Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-11-19 / 227. szám
hídlapmagazin 2005. november 19., szombat HÍDLAP • A művészi elit új üzenete Nem Bállá András az Esztergomi Művészek Céhe elnöke, de még csak nem is a titkára. De több, mint tíz évvel ezelőtt ő találta ki, hogy legyen egy olyan, relatíve zárt kör, ahol csak feltétellel lehet valaki tag. Ilyen kritérium, hogy legyen az alkotó egy országos hatáskörű, hazai művészeti szervezet tagja. Bállá András fotóművész szerint még az is fontos, hogy a céh tagjainak, kivétel nélkül, van valamilyen kötődése Esztergomhoz. Az egyfajta művészi elitnek nevezhető csoport most ismét új üzenetekkel, friss alkotásokkal jelentkezett. F estő- és fotóművészek, szobrászok, keramikusok, fafaragók, restaurátorok, grafikusok, iparművészek, belsőépítészek, mérnökök alkotják az Esztergomi Művészek Céhe közösségét. A képzőművészeti együttes november 16-án, az esztergomi Duna Múzeumban nyittatta meg kiállítását. Bállá András fotóművésszel még ezt megelőzően, a készülődés lázában beszélgettünk a művészeti csoportról és saját törekvéseiről.-Miért volt fontos a képzőművészeti közösségetek megalakulásakor és később, hogy a céh tagjai csak meghatározott feltételeknek megfelelve léphetnek be?-Azért, mert ha valaki például nem tagja sem a Művészeti Alapnak, a Képzőművészeti Szakszövetségnek, az Iparművészek Szövetségének, vagy a Fiatal Fotóművészek Szövetségének, akkor nagyon nehéz megmagyarázni valakinek, hogy miért nem léphet be. Úgy láttuk jónak, hogy az adott alkotó először harcolja ki országos szinten, hogy elismerjék.- Hol szerepeltetek legutóbb?- Most például Bulgáriában, Szófiában, az ottani Magyar Intézetben szerepelt a csoport munkáival. A bolgárok most megismerhették, hogy egy ilyen magyar kisvárosnak, mint Esztergom, milyen képzőművészeti keresztmetszete van. A céh tagsága ad egy egységes nézetet arról, hogy milyen az itteni művészeti tevékenység és gondolat. Az ilyen kiállítások és ezek előkészítése arra is nagyon jó, hogy ne „utálja egymást” a fotós és a festő. Van lehetőség az egyes műfajok egymáshoz való közeledésére. Tehát szakmától függetlenül tudunk örülni egymás sikerének.- Az Esztergomi Művészek Céhe tagjai többnyire művészeti diplomások. Mennyit számít az iskolázottság egy képzőművésznél?- Nem számít, hogy valaki elvégezte-e a képzőművészeti egyetemet. De tudom, hogy sokan abból ítélnek meg egy alkotót, vagy alkotókat, hogy van-e iskolája arról, amit művel. Az is igaz, hogy nagyon sok az amatőr és a közönségnek joga van tudni, hogy ki az, aki csak egyfajta önjelölt művész, aki kikéri magának, hogy mondjuk festőművésznek szólítsák. Pedig a művészet nem rang, hanem foglalkozás.- Tehát igaz a mondás, hogy a művész nem azért alkot, mert ez a passziója, hanem, mert nem tehet mást?- Az igazi nagy művészek valóban így vannak, akik tényleg inkább nyomorognak, de azt csinálják, amit akarnak. Mondjuk, ezeknek a művészeknek így nem lehet családjuk. A másik lehetőség, hogy az ember azt csinálja, amit akar, de a művészi tevékenység mellett valami mást is csinál. Én például kertépítő vagyok, most főként abból élek.- Több esztergomi képzőművészt is ismerek, aki a kiállításain meglehetősen kommersz, szinte már-már unalmas, tartalmatlan alkotásokat ad közre. Ugyanakkor az is tudható, hogy ezeknek az alkotóknak az otthoni műhelyében fantasztikusan izgalmas, esetenként merészen absztrakt képek várnak valamire...- Talán egy adandó alkalomra tartogatja őket a művész. De van egy történet, amit egy művészet-pszichológiai könyvben olvastam. Egy kísérlet alkalmával majmokat vettek rá, hogy ecsettel vászonra fessenek. A kísérlet során arra ösztönözték a majmokat, hogy egyfajta figurális képet „készítsenek”. Ha a majom nemcsak önfejűén maszált, hanem a kívánt figurát festette le, akkor banánt kapott jutalmul. Mondanom se kell, hogy a majmok rövidesen felhagytak „önálló festészeti elképzeléseikkel” és a banánt eredményező képet próbálták újra és újra lefesteni. Nem sértésnek szántam a történetet, de meglátásom szerint sok művész ma így dolgozik. Csak akkor hajlandó alkotni, ha az a bizonyos banán kinéz neki. Ez egyébként a tudatos élőlények alapvető reflexe - a sikerorientáció. Persze vannak kivételek. IIven volt Szász Endre, akinek alkotásait én ugyan nem kedvelem, de elismerem, hogy neki nem kellett ahhoz megalkudnia, hogy igazi művészetet hozzon létre. Ugyanakkor a sorozatgyártásba is be tudta illeszteni elképzeléseit. így meg is tudott élni a művészetéből és eredeti is tudott maradni.- Számodra milyen jelentőséggel bír ez a mostani, új tárlat?- Én az elmúlt négy évben nem tudtam törődni a fotózással. Nagyon komoly japán kerteket építek jelenleg. Ezen munkáimmal olyan megrendelőknek dolgozom, akik semmilyen áldozattól nem riadnak vissza annak érdekében, hogy minél szebb és jobb kertjük legyen. Ezek az emberek úgy tekintenek a kertre, mint egy művészeti termékre. A legutóbbi feladatom például egy vízeséssel, patakokkal, sziklákkal és hatalmas kövekkel kombinált, három kis tó körüli japánkert felépítése volt. Ebbe a kertbe természetesen eredeti japán növényeket ültettünk, a félháznyi köveket, sziklákat egy hatalmas daru emelte be a helyszínre. Ilyen komoly munkából most már csak négyet-ötöt vállalok el évente. Tehát én most ebben bontakozok ki, de mostanában már nagyon rákívánkoztam arra, hogy például fákat fotózzak. Ez a motívum, a fa, egész életemben elkísért. Nagyon régóta foglalkozom a különböző fák fényképezésével. Egyébként nekem már máskor is volt ilyen hosszabb szünet az alkotási tevékenységemben. Egyszer három évig nem csináltam képet magamnak. Akkor ugyan elkészítettem egy Esztergom-albumot, de az más volt, alkalmazott művészet.- A mostani képeid, melyeket a Duna Múzeumban most kiállítasz, egy új korszakodat jelzik?-Talán annyiban, hogy november 17-én leszek 60 éves. Az Esztergomi Művészek Céhe mostani kiállításán halott fákról készített, vízszintes elhelyezésű panoráma fényképek mellett fotogrammokat állítok ki. A foto- grammhoz nem kell fényképezőgép, hanem egy negatív papírra különböző dolgokat - én most modell lányok haját - helyezek el sötétben. Egy pillanatra felgyújtjuk a villanyt, majd a fényérzékeny papíron ott marad a papírra helyezett tárgy, ez esetben az organikus hajtincsformák sziluettje. Ezzel a technikával már régóta foglalkozom, ehhez hasonló képanyagot, a mostani esztergomi tárlattal párhuzamosan, Bambergben állítok ki.- Az érdekes technikák mellett a Bállá András-képeken sokszor találkozhattunk eddig finom erotikával, akttal. Eddigi kiállításaidon az aktfotó mélységét, a szépség női testben megfogalmazható látványát és esetenként apró, rafinált, de mégis művészi erotikát láthatott a közönség.-Tíz évvel ezelőtt több alkalommal dolgoztam a Playboy magazinnak. A lap és a köztem lévő együttműködés azonban nem sokáig tartott, mert a Playboy szerkesztője szerint, az általam ugyan szépnek tartott fotók mégsem voltak elég merészek, mert csípőtájékon nem mutattam meg eleget a hölgyekből, „nem voltak a képeim elég nyilvánvalóak”. Ezzel a műfajjal nekem semmi gondom nincs, de amit a Playboy-nál szerettek volna tőlem, az már nem művészet, tehát engem nem érdekel, így a kapcsolatunk megszűnt. Nem az én világom volt ez a munka. Ugyanakkor az erotikus képzőművészet nem pornográf, mert a pornográfia vágyakat korbácsol fel, itt pedig másról, többről van szó. Ilyen például a Vendéghaj című fotóm, ahol egy meztelen hölgy lábai között tartott fejemről készítettem önarcképet.- Az idei nyáron annak a Salvador Dalinak volt Esztergomban kiállítása, aki sok más nagy téma, mint mondjuk a vallásosság mellett, használta az erotika témáját. Képeit rendkívül merész erotikával tűzdelte teli. Dalit a világon mindenhol elismert művésznek tartják, pedig ezekkel a meghökkentő, szürreális aktjaival talán csak polgárpukkaszt ást akart elérni.- Egy festőnek sokkal könnyebb dolga van az erotikával, mert az ő képalkotási lehetőségeiben sokkal több a sejtetés. Egy punci vagy egy fütyi lerajzolva nem olyan lényegbevágó, mint egy fotó esetében. A fényképezésnél ezért kell sejtelmes fényeket, lágy színeket alkalmazni, hogy ne legyen nyilvánvaló az akt témája. De aktot mostanában nem készítettem. Inkább az említett fa téma érdekelt. Azt is megfigyeltem, hogy talán nem véletlen, hogy rengeteg szavunk van, melyben a fa szerepel. Ilyen a nótafa, az életfa, a bálványimádáshoz használt faragvány fa vagy akár a bitófa. Azt is megláttam, hogy a fa szimbolizálja azt, amit az állattal, emberrel ellentétben csak a növény tud: levegőből, vízből és bizonyos sókból összeállítja az életet. Ezen a mostani kiállításon az én képeim erről szólnak. • Pöltl „Oxi” Zoltán Petőcz András Pillantás az esztergomi hídról Egy csonka híd azt üzeni, valami kettétört. Volt valami, ami megszűnt, ami szétesett. Nézni az esztergomi várból a csonka hidat, a múlt nosztalgiája és a jelen nyomorúsága volt. A csonka híd arról beszélt nekem, hogy volt valami, ami egyben volt, és ez a valami erőszak következtében esett szét, hullott darabjaira. A hídavatás másnapján ott voltam, Esztergomban, hogy gyalog átsétáljak az új-régi hídon, a hídon, ami összeköt, ami összekapcsol, ami egybekovácsol. Valami ilyesmit akartam, valamikor, gondoltam magamban ott, a hídon. A szó, „Európa”, csak ennyi, egy híd, ami összeköt, ami egybetartja azokat a településeket, amelyek egyébként is összetartoznak. Hogy a Duna másik oldalára át lehessen sétálni, ha valakinek úgy hozza kedve, vagy ellenkezőleg, ha a túlsó oldal a „mi oldalunk”, akkor átjöhessünk Esztergomba, bemehessünk az esztergomi bazilikába, imádkozni vagy szemlélődni, vagy csak éppen megérinteni sokszázados köveket, jelképesen, kézrátétellel magunkban felidézni mindazt, ami a miénk, európaiaké. Kicsit bosszantott még, a hídavatás másnapján, hogy a túlsó oldalon elkérhetik az útlevelemet, ha akarják. Végül is nem kérték el, nem foglalkoztak a Duna „szlovákiai” oldalán a magamfajta gyalogosokkal, hiszen ünnep volt, a megújult, újjászületett híd ünnepe. Mégis, a tény, hogy van még határ és vannak még határőrök, bántott, elszomorított. Persze mindez csak idő kérdése, azt gondoltam akkor. Van úgy, hogy folyók országokat, államokat és népeket választanak szét. Hogy az államhatár éppen egy folyó közepén húzódik, hogy a természet így segít kicsit lehatárolni magunk körül a világot. Van úgy viszont, hogy az államhatár egy városon megy keresztül: az utca egyik fele ehhez az országhoz, a másik fele ahhoz az országhoz tartozik. Ez utóbbira is ismerünk példát: Armentieres ilyen, a francia kisváros nagyobbik fele Franciaországhoz tartozik, de a város átnyúlik a határon, a gyanútlan városnéző könnyen Belgiumban találhatja magát, séta közben. Ráadásul a „határ” egyik pontja egy sétálóutca közepe: „Café de Douane” hirdeti egy kávéházi felirat stílszerűen a sétálóutca és egy kis keresztutca találkozásánál, vagyis „Vám kávéház”, lehet, hogy ide tértek be a vámosok megpihenni szolgálat után, valamikor, amikor még volt határ Belgium és Franciaország között. Van példa persze a hídra is, arra, hogy az ember átmegy egy hídon, és hirtelen egy másik országban, másik államban találja magát. Belgium és Franciaország között több ilyen is van, és jó érzés látni, hogy határőrök viszont már nincsenek. Szlovákia és Magyarország között számos sebesült híd volt és van. Az Ipoly, amit valamikor, a trianoni békeszerződés idején határfolyónak neveztek ki, számos hídronccsal hirdeti, hogy erőszakkal kettévágták azt, ami valamikor összetartozott, Palócföldet, ahol palócok és tótok elfértek, elférnek egymás mellett. Magam, félig-meddig, tulajdonképpen majdnem egészen, palóc vagyok. Nekem a hidak különösen fontosak. És várom a pillanatot, amikor végre az Ipoly hídjait is újra járhatóvá teszik. Nekem ezt jelenti Európa. Hogy átmehessek oda, gond nélkül, ahonnan a családom származik. Esztergomba elmenni és nézni a gyönyörű, újjáépült hidat, megnyugtató érzés. Mára már útlevél nélkül mehetek át a túlsó partra, legfeljebb a személyi igazolványomat kell mutogatnom. És várom azt a pillanatot, amikor már nem kell semmilyen igazolványt felmutatni. Ha sétálni van kedvem egy hídon, Európában, hadd sétáljak át, úgy, hogy nem ellenőriz senki! Hadd legyen ez az én szabadságom! Egy európai szabadsága. Petőcz András, író, költő, szerkesztő. 1959. augusztus 29-én született. Huszonnégy kötete jelent meg, József Attila-díjas, Kassák-Graves- ARTISJUS- és egyéb díjas, legutóbb a Veszprém Megyei Közgyűlés különdíját vehette át az Európa Rádió, éjszaka című költeményéért. A franciaoszági Lille-ben él, a Salvatore Quasimodo emlékére meghirdetett poétaversenyen járt itthon, szeptember első hetében. Az utóbbi években megjelent könyvei: Mecseki Rita Eszter (álnév): Nőtincs, 2004. Seymour Glass (álnév): Tenyered, ha csattan, 2003. Majdnem minden, összegyűjtött versek, 2002. Egykor volt házibarátaink, regény, 2002. Európa rádió, versek, 2005. Róla szóló irodalom: Vilcsek Béta:Petőcz András, monográfia, Kaltigram Kiadó, 2001. Móricz-ösztöndíj 1985/86, MTA-Soros-ösztöndíj, 1987, Kassák-díj (Párizs), 1987, Eötvös-ösztöndíj, 1988, A Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíja, 1989, Graves-díj, 1990, Arany János-jutalom, 2001, Artisjus Irodalmi Díj, 2001.
