszüntetésébe. A marxis­ta-leninista megszállottak 100 millió áldozatot, lepusztított természeti és kul­turális környezetet, valamint mérhetetlen nyomort és működésképtelen gaz­daságok sokaságát hagyták maguk után. Emiatt teljesen érthető, hogy újab­ban alig hallunk a Szocialista Internacionálé dokumentumaiban is megfogal­mazott valódi célról: a polgári viszonyok meghaladásáról, a demokratikus szocializmus megvalósításáról. Az sem véletlen, hogy a két eszmei-kulturális utódpárt, az MSZP és az SZDSZ a legkülönbözőbb technikákkal, elsősor­ban érzelmileg próbálja magához kötni a választókat, ugyanis ebben az eset­ben nem szükséges a racionális-intellektuális problémák elméleti megoldása sem. Egyik ilyen taktikai eszközük a nemzeti összefogás és a nemzeti egy­ség szükségességének hangoztatása. De mit is jelent ez valójában? A nemze­ti egység megvalósításának kísérlete lényegében a demokrácia és többpárt­rendszer felszámolására irányuló törekvés. Szellemi-intellektuális téren pe- dig egyetlen világnézet és értékrend dominanciáját jelenti. Nemzeti egység­re csak rendkívüli esetekben, például természeti katasztrófák elhárításakor van szükség. Békeidőben, a mai Magyarországon mi indokolja a nemzeti egy­ség megteremtését? Magyarország történelme és közelmúltja miatt egy ide- ológiailag-politikailag kettészakadt ország. Ez már önmagában is lehetetlen­né teszi az értelmetlen nemzeti egység megteremtését, aminek egyébként mindössze egyetlen haszonélvezője lenne: a kádárizmusban kompromittáló­dott elitek és a mai kormánykoalícióhoz kötődő és azt működtető csoportok. Nemzeti egység esetén ugyanis nincsenek politikai, erkölcsi és etikai meg­fontolások, hiszen az egység lényege a különbözőségek relativizálása, eltün­tetése. A baloldalról és a polgári világról szóló tudományos diskurzusban ma már köztudott, hogy a nemzet, a család, a hit, a munka, a rend, a folyamatos­ság és az emberi méltóság hívei világszerte a jobboldalt fémjelzik, szemben az egyéni szabadság, az önmegvalósítás, az egyenlőség, a haladás és a demok­ratikus szocializmus szociáldemokrata eszmeiségének baloldali képviselőivel. A magyarországi jobboldal meghatározó pártja a Fidesz 2006-ban újabb megméretés elé néz. Egy választás nem csak a tudatosan kidolgozott világ­kép és a vállalt értékrend felmutatásáról szól: a tömegtársadalmakban az ezekre alapozott hatékony kampánystratégia legalább ennyire fontos. A Fi­desz 2002-ben nem kormányzati tevékenysége, hanem rossz kampánya miatt vesztett. Érdemes itt emlékeztetni a jobboldali iránti elfogultsággal aligha vádolható Bruck Gábor véleményére, aki szerint „A Fidesz súlyos taktikai hibát követett el. Ha az első forduló előtti kampányába csak húszszázaléknyi MSZP-kritikát kever, most folytatódna a hatalma...” (Népszabadság, 2002. április 23.) De máig megválaszolatlan Teliér Gyula kérdése is: „Ki döntötte el és milyen megfontolások alapján, hogy a Fidesz a 2001 májusában megin­dított kampányfelkészülése és kampánya során nem ölt világos szellemi-esz­mei formát (...) hogy a Fidesz alapvetően politikai kontúrok nélküli kam­pányt folytat...” (Heti Válasz, 2002.augusztus 23.) A 2006-os választások vég­ső kimenetelét befolyásoló kérdés, hogy a Fidesznek lesz-e végre ellenszere a baloldalról jövő totális negatív kampányokkal szemben. A nagy pártok a szavazatmaximalizálás miatt világszerte egyre inkább hasonlítanak egymás­ra. Miután általában az értéksemleges centrum felé húznak, álláspontjuk sok kérdésben közelít egymáshoz. A retorika szintjén kisajátítják egymás értéke­it, így a felületes szemlélők számára szinte eltűnik a programokban még meglévő különbség. A legnagyobb ellenzéki párt számára óriási kihívást je­lent az is, hogy miközben a dolgok belső logikája szerint egyre markánsabb jobboldali párttá kellene válnia, ezzel párhuzamosan a szavazatmaximalizálás érdekében nyitni kényszerül a bizonytalanok és a baloldali szavazók felé. Akkor fordul a rendszerváltozás vesztesei és a Kádár-korszak egykori hívei felé, amikor egyre nagyobb számban válnak szavazóképessé azon korosztá­lyok - jövőre például 400 ezer első választó járulhat az urnák elé - amelynek tagjai már nem ismerhették a késő kádári világot. Nem kis feladatot jelent hárommillió szavazónak egy politikai forgatókönyvet és stratégiát írni. • Tóth Gy. László (folytatás a jövő heti magazinban) Az ozorai példa Pákozd után rövidesen újabb ki­hívással kell szembenéznie a job­bára önkéntesekből verbuválódott magyar honvédseregnek. A Jellachichot követő utóvéddel 1848. október 7-én ütköztek meg Ozoránál Perczel Mór vezetésével. Ám Ozora legfőbb következménye mégis az volt, hogy itt indult a kar­rierje a méltán magyar Napóleon­ként emlegetett Görgei Artúrnak. A pákozdi csata, noha nem volt vala­mely véres ütközet, hatásában mégis rendkívülinek mondható. Százan és százan álltak át a rövidke ütközet után Móga, és így a magyarok oldalára és lettek a függetlenség és a forradalom ügyének elkötelezett hívei. Ekkor vált magyar honvédtisztté Schweidel Jó­zsef és Poeltenberg Ernő, a későbbi aradi vértanúk, vagy a szakirodalom­ban is alig-alig emlegetett Johann Weissl von Ehrentreu százados, aki sza­bad idejében, két csata között, kínlódva tanulgatta a magyar vezényszavakat, s akit honvéd dandárparancsnokként Vi­lágos után tizenhat esztendei várfog­sággal tüntet majd ki Haynau. Mindez történt pedig egy lehetetlen politikai helyzetben. Batthyány lemondott, nem volt tehát miniszterelnök, a István főherceg, nádor lemondott, Széchenyi ideggyógyintézetben, Kossuth pénz­ügyminiszterként az Alföldet járta, hogy katonákat toborozzon. Valójában tehát a képviselőház kormányozta az országot, működtette a Honvédelmi Bizottmányt, amely azután 1849 ápri­lisáig gyakorolta a hatalmat. Mindeköz­ben fel kellett készülni egy újabb ütkö­zetre. Jellachich ugyan már messze járt, de Perczel Mór vezetésével a hadsereg tudta: a horvát bán elűzött seregét mindenképp követni fogja egy utóvéd. 1848. október 7-én meg is érkezett egy nagyszámú, lomha mozgású utósereg. Ám mire észbe kaptak volna Perczel Mór és Csapó Vilmos őrnagy paraszt­jai meg nemzetőrei, valamint a Szol­nokról időközben a Csepel-szigeten át befutó Görgei Artúr nemzetőrserege úgy elkapta a betolakodók nadrágszíját, hogy mindkét vezér és velük együtt se­regük nagy része fogságba esett. Ez volt az első olyan katonai diadal, ame­lyet javarészt nem hivatásos császári és királyi katonák, hanem kiképzetten fel­kelők vívtak ki. Az ozorai diadal után a foglyokat szépen kivezényelték a Tisza szabályozásához kubikosnak, Perczel Mór ezredes és Görgei Artúr pedig összeveszett, nem tudván eldönteni, melyiküké a nagyobb dicsőség. Pedig ez alighanem Perczelé és Csapóé volt, hiszen ők szervezték meg a dunántúli népfölkelést, Görgei pedig csak az utol­só pillanatban érkezett meg a helyszín­re. A képviselőház mindenesetre Perczelnek mondott köszönetét a kö­vetkező szavakkal: „A nemzetnek tudtára adatik, hogy vitéz Perczel Mór ezredesünk vezérlete alatt dia­dalmaskodó hadseregünk vitézsége, segíttet- ve a fölkelő népnek közretnunkálásától, alig egy pár ezernyi rendes erővel, a párt ütő Jellasichnak Róth és Philippovics alatti, majdnem háromezemyi zsoldosait, legügye­sebb tapintattal és a magyar nemzet fiaihoz méltó elszántsággal egy csapásra és egyszer­re megsemmisítette, s mind a főnököket, mind az egész sereget, részünkről majd sem­mi veszteséggel, az ország foglyaivá tette. Büszke a nemzet ily hadseregre, mely a tör­ténetben ritka diadala által a magyar vitéz- ség régi hírét és a magyar lobogók európai becsületét fegyelmi kitüntetésével is odaírta a történet lapjaira.” Mindazonáltal az ozorai diadalnak - a győzelmen kívül - volt egy rendkívüli hatása. Ugyan a képviselőház Perczel Mórnak köszönte meg a győzelmet, fővezérré mégis Görgei Artúrt szolgálaton kívüli csá­szári és királyi főhadnagyot immár ez­redest nevezték ki, aki vitathatatlanul a magyar történelem legnagyobb hadve­zérének mondható. Vele és általa ková- csolódik majd hivatásos hadsereggé az eddig önkéntesekből toborzódott, job­bára parasztlegényekből álló felkelők sokasága, hogy majd a győzelmes tava­szi hadjárattal, amelyet minden katonai akadémián máig tanítanak, beírják ma­gukat a történelemkönyvek lapjaira. Am addig, még sok minden történik... • Dénes Elvtársak! Kapitalizmus van! Thürmer Gyula az esztergomi Munkáspárt gyűlésén Nemrégiben az esztergomi művelődési ház moziter­mében majd félig töltötték meg a Thürmer Gyulára kí­váncsiak a széksorokat. Sok világhíres rendező, igen remek filmje nem tud ekkora közönséget leültetni, mint amennyi a Munkáspárt vezérének sikerült Az átlag- életkorában 60 éves jelenlévők között a rendezvény megkezdése előtt - a baráti, akarom mondani elvtársi gesztusként is értelmezhető módon - ajándék lapszá­mokat osztottak szét A Szabadság újság címoldalán ugyanaz a régi jelmondat jelképezte a magyarországi baloldali pártok eme kisebbikét, mely mondattal '88 előtt a Népszabadság első oldalán találkozhattunk: „Világ proletárjai egyesüljetek!” Persze nem ez volt az egyetlen politikai retró-ba hajló dolog a rendezvényen. Thürmer Gyula a Munkáspárt esztergomi szervezete meghívásának tett eleget előadásával. A rendezvény számomra, aki 1966-ban született, már a művelődési ház aulájában elkezdődött, mivel az itt elhangzó „Gyer­tek, elvtársak, menjünk be a terembe!” felszólításra ta­lán túlságosan is feltűnően kaptam fel a fejemet. A 98 százalékban nyugdíjas korú hallgatóság nyugodt erővel és egymás kedves ismerőseiként foglalt helyet a moziteremben. A rendezvény első részében köszöntöt­ték a megjelenteket, s felkérték Dezső Lászlót, hogy egy József Attila verssel nyissa meg a gyűlést. Ennek kapcsán viszont eszembe jutott egy anekdota, amely szerint Kádár János egy ünnepséget követően magához hívatta Koncz Gábor színművészt és megkérte, hogy csak neki, ott a hangszigetelt ajtajú iroda romantikájá­ban szavalja el a Mama című verset. Koncz Gábor, aki a József Attila költemények elsőrangú előadója volt már akkor is, szívesen megtette ezt az MSZMP főtitkárának. Elhangzott a vers - Koncz bizonyára élete legszebb sza­valatát mondta - Kádár arcán látszott, hogy megérin­tette a katarzis. A színész várt, hogy mit mond dicséret­ként a főtitkár. Aztán az átszellemülés elmúltával Kádár így szólt: „Koncz elvtárs, megkérhetném, hogy szavalja el még egyszer ezt a verset?” Thürmer Gyula azért ennél már sokkal kevésbé volt ha­talomtól ittas. A jelenlegi helyzetről beszélve kezdte elő­adását. Elmondta, hogy itt Esztergomban az utcán, már láthatóan felismerték, mosolyogtak rá, amikor megérke­zett. Mindezekkel együtt azt is észrevette, hogy sokan csodálkozva nézik a Munkáspárt gyűlésre csalogató pla­kátjait, hogy jé, még van Munkáspárt? Igen, adta meg a kérdésre a választ hallgatóságának Thürmer, aki azzal folytatta, hogy ma Magyarországon kapitalizmus van. Ezt úgy magyarázta, hogy ez alatt azt kell érteni, hogy ma a gyár, a föld, a bank nem a munkásember kezében van, ezért nem ő diktál. Ekkor óvatosan körbepillantót- tam, hogy a hallgatóságból rajtam kívül még megrökö- nyödött-e valaki ezen a gazdaság-politikai összegzésen, de nem, a gyűlésen résztvevők egy emberként vették tu­domásul a zanzát. Beszédéből ezen kívül kiderült, hogy Thürmer Gyula szerint sem a jobboldali, sem a balolda­li „nagytőkések” pártjai, a Fidesz és az MSZP nem azon munkálkodnak, hogy a munkásoknak jó legyen. A mun­kásból kiinduló és a népbe érkező laza gondolati átkötés­sel pedig arra világított rá a szónok, hogy miként a né­pet is, úgy a nép szót is már mindenből kihagyták. Nincs már népköztársaság, néphadsereg, sőt népsport sincs. Ezen a ponton véltem úgy, hogy a gyűlés minden szellemi szférájának négyzetcentiméterére könyörtelen történelemkönyv-hamisítások megatonnái nehezednek, de lehet, hogy csak az volt a baj, hogy nem vagyok a Munkáspárt tagja. Az egyébként nyugodt, elvtársi lég­körben megtartott gyűlésen a párt vezetője arról is be­számolt, hogy a párt tagságának milyen demokratikus centralista elvek alapján kell a párt határozatait betarta­nia. Emellett fontosnak tartotta azt is kiemelni, hogy a párt tagjainak szeme előtt több lényeges dolog is lebeg­jen. Ezek: a jövő évi választásokat megelőző kopogtató­cédulák megszerzésében való jeleskedés, a Szabadság cí­mű pártlap rendszeres vásárlása és elolvasása, valamint a párt évenkénti támogatásának megtétele, mely mini­mum kettőezer forint legyen. Thürmer Gyula kiemelte, hogy a tavalyi munkáspárti aláírásgyűjtés tapasztalatai azt mutatják, hogy idézem: „ha szervezzük önmagunkat, az az erőnket jelenti, és szervezés nélkül nem tudtunk volna 300 ezer szavaza­tot összegyűjteni.” Ekkor a pártvezető a pulpituson mellette helyet foglaló egyik illető felé matatott és fel­tehetőleg viccesen így szólt róla: „Ha a Tóth elvtárs nem üti-veri a népet a megyében, mert ugye a demok­ratikus centralizmus ezt lehetővé teszi, akkor nem gyűjtjük össze azokat a szavazatokat.” Ekkor Tóth elv­társ, tekintetében némi megütközéssel közbeszólt: „Én nem vertem...” Thürmer immár mosolyogva megnyugtatta: „Persze, csak ütötted...” A Munkáspárt ezen gyűlésén tehát komoly nekilendülé­séről adott tanúbizonyságot. Az elsőszámú vezetője be­jelentette, hogy a jelenlegi tagság közös akarata, hogy a Munkáspárt új nevében legyen benne a kommunista el­nevezés. Emellett természetesen fontos, hogy a jövő évi választáson érjék el a bűvös 5 százalékot, vagy - s ez lát­hatóan jobban tetszett Thürmernek - módosuljon a ma­gyar választási törvény ezen része, tehát ne legyen a par­lamentbe való bekerülés feltétele az 5 százalékos limit. Valószínű, hogy Thürmernek igaza van, - pártja túl ki­csi. Személy szerint úgy láttam, hogy számukra a ma­gasság eléréséhez a legalkalmasabb lenne egy XX. száza­di magyar történelemről szóló vaskos könyv. Azon állva, arra alapozva tán nagyobbra nőhetne a magyarországnyi világ proletárjainak e világi helytartója és a tagság. • Pöltl „Oxi” Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom