Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-12-03 / 237. szám

iSIfll * HÍDLAP * 2005. december 3., szombat Indiai magazin

A pótolhatatlan Kun Béla

„ Egy új tudományos igazság nem úgy győzedelmeskedik, hogy annak hívei meggyőzik ellenfeleiket, s ezek megvilágosodnak és a fény felé fordulnak, hanem úgy, hogy a régi igazság hívei végül is kihalnak, és a helyükbe lépők már az új ismeretek birtokában lépnek színre. ” (Max Planck)

Posztkommunista balliberális történészeink munkásságát figyelve, szinte semmi sem változik annyira, mint a múlt. A baloldaliak egyre ártatlanabbak, a jobboldaliak pedig egyre gonoszabbak. Ötvenhatos mártírjaink és hőseink életében elfogult, rossz indulatú - sokszor családilag is érintett - szocialista és szabad demokrata történészek kutakodnak. Legutóbb a 18 éves korában felakasztott Mansfeld Péterből próbáltak köztörvényes bűnözőt kreálni, Varga László balliberális történész pedig azt próbálta bizonygatni, hogy Kun Béla nemzeti célokért és a Trianon előtti határokért harcolt. Az alábbiakban - elsősorban nyugati források alapján - Kun Béla életének néhány meghatározó eseményét kívánjuk felidézni.

A Kommunisták Magyarországi Pártját 1918. november 24-én megalapító Kun Béla 1886-ban született Szilágycsehen, zsidó származású köz- tisztviselői családban. Eredeti családneve Kohn volt. Halálának pontos idejét még ma sem ismerjük: egyes források szerint 1938. augusztus 29-én kivégezték. Más dokumentumok szerint egy moszkvai börtönben halt meg 1939. november 30-án.

„Hozzá képest senkik vagyunk”

Személyiségének megítélése ellentmondásosnak mondható. Victor Serge, aki személyesen ismerte Kun Bélát, igen visszataszító egyéniségnek találta. (Egy forradaltnár emlékiratai, Writers if Readers Publishing September 1, 1984)

Stephan Bonsai véleménye sem túl hízelgő:

„A minisztérium egyik termébe irányítottak, ahol az előző években a letűnt Magyarország miniszterelnökeivel készíthettem interjúkat. A két Tiszával, az apával, és a fiával. Deák és Kossuth arcképei, amelyek azelőtt a falakat díszítették, hiányoztak a minisztertanács ülésterméből, és jelenlegi utódaik egy hatalmas asztal körül ültek szorosan egymás mellett... Soha nem felejtem el Kun Bélát... Feje gömbölyű volt, és haja olyan rövidre volt nyírva, hogy úgy tűnt mintha kopasz lett volna, rövid tömpe orra volt, ajkai duzzadtak és visszataszítóak voltak. Legszembeütközőbbek voltak azonban nagy és hegyes fülei. A körülötte levők közül sokan azt suttogták, hogy úgy nézett ki mint egy gyík, és a bőre tényleg zöldes színezetű volt. Egyszóval olyan jelenség volt, amelyhez hasonlóval vándorlásaim során soha sem találkoztam. ” (Stephen Bonsai: Kérelmezők körmenete, 1969, Kenuikat Press)

Lukács György viszont, aki Kun Béla kormányában közoktatási megbízott volt, így nyilatkozott: „Mi, többiek - Kun Bélához képest - senkik és semmik vagyunk. Mi végezzük kötelességeinket, de ilyenek, mint mi minden országban százával vannak. Az európai mozgalom számára jelentéktelen, hogy minket holnapfelakasztanak, vagy sem. Ha, azonban Kun Bélát meggyilkolják, az komoly veszteségetjelentene a forradalom számára. ”

Crystal Eastman (1881-1928) az amerikai feminista mozgalom egyik kiemelkedő alakja, a munkásjogok és a nők választójogaiért harcoló szervezetek tevékeny képviselője megkérdezte Kun Bélát, hogy szükségesnek látja-e a szólásszabadság betiltását Magyarországon. Kun Béla erre így válaszolt: „Nem tiltottuk be a szólásszabadságot, és egyáltalán nem szüntettük meg a szabad sajtót. A munkások köreiben teljes szólás és gyülekezési szabadság van. Ez nem csak a munkásokra vonatkozik, akik osztják a mi véleményünket, de azokra is, akiknek a véleménye különbözik. Az anarchisták szabadon nyomtathatják és terjeszthetik nyomtatványaikat. Vannak polgári nyomtatványok is, például a szociológiai társaság kiadványa, a „Huszadik század” is szabadon és minden korlátozás nélkül megjelenhet. Mi csak a forradalom ellenes burzsoá újságokat tiltottuk be. Ezt nem azért tesszük, mert félünk tőlük, hanem azért, hogy ne kerüljön sor a fegyveres megsemmisítésükre. ” (Crystal Eastman: The Liberator, February 1919)

Kun Béla felhasználva a kínálkozó lehetőséget - Crystal Eastman segítségével - üzent az amerikai munkásoknak. A veretes gondolatok a The Liberator 1919 júliusi számában láttak napvilágot.

Peter Lamborn Wilson (Brand: Egy olasz anarchista, és az álma) című könyvében arról számol be, hogy Kun Béla harmincezer lírát küldött az olasz kommunista pártnak.

Eléggé nyilvánvaló, hogy az európai hatalmak aligha nézhették jó szemmel, hogy Kun Béla aktívan támogatta az európai kommunista pártokat.

A háború utáni ifjú kommunisták egy csoportját a türelmetlenség és a célratörés jellemezte. Lenin a „Baloldali kommunizmus” című írásában vitába szállt ugyan velük, de meg kívánta őket tartani a pártban. Kun Béla mindvégig a Zinovjev és Radek által meghirdetett radikális elveket vallotta, és az „offenzíva minden áron” hívei közé tartozott. A kommunista pártnak ezt a lényegre törő irányzatát Lenin - Kun Bélára utalva - „kuneristáknak” nevezte. Ide tartozott az olasz Terracini és Rákosi Mátyás is. A Tanácsköztársaság kegyetlenkedései is jórészt erre a felfogásra vezethetők vissza.

Köztudott, hogy Kun Béla a Szovjetunióból, tehát egy másik állam megbízásából, a kommunista párt pénzén érkezett Magyarországra 1918. november 17-én, azzal a céllal, hogy egy szovjet típusú „nemzetek feletti” államot hozzon létre, amelyikben csak osztályok vannak, de nemzet már nincs.

Lenin 1919. március 23-án sürgönyt küldött Kun Bélának, amelyben egyértelműen kifejtette a Szovjetunió elvárásait: „Kérlek, értesíts bennünket, hogy milyen tényleges biztosíték van arra, hogy az új magyar kormány ténylegesen kommunista kormány lesz, és nem pedig egyszerűen szocialista, azaz áruló szocialista kormány lesz.

Megvan-e kommunista többség a kormányban? Mikor lesz a szovjetek kongresszusa? Milyen bizonyítékok vannak arra nézve, hogy a szocialisták elfogadták a proletárdiktatúrát?

Tévedés lenne, ha a magyar forradalom minden részletében az orosz forradalmi taktikát utánozná, és nem venné tekintetbe a különleges magyarországi viszonyokat. Figyelmeztetlek ennek a hibának az elkerülésére, de szeretném tudni, hogy erre vonatkozólag miben látod az igazi biztosítékokat...

Kommunista üdvözlettel: Lenin''

A forradalom exportja

Ez az üzenet is bizonyítja, hogy Kun Bélát természetesen nem a magyar nemzeti célok megvalósításával bízták meg. Nem árt emlékeztetni arra sem, hogy - miközben Kun Béla a Vörös Hadsereg segítségét várta - sikertelen kísérletet tett az osztrák kormány megbuktatására. E cél érdekében Ernst Bettelheim, egy budapesti ügyvéd a Komintern belegyezésével és anyagi támogatásával megalapította az Osztrák Kommunista Pártot. Míg Bettelheim és társai az osztrák kormány fontosabb központjainak elfoglalására készültek, addig Kun Béla az osztrák határra vezényelte a Vörös Hadsereg egységeit, azzal a céllal, hogy adott esetben a magyar hadsereg támogatást nyújthasson Bettelheimnek és társainak. A lázadást megelőző éjszakán 1919. június 14-én a rendőrség - Bettelheim kivételével - az egész osztrák

kommunista vezetőséget letartóztatta. A kiszabadításukat követelő négyezer tüntető demonstrációját az osztrák rendőri erők fegyveres beavatkozása verte szét.

Victor Serge visszaemlékezéseiben - kissé ironikusan - „patetikusnak” minősíti Kun Béla magyarországi tevékenységét.

Az amerikai Dupuy Institute által fenntartott OnWar.com dokumentációs központ szerint Kun Béla 133 napig tartó magyarországi uralma alatt 590 személyt végeztek ki, közöttük 200 tanárt, illetve tanítót. Ez a szám természetesen nem tartalmazza Kun Béla életútjának későbbi áldozatait.

A kommunista rendszer a dicsőnek minősített Tanácsköztársaság hivatásos gyilkosait - köztük Szamuely Tibort - negyven éven át a magyar történelem hőseiként és példaképeiként tartotta számon.

A magyar Tanácsköztársaság bukása után Kun Béla Bécsbe menekült, ahol szociáldemokrata barátai egy elmegyógyintézetben bujtatták el. Innen került vissza a Szovjetunióba, ahol a Krími Körzet Forradalmi Bizottságának vezetőjeként (Krymrevkom) a hadifoglyok legyilkolásával és a krími törökök etnikai tisztogatásával foglalkozott. Módszereire jellemző volt, hogy Kun Béla feltétel nélküli megadás esetére kegyelmet ajánlott fel a még harcoló Wrangel tábornoknak és katonáinak, akik ezt elfogadva, letették a fegyvert. Kun azonban - megszegve ígéretét - kivégeztette a most már hadifoglyoknak számító önként leszerelt tiszteket és katonákat. Victor Serge szerint a hadifoglyok tízezreit végezték ki az ország megtisztítására hivatkozva. Kun Béla nevéhez fűződik az őshonos krími törökök elleni etnikai tisztogatás kezdete is. 1920 és 1921 között több mint 60 ezer krími törököt végeztek ki. A helyi lakosság körében Kun Béla neve ma is gyűlölet és megvetés tárgya. Aligha véletlen, hogy az ukrán kormány hivatalos honlapján, a krími kegyetlenkedések felelőseként ma is ott díszeleg Kun Béla neve és fényképe.

A hivatásos kommunistát 1921 márciusában már a németországi események középpontjában találjuk, ahol a Kommunista Internacionálé megbízottjaként - Zinovjevvel együtt - meghatározó szerepet játszott az úgynevezett „márciusi akció” megszervezésében.

1921. március 16-án Szászország kormányfője, Otto Horsing parancsára a rendőrség elfoglalta a mansfeldi rézbányákat, valamint a Halle közelében lévő vegyi üzemeket. A hivatalos indokolás szerint a bányákban és a gyárakban szabadrablás és fosztogatás zajlott. Miután Horsing tisztában volt azzal, hogy a kommunista párt „offenzívára” készül, úgy döntött, hogy felkészül a támadásra. A szembenállás fegyveres akciókba torkollott. A harcok kezdetén az anarchista gerilla vezető, Max Holtz vezette vörös őrség uralta a mansfeldi térséget. A forradalmi lendület azonban hamar megtört mert a munkásság nagy többsége nem volt hajlandó harcba szállni a rendőrséggel és a katonasággal.

Ebben a helyzetben nyilvánvalóan a „stratégiai visszavonulás” lett volna az egyetlen ésszerű lépés. De a szélsőbaloldali elemekből összetevődő német kommunista vezetőség - Kun Béla tanácsára - általános sztrájkot hirdetett és államellenes fegyveres harcra szólította fel a munkásságot. A párt katonai különítményeinek megparancsolták, hogy provokálják a hatóságokat, mert csak így tudják elérni a munkásság „egybefor- rassztását”, illetve cselekvésre késztetését. Bre- saluban és Halléban valóban felrobbant néhány gránát, de Berlinben nem történt semmi.

Annak ellenére, hogy az általános sztrájkra és a fegyveres ellenállásra való felhívás süket fülekre talált, a militáns kommunista párttagok elrendelték, hogy a munkások maradjanak távol munkahelyeiktől. Jellemző, hogy a Krupp cég egyik gyárában maguk a gyárba bejutni igyekvő munkások támadtak husángokkal a gyárat korábban elfoglaló kommunistákra. A hamburgi hajógyárban ugyancsak komoly összetűzések voltak a munkások és a militáns kommunisták között.

A gyilkos rendszerek logikája

A „márciusi akció” sikertelenségét kegyetlen hatalmi megtorlások követték. Több ezer kommunista vezetőt bebörtönöztek. A német kommunista párt tagsága negyedére csökkent.

Mint már utaltunk rá, Kun Béla, a Komintern képviselőjeként vett részt a „márciusi akció” tervezésében és végrehajtásában. Az egyes országok kommunista pártjaihoz kirendelt „megbízottak” pontos szerepe meghatározatlan volt, hiszen az - a politikai meggondolásokon túl - a tényleges erőviszonyoktól is függött. A Komintern képviselői lényegében politikai tisztek voltak, akiknek döntő szerepük volt a helyi kommunista pártok működésében, de határozataikért nem a helybeli kommunista tagságnak tartoztak felelőséggel, hanem a Komintern vezetőségének.

A német kommunista párt egyik vezetője, Ruth Fischer szerint, a német kommunista párt radikális akcióira azért volt szükség, hogy a Szovjetunió belső problémáiról eltereljék a figyelmet. Kun Béla a Komintern képviselőjeként a Szovjetunió érdekeit az európai kommunista pártok érdekei fölé helyezte.

Lenin korábban helyeselte a kommunista párt támadó stratégiáját, de az új gazdasági politikai híveinek túlsúlyba jutásával, illetve a Szovjetunió súlyos gazdasági helyzetére való tekintettel, a világforradalom helyett mindinkább az „egy országon belüli szocializmus” elveit hangsúlyozta.

Ezért aztán Kun Bélát többször maga Lenin marasztalta el túlkapásai miatt. A „márciusi akcióról” Zinovjevnek írt levelében a következőket írta: „A dolgok végső elemzése alapján Levinek, politikailag sok szempontból igaza van.... Thalheimerék és Kun Béla tézise politikailag teljesen téves. Frázisok és baloldali radikálist játszó foglalatoskodás. (Phrasen und linksradikale Spielerei) (...) „Offensive um jeden Preis”. Támadás minden áron - jegyezte meg Lenin Kun Béláról egy másik alkalommal.

A végén Leninnek jutott a feladat, hogy az általa „kuneristáknak” nevezett csoport képviselőit megleckéztesse, és az „offenzíva elmélet híveinek kitekerje a nyakát.” (Idézetek: Pierre Broué: Germany 1921: The March Action , Fourth International, The Journal of the Socialist Ijibour League Voll, No.2, 1964.)

Victor Serge már említett könyvének negyedik fejezetében igen élethűen eleveníti fel Kun Béla erőszakos magatartásának a következményeit: „A Komintern végrehajtó bizottságának ülésén Lenin hosszasan elemezte a németországi eseményeket, és kifejtette, hogy azok minden tömeges támogatás, és politikai meggondolás nélkül biztos bukásra voltak ítélve. A zárt ülésen kevesen voltak jelen. Kun Béla, gömbölyű és puffadt fejét lehajtva hallgatta Lenin beszédét, beteges mosolya csakhamar eltűnt az arcáról. Lenin franciául beszélt, metszőén és keményen. Tízszer, vagy többször is megismételte: „les betises de Béla Kun ”, ezek a szavak kővé dermesztették a jelenlevőket. Feleségem gyorsírással jegyezte Lenin szavait, és később át kellett dolgoznunk a szöveget, mert mégsem illett volna, hogy a magyar forradalom vezérét egy írott dokumentumban tízszer egymásután félkegyelműnek nevezzék. ”

Leninnek, a Komintern végrehajtó bizottságának zárt ülésén elhangzott kritikája, valamint a Kun Béla elleni fellépése az „egyenes támadásban” megnyilvánuló nemzetközi taktika végét jelentette, annak ellenére, hogy a kongresszus záró dokumentuma hivatalosan dicsérte a német kommunista párt harci szellemét, és Kun Bélát sem fosztották meg végrehajtó bizottsági tagságától.

Lenin azért nevezte tízszer egymás után félkegyelműnek Kun Bélát, mert az a megfelelő feltételek hiányában, előkészületek nélkül, meggondolatlanul és túlzott hévvel igyekezett megvalósítani célkitűzéseit, anélkül, hogy cselekedetének előrelátható következményeivel számot vetett volna. Röviden: igazi kommunistaként viselkedett. Mentségére legyen mondva, hogy az őt bíráló Lenin ugyanolyan félkegyelmű gyilkos volt, mint a magyar Tanácsköztársaság vezetője, akit valószínűleg saját elvtársai végeztek ki a Szovjetunió Kommunista Pártjának nagyobb dicsőségére.

(Megjelent: Magyar Nemzet, 2005. november 19.)

• Tóth Gy. László-Kasuk Péter