Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-07-09 / 134. szám
• HÍDLAP • 2005. július 9, szombat hídlapmagazin Magyarság és nemzetiségek Magyarország, leginkább huszadik századi története során számtalan vita tárgyát képezte, hogy vajon miképpen is alakult az ország etnikai térképe az évszázadok alatt. Ez felfo- kozottan és gyakorta túlzásoktól, sőt indulatoktól sem mentesen kapott helyet az ország politikai életében főként Trianont követően. Nézzük, hogy is alakult az ország etnikai helyzete az elmúlt ezer esztendőben. Már az államalapítás idején is találkozunk „idegenekkel”, bár a Kárpátmedence a honfoglaláskor gyakorlatilag lakatlan volt. Szent István mégis, már az Imre herceghez írott Intelmekben említést tesz a „vendégekről”, akik alatt jövevényeket, betelepülteket érthetünk. 1224-ben II. András az Andreanumban szabályozza a szászok külön jogállását, 1251-ben IV Béla kiadja az úgynevezett „zsidó aranybullát”, V István 1279-ben a kunok és a jászok jogairól rendelkezik és még Szent László hódítása óta Horvátországgal perszon- álúnióban voltunk egészen 1918-ig. Annyi azonban bizonyos, hogy a török megjelenéséig az országlakók mintegy kilencven százaléka magyar volt. A 18. században azután gyökeres változások következtek be. A százötven esztendő háborúi során megfogyatkozott lakosság helyét újak foglalták el. E benépesülésnek különböző formái voltak. Az egyik a belső migráció, amikor a sűrűbben lakott területekről költöznek el magyarok a megüresedett országrészekbe a nagyobb föld, jobb megélhetés reményében. A másik a spontán bevándorlás, amikor a környező országokból telepedtek be idegen lakosok a néptelenné vált országrészekbe. Ekkor árasztották el a románok Erdélyt. Jellemző a magyar nemesség egy 1744-ben kelt erre vonatkozó memoranduma: „Ez a jövevény és idegen nép annyira elszaporodott, úgyany- nyira elárasztotta egész Erdélyt, hogy úgy látszik három bevett nemzete kettőt, ha nem is múlja fölül, de már felér vele... Csodálatos ennek a népnek a szaporasága. Ha zablájukat megeresztik és erejük megnövekszik félő, hogy az idegeneknek ekkora sokaságából és annak féktelenségéből és eltűrésével az egész erdélyi népre pusztulás és végromlás tör elő...” De ekkor érkeztek a Felvidékre a szlovákok is, vagy kisebb számban még a ruténok. A benépesülés harmadik formája a Habsburg uralkodóház szándékos betelepítése volt. Az eddig inkább városlakó szászok mellé ekkor telepítették be az igen szorgalmas, így hamar gazdagodó és féltékenységet kiváltó paraszti sorban élő svábokat. Magyar vélemény a németről: „A németség kapzsi volt. Ültette a szőlőt. A magyar meg szerette a bort. Sokan egy fertály földet is eladtak a borért.” De lássunk egy román véleményt a többiekről: „A magyarok nemigen mentek cselédnek. A katolikus magyar gazdák gazdálkodtak jobban, a reformátusok rosszabbul. A román a románhoz nemigen szegődött, mert az volt a legrosszabb. A német gazda volt a legjobb és főleg szeretett román cselédet fogadni. De a német gazdáknak szokásuk volt kimenni a tanyákra a béresüket meglesni. Az meg általában észrevette őket és jól megverte vagy bejeszúrta a vasvillát, aztán meg azt mondta, hogy azt hitte, tolvaj.” Kezdetben, e betelepült népekkel leszámítva a „szokásos, hétköznapi perpatvarokat” - nem is volt semmi baj. Ám a felvilágosodással a magyarság körében elsőként kialakul a nemzettudat és ez hat az itt élőkre. Magyarország nemzetiségei átveszik a felvilágosodás eszméit és innét hatnak a háttérországukra, - már akiknek volt. A svábokkal például sosem volt probléma, ha egy sváb ember le tudta írni a nevét magyarul, az magyarnak vallotta magát. De például a hazai románság elviszi az új eszméket Havasalföldre és Moldvába, azután már csak egy ideológus kellett, aki megfesti a sosem volt „Nagyrománia” mesébe illő történetét. Nem is kellett több, mint alig száz esztendő, hogy az első világháborút lezáró békeszerződéskor a nagyhatalmak elfogadják e nemzetiségi követeléseket és megalkossák a trianoni határokat. Varga Péter Dénes A vasminiszter 157 éve született Baross Gábor Ma már tudjuk, sőt egyenesen a bőrünkön érezzük, hogy az infrastruktúra fejlettsége milyen jelentős mértékben befolyásolja az ország gazdasági állapotát, és ezen keresztül hétköznapjainkat. Nem véletlenek napjaink politikai csatározásai az úthálózat fejlesztésével, illetve autópálya építésekkel kapcsolatosan. Ám a kialakítás és fejlesztés nem korunk találmánya vagy igénye. Már a 19. században ráébredtek arra, hogy a szállítás széleskörben történő megoldása vagy az információ eljuttatása az illetékesekhez a modern kor elengedhetetlen feltétele. Ezt felismerve látott neki Széchenyi István gróf például a folyók szabályozásának és a vasút építésének. A vasút ügyében azonban a „legnagyobb magyar” álmait majd az 1848. július 6-án született Baross Gábor, a mindenki által tisztelt és elismert politikus, a „vas- miniszter” valósítja meg. Harmincöt esztendősen nevezték ki a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium államtitkárává, majd 1886-tól a tárca miniszteri tisztét is betöltötte. Felismerte, hogy az infrastruktúra: a posta, a telefon, az utak, a vasút, a víziu- tak és a tágabb értelemben vett infrastruktúra, vagyis a pénzügyi és bankrendszer, a szakoktatás fejlesztésétől és minőségétől függ az ország haladása. A magyar ipar és kereskedelem felvirágzásához olcsó, gyors utazásra, pontos szállításra volt (és van ma is) szükség. Kiharcolta, hogy az évtizedek óta súlyos költségvetési hiányokkal küszködő államháztartás mind nagyobb összegeket fektessen be ebbe az ágazatba. A kor gazdasági húzóágazata a vasút volt. Az állami gazdaságfejlesztés is a vasút felé fordult. Baross vasút- politikájának lényege a vasútállamo- sítása és egy díjszabási reform bevezetése volt, hiszen a magánvasutak a 19. század második felében mintegy államot képeztek az államban. 1889 előtt a magyarországi vasutakon igen kevés ember utazott, kevés volt a személykocsi, magasak a díjak. Az emberek rövidebb távolságra a lassúbb, de nagyságrendekkel olcsóbb szekereket vették igénybe. A vasutak részére a személyszállítás vesztes üzletágnak minősült, ezért a személyszállításban keletkező veszteségeket a jegyárak emelésével próbálták kompenzálni. Az európai vasúttársaságok nagy érdeklődéssel figyelték az államosításra épülő magyar reformot. A kezdeti kételkedő, sőt támadó véleményeket a siker gyorsan elhallgattatta. Az európai vasúti szaklapok Baross nevétől visszhangoztak. Sok magyarnak az volt a véleménye, hogy a „vasminiszter” dicsőséget szerzett a külföld előtt a magyar névnek: „...műveltebb, gazdagabb, hatalmas idegen országok, amelyek megszokták, hogy bennünket mindenben maguk után jó távol kullogni lássanak, most ámulva látják, hogyan vágunk elébe valamennyinek.” Ezenfelül 1890-ben Baross Gábor lényegesen új alapokra fektette a magyarországi közúti közlekedés ügyét. Megváltoztatta a közutak addigi osztályozását, a közteherviselést, rendet teremtett az út- és hídvámok évszázados káoszában. Az utak közigazgatását és műszaki szolgálatát egyöntetűen szabályozta. 1890-ben új alapokra fektette a magyarországi közúti közlekedés ügyét. Megváltoztatta a közutak addigi osztályozását, a közteherviselést, rendet teremt az út- és hídvámok évszázados káoszában. Az utak közigazgatását és műszaki szolgálatát egyöntetűen szabályozta és rendezte. Magyarország közútjainak lényegi fejlődése az 1890. évi I. törvénycikk elfogadásával vette kezdetét. Nagy hangsúlyt fektetett a posta modernizálására is. 1886-ban kezdte meg működését a kezdeményezésére létrejött postatakarékpénztár, melynek célja a kis tőkék összegyűjtése, a „takarékos- sági hajlam általános felélesztése” volt.” Mindeközben nem feledkezett meg a hajózásról sem. Jelentős intézkedése volt a fiumei kikötő kiépítése, ezzel a tengeri hajózás biztosítása. 1892-ben az al-dunai folyamszabályozási munkálatok megtekintése közben tüdőgyulladást kapott, ágynak dőlt, és néhány nap múlva, 1892. május 9-én meghalt. Emlékének az egész ország mély és őszinte gyásszal adózott. Tisztelték és szerették. Halálhírére a képviselőház felfüggesztette ülését, országszerte meghúzták a harangokat. A századvég Európájához gyors ütemben felzárkózó magyarországi polgárság kiemelkedő alakját veszítette el hirtelen bekövetkezett halálával, hiszen mindössze 44 esztendős volt. Dénes Pitti Katalin Esztergomban És ezennel megnyílt az Esztergomi Nyári Játékok. Pitti Katalin koncertje méltóképpen és gyönyörű felütéssel indította az ígéretesnek tűnő nyári programcsomagot Ha valakiről, hát Pitti Katalinról tudni lehet, hogy nem rontott el semmit. „Hatalmas munka volt”. - mondja. - „És mondhat bárki bármit, ahhoz, hogy valaki magasra másszon, végtelen kitartás és szorgalom szükséges.” Belőle pedig nem hiányzik. Kevesen tudják, de az energiával és szenvedéllyel teli asszony egykor rendszeresen sportolt, atlétikáit és vívott. Mellette pedig énekelt. És gyönyörű maradt. Ellentétben idő közben elhízott és kimondottan elfuserálttá váló kollégáival, Pitti Katalin mindig megtalálta az önmagához illő és sosem túlzó vagy ripacskodó szintet. Mikor a Hungaroton „Katalin Pitti soprano” bemutatkozó lemeze megjelent, a Der Spiegel nem véletlenül írta róla: a legszebb és a legtehetségesebb magyar szoprán.” Hát igen, - a hideg-rideg Spiegel nem bókolni akart. „Mindig megtalálni azokat az örök energiákat és célokat, amik hajtanak tovább és tovább. Talán ezért van, hogy - bár ez valakit meglep - nagyon izgulok az esztergomi koncert sikeréért. Hetek óta készülök és nagyon szeretnék tökéleteset nyújtani.” És mindemellett hívő, nem csoda hát, hogy Gloria In Exelsis Deo (Dicsőség a Mennyországban Istennek) címen adott koncertet tegnap a Vízivárosi templomban. Mit lehet egy Pitti Katalin-koncertről írni? Szép volt, gyönyörű volt, megható volt. A közönség reakciói pedig... apropó... esztergomi közönség. Kicsit tartózkodóak vagyunk. Még mindig. Nagyon tudunk szeretni, de mindig mértékkel. Azért néhány könnycseppet titokban elmorzsoltunk. Pitti Katalin Szentesen született, Kanász Nagy Eszter, volt adóhivatali adminisztrátor és Pitti Pál, víz- gáz-, központi fűtés-szerelő, oktató egyetlen szem lányaként. Tíz éves koráig Szentesen élt a család, az Arany János utcában, két sarokra a Szent Anna-templomtól, ahol először énekelt karzaton. Tehetségére egészen korán felfigyeltek, 1972-ben, huszonegy éves korában beiratkozott a Zeneművészeti Főiskolára, négy évvel később, friss végzősként szerződést kapott az Operaházban, aminek magánénekese volt hosz- szú éveken át. Pályája egyik csúcspontján Liszt Ferenc-díjjal jutalmazták. Pitti Katalin azóta nemzetközi sztár lett, de szülővárosát, Szentest sem hanyagolta el, amit mi sem mutat jobban, minthogy az ottani önkormányzat a város hírnevének öregbítéséért, rendszeres karitatív tevékenységéért „Városért” emlékéremmel jutalmazta. Elismerések: Liszt Ferenc díj (1985), Oláh Gusztáv Emlékplakett (1986), Déryné-díj (1995), MSZOSZ-díj (1995). Főbb szerepei: Pamina (A varázsfuvola), Violetta (Traviata), Giselda (A lombardok), Requiem, Desdemona (Othello), Leonóra (A trubadúr), Aurelia (Simon Boccane- gra), Liu (Turandot), Pillangókisasszony, Georgette (A köpeny), Manón Lescaut, Mimi (Bohémélet), Tatjána (Anyegin), Margit (Faust), Anna Bolena, Melinda (Bánk Bán), Nedda (Bajazzók), Antonia (Hoffmann meséi), Diana (Orfeusz az alvilágban), Marie (Wozzeck), Csáki Laura (Dózsa György), továbbá A víg özvegy, A mosoly országa, A cigánybáró és Marka grófnő c. operettek főszerepei. Oratórium- és koncerténekes is.
