Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-12-17 / 247. szám
Indiai magazin 2005. december 17., szombat • HÍDLAP V A német hadsereg a világ egyik 'legkeményebb testületé. Hét évig szolgáltam a Bundeswehr hivatásos katonájaként. A kiképzés egyszerre volt kegyetlen és gyönyörű. Jó szívvel emlékszem vissza az embert próbáló időkre. Első nap egy észak-németországi, fenyvesben megbúvó laktanyában. Terepszínű épületek, hangárokból előkandikáló páncélozott járművek és egy sokat sejtető akadálypálya, falakkal, árkokkal, kötelekkel. Mindenki boldogan cipeli az új felszerelést. A melegítőn egyensúlyozzuk a rohamsisakot, a gázálarcot, nyakunkból az ejtőernyősbakancs himbálózik. Közben nagy ügyesen elvesztünk egy pár zoknit, és amikor lehajolunk érte, már folyik is végig rajtunk a fegyverolaj. Már a harmadik kört tesszük a raktár és szobánk között, amely a negyediken van, és mondanom sem kell, a liftet nem használhatjuk. Hillary nepáli serpái is büszkék lehetnének ránk. Estére úgy nagyjából mindent berámoltunk szekrényünkbe, de csak azért, hogy a kiképzőtiszt újra kipakoltasson. A pólók A 4-es méretűre hajtogatva és minden 2 cm-re a polc szélétől... Vacsoránál már mind a 180 újonc ott tolong zöld melegítőben a kantinban. Bjöm, akivel szobámat megosztom, szintén érettségi után lépett be a Bundeswehrbe. Hajnalig beszélgetünk, hiszen aludni úgysem tudunk az izgalomtól. Arra ébredek, hogy futok árkon- bokron át. Ez még álomnak is rémes lenne, a hideg őszi eső kopog sisakunkon, amely minden lépésnél a szemünkre csúszik. Mindegy még vaksötét van, úgysem látni semmit. Hallani annál inkább, saját és társaink zihálását. Valakinek mégis van kedve viccelődni: „az a klassz az erdőben, hogy nem látni a végét”. Hát ebben van valami, tovább rohanunk egy messze zseblámpafény felé, amellyel kiképzőnk rohan előttünk. Amikor már többen biztosra vesszük, hogy minket innen hordágyon visznek el, feltűnik a laktanya hátsó kapuja. Boldogan rogyunk le a fűre, de már ugrunk is egy őrült üvöltésre „Sorakozó”. Ilyenkor érdemes összeveszni az előttem állóval, hogy melyikünk magasabb 2 cm- rel. Őrmesterünk, békítőleg lenyomat velünk húsz fekvőtámaszt. Már tíznél beletörődőm: legyen a másik magasabb. Utána kiképzőnk közli, hogy nagyija gólyalábon is gyorsabb lett volna nálunk, ezért még ma megint lefutjuk a távot, mert akit 8500 méter kikészít az jobb, ha még ma jelentkezik műkörmösnek. Valaki bohócot reggelizett és megjegyzi, hogy azt már kitanulta. Röhögésünket csak az újabb fekvőtámaszok csillapítják. A zuhanyozóban döbbenünk rá, hogy még csak hajnali fél hat van. És mi már most kész vagyunk. A reggeli svédasztal szívet melegítő látványt nyújt. Az ötödik sonkás zsemle után már nem is olyan rossz a felderítőknél. Napiparancs után fegyvertan. Ez már mindenkit fellelkesít és a második kísérletre már egész ügyesen össze tudjuk szerelni a G-3 típusú gépkarabélyt. Három nap múlva kezdjük az éleslövészetet, ez jól hangzik. Most viszont irány az uszoda. Lezseren megyünk, hiszen úszni mindenki tud. Illetve, gondoltuk mi... A víz jéghideg, és már vagy másfél órája benne vagyunk, többkilós súlyokat kell felhozni a medence fenekéről, de csak azért hogy kiképzőnk „Szadista Hanz” újból bedobálhassa őket. Pihenés képen még 500 méter mell és vége a horrornak. Kékre fagyva most én poénkodom az öltözőben: órámra nézve megjegyzem: „már csak 7 év srácok ezt játszva kibírjuk”. Újra nyúlcipőben A déli palacsinta ellenséges hadmozdulatokat végez gyomrunkban, amikor ebéd után újra futjuk a 8.5 kilométert. Könnyítésként most melegítőben és sportcipőben. Kiképzőnk félúton megállít minket, kis gimnasztika, nyújtás és ez valóságos pihenésnek számít. 17 kilométer az erdőben, egy cipónyi vízhólyag a talpamon, de túlvagyunk az első napon. Megnézve az órarendet mindenki fellélegzik, holnap nincs úszás. Ez a sportág mindenkiben mély nyomokat hagyott. Sajnos voltak, akik nem bírták a strapát és a harmadik hónapban, amikor még lehetséges volt felbontották a szerződésüket. Fizikailag és lelkileg is kikészültek az alapkiképzés kemény heteiben. Pedig már megszokott, hogy riadónál két perc alatt rajtunk a menetfelszerelés és kint sorakozunk az udvaron, legyen az akár hajnali kettő egy fagyos éjszakán. Hát ez gáz A szó legszorosabb értelmében. Ismerkedünk a gázálarccal. Beterelnek minket egy hermetikusan záródó bunkerbe. Kiképzőnk hanyag eleganciával dob közénk egy könnygázgránátot. Sistereg a gáz, a gránát, mint egy megvadult egér cikázik a padlón. Mi kapkodjuk a lábainkat és fel a gázálarcot. „Fel a sisakot és futás körbe” - jön a parancs -. Néhányan sírnak, bizonyára a meghatódottságtól. Parancsnokunk kinyit egy kis vasajtót, mögötte sötét üreg. Lehet ott minden, még Alice csoda országa is. „Befelé” - hallom és kiképzőnk rácsap sisakomra. Óvatosan ereszkedem le és meggyújtom elemlámpámat. Egy alig méter magas betoncső labirintusban vagyok, hogy még jobban érezzem magam felülről jön még egy gázgránát. Hosszú percek után végre egy létra és csapóajtó. Jó 200 méterre vagyunk a bunkertől. Le az álarccal és nagyon élvezzük a friss levegőt, úgy fél percig, mivel a gáz lassan párolog ki ruhánkból és mindenki könnyes szemmel tanulja meg a leckét: először álarcban alaposan kézzel kipüfölni egymás cuccosából a gázt. A tornateremben vár minket Lutz, a vidám Halálgyáros becenév hordozója, aki több dános Jiu-Jitsu mester és közelharcot oktat napi 2 órában. Minden hétvégén a lelkünkre kötötte, hogy menjünk el egy zűrös helyre kipróbálni a tanultakat. Hát, volt, hogy megfogadtuk tanácsát. Ugrás a semmibe Az alapkiképzés utolsó két hetét München mellett töltjük az ugróiskolában. Délelőtt ismerkedünk a meteorológiával, aerodinamikával és fizikával. Délután, még lent a földön gyakoroljuk a helyes kiugrást, és földet- érést. A harmadik napon ugrunk a hírhedt toronyból. A legenda szerint itt mát többen bepánikoltak. Az itteni kiképzők kaján vigyorral valódi horror-sztorikat mesélnek. Na ja, nekik könnyű, ők már az ejtőernyős vadászok vörös berettjét viselik rajta a zuhanó ezüst sassal. „Ne nézz le, csak ugorj” - jön a jó tanács - az ugratótói. Ellököm magam és már száguldók is lefele a drótkötélre erősített hevederben. Boldog fejjel érek földet, félelemnek nyoma sincs. Másnap már komolyabb a helyzet. 800 méteren jár velünk a C-134-es csapatszállító, amikor oktatónk kinyitja az ajtót. Végigjár a gépen és mindenkinek személyesen akasztja be a kioldó zsinór karabinerét a gépben hosz- szában végigfutó sodronyba. „Bal oldal felkészül” - üvölti az ugrató parancsnok - én is ott ülök és a kettes ugró vagyok. „Ugrás”, az előttem álló srác már el is tűnik a gépajtóban. Kirohanok a gépből, lábaim felhúzom, fejem lehajtom, két karom a mentőernyő két oldalán. A szélroham, ami elkap, kiszívja belőlem a levegőt, szinte vízszintesen vág hátra, valami elképesztő. Hirtelen erős rántást érzek vállaimban, majd testem hátralendül és újra „talpon vagyok”. Felnézek a zöld kupolára, és az érzés leírhatatlan. Kiugrottam egy repülőből, ilyen nincs is... Körülnézek, az ég tele van ejtőernyősökkel. Megérte minden szenvedés, minden letolás, minden lefutott kilométer ezért az egyetlen pillanatért. Parancsnokunk mindenkinek egyenként gratulál és kiosztja ugrójelvényeinket. Meghatódottan csapkodjuk egymás hátát és tudjuk a ma esti parti lesz életünk legjobbja. A búcsú Még négy ugrás és vége lett az alap- kiképzésnek. Újra költözködünk. Szétosztanak bennünket, három állomáshelyre, ahol már tényleges szolgálat mellett kapunk speciális kiképzést. Én megyek egy beavatkozó osztaghoz. Arabul fogok tanulni, leteszem a búvárvizsgám és a városi gerillaharc-tan- folyamot. Megváltoztunk, mindenki legalább két számmal nagyobb egyenruhát hord, és az izmok mellett a tekintetek is keményebbek lettek. Búcsúbeszédében a laktanyaparancsnok harcosoknak nevez bennünket. Igen, harcoltunk önmagunk ellen, az akadály ellen, legyőztük a lustaságot, a félelmeinket és elindultunk életünk harci ösvényén. • Georg Spöttle Mona Lisa Da Vinci-kód vagy álruhás férfiszerető?:' Az utóbbi években talán egy könyv sem vert fel akkora port, mint Dan Brown könyve, „A Da Vinci-kód”. Történészek és valláskutatók százai foglalkoznak a regény olvasása után a titokkal, hogy van-e a műben egy titkos üzenet. Ezeket a teóriákat mellőzve több kutató ismerve az akkori kort, és Leonardo életét, megpróbálta megfejteni, bogy ki lehet a személy a titokzatos mosoly mögött... Félresöpörve az önarcképre, fogászati problémákra, gyászra vonatkozó és más meghökkentő teóriákat, egy amerikai anatómiai professzor, aki megszállott rajongója és kutatója Leonardo da Vinci munkásságának, azt állítja, hogy a Mona Lisának modellt ülő nő várandós volt, és ez a titka talányos mosolyának. Sherwin Nuland, a Yale Egyetem elismert klinikai sebészprofesszora, aki egyben jeles Leonardo szakértőnek számít, a BBC dokumentumfilmjében fejtette ki a festménnyel kapcsolatos véleményét. Ez nem teljesen eredeti ugyan, de anatómiailag annál jobban alátámasztott. A film elemzi a lehetséges válaszokat a rejtélyre, amely évszázadok óta foglalkoztatja a művészetbarátokat. Csak egyetlen magyarázat van a modell mosolyára, mégpedig az, hogy a nő állapotos volt. A professzor, aki már publikált egy életrajzi művet a reneszánsz mesterről, testi bizonyítékokkal próbálja bizonyítani állítását. Utal arra, hogy a modell ajkai duzzadtak, kissé dundi kezét összekulcsolva tartja a hasa fölött, ami tipikus oltalmazó mozdulat a gyermeket váró nők esetében. Nuland bizonyítékot vél felfedezni abban is, hogy Mona Lisa nem visel gyűrűt, márpedig szerinte a kor módosabb női mindig hivalkodtak ékszereikkel, főleg, ha modellt ültek egy festményhez. így a gyűrű hiánya azt a magyarázatot próbálja bizonyítani, hogy a terhesség miatt a nő ujjai túl pufókká váltak az ékszerviseléshez. A professzor szerint azért kérhették fel Leonardót a kép megfestésére, hogy így ünnepeljék meg az asszony és a férje születendő gyermekét. A BBC előbányászott olyan dokumentumokat, amelyek megerősíthetik a várandós Lisa del Gioconda teóriáját. Korabeli feljegyzések szerint a hölgy egy gazdag toszkán kereskedő felesége abban az időben várta második gyermekét. A feltételezés jól beleillik abba, amit Leo- nardóról tudunk, vagyis az anyaságnak, mint energiaforrásnak az idealizálása. A professzor nem a legelső, aki a terhes Mona Lisa teóriájával áll elő. 1959-ben egy Kenneth D. Keele nevű angol orvos, a leonardói anatómia szaktekintélye, egy orvosi folyóiratban már azt állította, hogy Mona Lisa nyaka azért vastag, mert megduzzadtak a pajzsmirigyei, ami viszont a terhesség következménye. Egy amerikai fogorvos és műkritikus példái váltig állítja, hogy a szorosra zárt ajkak olyan emberek arckifejezésére jellemzők, akik elvesztették elülső fogukat. Más kutatók szerint viszont a modell azért zárja össze a száját, mert fogai feketévé váltak a vérbajra kapott higanykezelés miatt. Egy dán orvos arról van meggyőződve, hogy veleszületett paralízis (bénulás) torzítja el Mona Lisa arcának bal oldalát, és emiatt kezei aránytalanul nagyok. Mások úgy vélik, hogy a nő gyászol, és kényszeredett mosolyával igyekszik leplezni mély fájdalmát. Ok azzal érvelnek, hogy a portré megfestése négy évig tartott, és ezalatt Lisa del Gioconda elvesztette újszülött kislányát. Erre utalhat a fekete fátyol és az ékszerek hiánya is. Megint mások szerint nem is Gioconda volt a valódi modell a portréhoz, amelyet Leonardo sosem adott ki a kezéből, egészen a franciaországi Amboise-ban 1519-ben bekövetkezett haláláig. Több akadémikus számítógépes kutatások segítségével arra a következtetésre jutott, hogy a párizsi Louvre-ban őrzött portré valójában álcázott önarckép, ami a talányos és játékos megoldásokat kedvelő Leonardóra vallana. Mások ennél is vakmerőbb tézist ápolnak, szerintük a festmény a közismerten homoszexuális da Vinci álruhás férfiszeretőjének arcképe. A Mona Lisa mosolyának ereje azzal magyarázható, hogy szinte teljes egészében fény-árnyék hatással van ábrázolva. A Gioconda mosolya csak akkor válik láthatóvá, ha a szemlélő tekintetére, vagy a kép más részeire, de nem a szájára koncentrál. Leonardo technikájával koránt sem állt egyedül. Az olasz reneszánsz festő mellett az impresszionisták, így Monet képein is megfigyelhető ez a hatás. Elképzelhető tehát rengeteg verzió a terhességtől, a fura önarcképig, ám ha a tudomány szemszögéből vizsgáljuk Leonardo leghíresebb művét, akkor leginkább Nuland professzor áll legközelebb az igazsághoz. Ám ha valaki elolvassa Dan Brown világhírű regényét, és utánanéz más művekben, vagy akár az interneten az ott fellelhető titkos társaságoknak, megdöbbenve fogja tapasztalni, hogy ezek valóban léteznek. A Sión rendet 1099-ben alapították, és a titokzatos szervezet a mai napig is létezik. Többek között Isaac Newton, Sandro Botticelli, Victor Hugo, és ki gondolná, Leonardo da Vinci is tagjai voltak. így mégsem zárhatjuk ki, hogy a híres festő a társaság titkainak egy részét műveiben, vagy esetleg műveinek festékrétegei alatt rejtette el. Ugyanígy megtalálhatjuk a világ sok országában az Opus Dei ultrakonzervatív katolikus szektát is. A szervezet a sajtó számára nem ismeretlen agymosó technikái miatt. Aki érdeklődik a művészet és a kalandos rejtvényfejtés iránt, annak jó szívvel tudom ajánlani ezt a könyvet. • Karsay Luca
