Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-10-22 / 208. szám
* HÍDLAP • 2005. október 22., szombat hídlapmagazin Magyarországi embernek - de talán a Szlovákia területén élő, kis olvasottsággal bíró magyar nak is - Hubóról, erről a kis gömöri falucskáról két név jut az eszébe: Hubay Miklós, az író, akinek gyökerei ide nyúlnak vissza, vagy Huba, a honfoglaló vezér. Hubó eredeti neve ugyanis Huba volt. Kézenfekvő, hogy a településről vette nevét az ősi Hubay (Hubói) nemesi család, amelyet már az 1200-as években említenek a források. Régi községről, ősrégi családról, mélyre nyúló gyökerekről van tehát szó. A mai látogatót mégis a leépülés, az enyészet fogadja. Régi dicsőségünk Bizony elmúlt, szinte semmi sem maradt belőle. Elfújta a századok szele. Pedig Hubó nem fekszik huzatos helyen, a lágy gömöri dombok úgy ölelik körül, mint édesanyja a gyermekét. Több mint két évszázada, 1799-ben Vályi András a Magyar országnak leírása című munkájában az alábbi ízes tudósítást adja a községről: „Magyar falu Gömör Várm. földes Urai külömbféle Uraságok, Stubay, és más nemesek lakják, kik is reformátusok, fekszik Sajó vize mellett, hegyek között, Tornallyához egy mér- földnyire, határja középszerű, legelője jó, erdeje elég, szőlő hegye is vagyon, piatzozása 41 mérföldnyire Rozsnyón.” Kniezsa szerint Hubó neve régi magyar személynévből alakult ki. Valószínűleg szabad népek települtek meg itt még a vármegyerend- szer kialakulása előtt, majd Gömör megye ki- . alakulásakor a környék többi falujához hason- j loan a gömöri várhoz tartozó gömörőrök lakták. Ezek a községek a király birtokát képezték, és Ila Bálint szerint elképzelhető, hogy a Keszi és a Kér nemzetséghez tartozó magyar törzsek mellett az itt megtelepült lakosság más népekkel is gyarapodott; Ila szerint török és besenyő elődök is előfordulhattak ezen a vidéken. A XIII. században a falu Habon néven fordult elő, 1449-ben pedig Hwba alakban említik. Innen vette eredetét a falut birtokló Hubay család is. A helyi hagyomány Huba vezérrel ga hozza kapcsolatba a községet, azt állítva, hogy Huba vezér itt lakott. A tatárjárás pusztítása után, a 13. században, az egész vidékhez hasonlóan Hubó élete is nyugodt mederbe terelődött, és a társadalmi fejlődés során kuriális nemesi községgé vált. Csaknem mind szekér hátán látták Négy évszázadnyi nyugalom után, a 17. században a hubói népesség is menekülni kényszerült a török miatt. Ahogyan a korabeli krónikás feljegyezte: a parasztokat csaknem mind „szekér hátán látták” és „futófélben” voltak. De nem sok jót nyújtott a környéknek a Bocskai-fé- le felkelés, a Rákóczi György által vezetett háborúskodás, majd a németek szabadrablása sem. 1662-ben például a német zsoldosok, akiknek az udvar állandóan tartozott és az élelmezésükkel nem törődött, feltörték Naprágy, Hubó, Keszi, Kövecses és Kelemér gabonás vermeit, minden élelmüket elvitték, amit nem tudtak magukkal vinni, azt megsemmisítették, majd az elhajtott emberekkel és állatcsordákkal kalandoztak tovább, dél felé. Nem csoda, hogy 1675- ben az elmenekült Hubai Márton és István nemesek Szendrő várából visszatérve házaikba behódoltak a szultánnak, és vállalták az adót, amiért Mermoszli basa teljes védelmet biztosított számukra, csupán fegyvert nem hordhattak. Egy 1754-es feljegyzés szerint Hubó kuriális nemzetségei erős fejlődésről számolhattak be. Szilváskertek, barackosok Szakad az eső, amikor Lenke felől, az egyetlen bekötőúton a faluba érkezünk. Döbbenetes a csönd, amely fogad bennünket. Elég egy gyors helyzetfelmérés, hogy megállapítsa az ember: félig kiürült, pusztuló községbe érkezett. A számok is ezt az első benyomást támasztják alá: Hűhónak pillanatnyilag 149 lakosa van, pedig a 20. század elején megjelent Borovszky-féle vármegye-monográfia még 358 református vallású magyar embert és 92 házat emleget. Csak a házak száma stimmel. Nem kell statisztikusnak sem néprajzkutatónak lenni ahhoz, hogy lássuk, ez a falu haldoklik, a házak fele üresen áll. Körös-körül csupa legelő, látszólag terméketlen dombok. Nem volt ez mindig így, hiszen a források jó szőlőtermő földjeit említik Hűhónak, a helybéliek szerint valaha gyönyörű szilváskertek és barackosok voltak itt, egészen addig, amíg külön gazdálkodott a hubói szövetkezet. Az téeszek összevonása után vége lett a dalnak: a méhi központtal működő, szovjet mintára formázott kolhoz legelőkké degradálta a szépen termő hubói dombokat. Immár nem szekéren, de elfelé A falu főterén, a kis bolt előtt három öregember társalog. Politikáról, nemzetről esik szó az esernyők alatt. Nem titkolják lehangoltságukat, amikor az anyanemzetről kérdem őket: december ötödiké kihúzhatatlan tüskeként vájkál a sebekben. „Nekünk már mindegy - mondja egyikük. - Mi már elfelé megyünk. De mi lesz a gyerekeinkkel, unokáinkkal? Mi lesz ebből a nemzetből, amelyik leköpi a saját fajtáját? Ilyen a világon nincs még egy. Pedig az országhatár alig pár kilométernyire van innen.” A bolt néhány négyzetméteres, forgalma meglehetősen csekély, mondja a boltos. Kenyeret, tejet, alapvető élelmiszert rendel, hiszen itt szinte csak a nyugdíjasok vásárolnak. Az autóbusz - többi kisközséghez hasonlóan - hétvégén nem jár, az orvos, mentő is nehezen ér ide, ha hívják. A számok könyörtelenek. A meglódult, szabaddá vált világban beszűkült az élet, s különösen a fiatalok távoznak a községből. Mihez is kezdenének itt, hiszen se óvoda, se iskola, se munkahely? Megy, ki merre lát. Hubón jelenleg másfélszáz ember él, ebből 33 a munkanélküli, 62 a nyugdíjas Ez összesen 95 fő. Gyerek van vagy tucatnyi, ez együtt több mint 100 ember. A maradék, a község lakosságának mint- egy egyharmad része produktív, munkával rendelkező személy. Egy részük tanár, mérnök, zömük a közeli Tornaiján űzi hivatását. Ott még maradt némi ipar. Csak idő kérdése, meddig maradnak otthon. „Süllyedünk - mondja a község fiatal polgár- mestere, Szűcs Miklós, aki nem is rejti véka alá pesszimizmusát, amikor a jelen után a jövőről kérdezem. - Anyagilag még sohasem álltunk ennyire rosszul. A termőföldeket átértékelték, kisebb lett az értékük, ezáltal kevesebb a beszedhető adó is. Az erdészeti hivatal révén is elestünk kb. 50 ezer korona bevételtől. A község forrásainak csaknem kétharmadát tették ki ezek az adók. Egyre rosszabb a helyzetünk, azt lehet mondani, egyik napról a másikra élünk.” Magunkra hagyatva A község egyedüli bevételét az állami támogatás és az a csekély adó jelenti, amit két helyi gazdálkodó és a méhi központú, a helybéli földek egy részét kezelő kft. fizeti. Kint, a halastó közelében állt egy kaszárnya, az egykori csehszlovák hadseregé volt. Azzal még lehetett volna kezdeni valamit, ám az előző polgármester az elhanyagolt épületet eladta egy svájci vállalkozónak, aki részben felújította, és tervei szerint panziót akart benne létrehozni. Az elképzelés egyelőre megmaradt tervnek. Pedig a falusi turizmus látszik az egyik reménységnek Hubón is. A környéken már megjelentek az első fecskék, egy-két elszánt ember indított hasonlót. Az is igaz, hogy a gyönyörű gömöri tájon kívül nem sok látnivaló akad, de a pihenni vágyó embernek talán ez a legfontosabb. Arra a kérdésre azonban, hogy mi lesz itt egy-két emberöltőnyi idő után, a polgár- mester nem tudja a választ. Honnan is tudná, amikor ilyen vízió a felvidéki magyarságot képviselő MKP vezetőinek agyában sem fogalmazódott meg - bár állítják, hogy van vidékfejlesztési programjuk. Érdekes módon ennek előnyeit valahogy nem érzik a Hubóhoz hasonló sorsú, elesett falucskák. Mióta a közigazgatási decentralizáció megtörtént, a kormány minden terhet a falvak nyakába vet. „Tavaly községfejlesztésre adtam be pályázatot - mondja Szűcs Miklós -, de nem kaptam egy fillért sem, idén már be sem adtam, mert nem láttam értelmét. De hiába kérnénk környezetfejlesztési támogatást, ha maga a projekt tízmillióba kerül, és kapunk mondjuk ötvenezer koronát. 1999 óta kínlódunk a vízvezetékkel, ez emészti fel minden pénzünket. A mai világban infrastruktúra nélkül mozdulni sem lehet.” A templomot s az iskolát Ezt a kettőt ne hagyjátok, írta a költő. Mintha Reményik Sándor szavára figyelmeztek volna, a hubaiak magyarországi segítséggel szépen rendbe szedték református templomukat, ám a templom kertjében álló takaros, kisebbfajta kúriának beillő papiakban utoljára a második világháború előtt lakott lelkipásztor. A falu főtere fölött, a domboldalban álló iskola azonban üresen tátong. Az egykor szebb napokat látott épület elhanyagolt, beázik, a tető megrogy- gyant. Igaz, mitől lenne jó állapotban, amikor a hetvenes évek óta csendjét nem veri fel gyermekzsivaj, közel huszonöt éve kong az ürességtől. A hetvenes évek végéig a közeli Lenkéből is itt tanultak a nebulók az óvoda pedig Lenkén volt; ma mindkét községből Tornaijára buszoz- tatják a gyerkőcöket alapiskolába. A két község valószínűleg el tudna tartani egy közös iskolát, hiszen alig egy hajításnyira vannak egymástól. Gondolkodtak is rajta, de mióta az állam az ön- kormányzatokra bízta az alapiskolákat, nem bírnák fenntartani. A községháza helyzete is rendezetlen, a telek magánterület, az épületben nincs vízvezeték sem szociális helyiség, a benne található táncterem jó ideje használatlan. Utoljára három éve volt benne táncmulatság. Eltűnik, mint a hubói tízfilléres A magyar közmondások és szólásmondások könyvében hiába keresnénk a fenti mondatot. Nincs ilyen. Pedig lehetne. Az 1993-ban megalakult Szlovák Köztársaság apró tízfilléresén ugyanis annak a Hubón álló, fából készült haranglábnak a képe volt látható, amely az ország legrégibb ilyen építménye. Azóta a tízfillérest kivonták a forgalomból. Van abban valami hátborzongató törvényszerűség, hogy a történelmi Felvidéken mára éppen a legnagyobb múltú községek lettek a legkisebbek és legárvábbak. Honfoglalás kori, tíztemplomos, Árpád-kori települések, egykor virágzó falvak iskola, óvoda, tisztes megélhetés nélkül úgy ürülnek ki, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Sorsuk, helyzetük a török dúlás idejét idézi, csak most nem szekér hátán, lovon, ökör farka mögött, nyikorgó szekér mellett ballagva megy a nép elfelé, hanem autóbuszon, gépkocsin. Porzik az út utánuk. Budapest mesz- szire van, Pozsony még messzebb, de még a megyeközpontok is elérhetetlen távolban. Igaz, ott sem izgatja a zsupánokat és udvartartásukat egy-egy kis magyar zsákfalu sorsa. • Kövesdi Karoly
