Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-09-03 / 173. szám
Varga Péter jegyzete Vége a nyaralásnak Akarjuk, nem akarjuk, tetszik, nem tetszik, - szeptembert írunk és bármilyen szép lesz is a „vénasszonyok nyara”, előbb-utóbb „ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon...” Vége a nyaralásnak, a pihenésnek — már akinek futotta rá -, a gyerekek iskolába mennek, meg kell vásárolni a tankönyveket, füzeteket, iskolai felszerelést, ruhaneműt, ha futja rá, ha nem. Érdekes adatokat olvastam legutóbb a nyaralásról. A német válási statisztikák azt mutatják, hogy minden harmadik válópert a közös szabadság után adják be. Teljesen nyilvánvaló, hogy az olyan házastársak, akik a hétköznapok forgatagában nem tudnak napi tíz percnél többet beszélni egymással - s ez statisztikai adat! -, nem mindig tudják megfelelően kezelni a merőben más helyzetet. A nyaralás hetében hirtelen egész nap együtt vannak, s ha elvárásaik, szabadságról alkotott elképzeléseik nem egyeznek, a folytonos alkalmazkodás igen kimerítő lehet. Hiszen nincs benne gyakorlatuk. Ha a család drágább utazást is megengedhet magának, az könnyen fokozhatja a feszültségeket, miután a drágától mindkét fél méginkább azt várja, hogy felejthetetlen és csodálatos legyen. Csakhogy egy külföldi út, főleg kicsi gyerekekkel, igen strapás tud lenni. Ok ugyanis a megszokott rend után vágynak, és nem feltétlen értékelik a Niagara- vízesés csodáit, és nem hajlandók hosszú órákon át egy helyben ülve, csendesen utazni egy-egy ilyen élményért. Az anyának viszont a családfő által gálánsán finanszírozott út minden pillanatáért hálásnak, emellett őszintén boldognak és romantikusnak kellene lennie, miközben ajánlatos volna észrevehetetlenné tompítania a gyerekek nyűgjeit. Az anyák tudják, hogy a porontyok nevelésében nem lehet szünetet tartani az utazás idején sem. Az, hogy időnként újra és újra neveletlenül viselkednek, ez nem az egész addigi munka csődje. Egy másik nyaralási betegség, ha az irodából kiszabadult férfi a sportember szerepében tetszeleg. A legjobb esetben is a második, harmadik napra kínzó izomláz teszi nyűgössé. A kevésbé szerencsések derékfájást, szalagszakadást, töréseket szerezhetnek be. A magam részéről sokkal inkább azt remélem, hogy Kedves Olvasóink kipihenten, együtt, harmóniában indulnak neki a szeptember nyűgjeinek. A kipihentséget bárki ellenőrizheti: Az ember akkor kipihent, ha reggel frissen, magától ébred, jól érzi magát a bőrében, különféle tevékenységre érez kedvet, jól esik a testmozgás. Ha ismerősökkel találkozik, azt mondják neki, hogy jól néz ki: kisimultak a ráncok, nem beesettek a szemek. Egyszóval, bátran nézhet reggel a tükörbe. Nézzünk bele bátran, azután ( irány a munkahely és az iskola! magazin 2005. szeptember 3., szombat • HÍDLAP III Szent Rozália ünnepe Védőszent tel - leszámítva a napjainkban divatos pogány névadásokat - mindenki rendelkezik. Egy-egy szent élettörténete, esetleges vértanúsága, vagy a nevéhez fűződő csodás tettek, események, példaként szolgálhatnak a név viselőjének. Ilyen, kedvelt szentje volt a korábbi századoknak Szent Rozália, aki - a legenda szerint - a pusztító betegségek ellen nyújtott hathatós védelmet. A járványok és betegségek mindig is rettegett ellenségei voltak az emberiségnek. Egy-egy leküzdhetetlen kór ezrek, tízezrek halálát okozhatta egykor és okozhatja bizony ma is, bármilyen büszkék vagyunk is az orvostudomány csodáira. Részint csodákra képes, részint tehetetlen, gondoljunk csak az AIDS-re, vagy a közeljövőben fenyegető madárinfluenzára. Utóbbi - egyes becslések szerint - milliók, akár tízmilliók életét is követelheti majd, hacsak nem találják meg időben a szükséges oltóanyagot. Nem volt ez másképp a korábbi századokban sem. A középkor rettegett betegsége, a lepra mellett, leginkább a pestis volt. Számtalanszor dúlt pestisjárvány, melynek során egész országrészek pusztultak el a fertőzésben. A 12. század a pestis százada volt Itáliában. Palermóban óriási pusztítást végzett. Élt akkor ott egy előkelő családból származó ifjú lány, Rozália. Apja, Szinibaldi gróf palotájának pompáját titokban otthagyva, 16 évesen egy magányos barlangba vonult vissza Palermo közelében. A pestisjárvány idején a városba költözött, és a betegeket ápolta. A járvány elmúltával ismét visszaköltözött a barlangba, s 22 évesen, 1166 körül ott is halt meg. A barlang földjére feküdt, bal karját vánkosul feje alá tette, jobbjával a feszületet tartotta. A legenda szerint itt találtak rá 500 évvel később a palermóiak, a természet alkotta cseppkőkoporsóban, 1614-ben, a „nagy dögvész” idején. Amint ereklyéit a palermói dómban elhelyezték, a járvány csodálatosan megszűnt. Tisztelete hamarosan átlépte Itália határait, s eljutott hozzánk is. Azóta sokan kérték hathatós közbenjárását a járvány pusztításával szemben. Tiszteletét Esterházy Pál nádor terjesztette el hazánkban. Egy, a fraknói vár mellett húzódó hegycsúcsra építtetett egy kápolnát Rozália tiszteletére. Az országban több helyen építettek később Rozália-kápolnákat, például Egerben, Szegeden a pestisjárványok idején. A barokk korban oly sok helyen emelt Szentháromság-szobrok mellékalakjai között mindig megtaláljuk szobrát, például Budán vagy Selmecbányán. A régi időkben szívesen adták nevét a leánygyermekeknek, azzal a céllal, hogy Rozália oltalmazza meg nevének viselőjét a járványos betegségtől. Még a múlt századi kolerajárványok idején is közismert volt Szűz Szent Rozália himnusza, illetőleg zsolozsmája: Udvöz légy Szent Rozália Pestis ellen orvosság. Szüzességnek szép rózsája, Egész élted tisztaság. Ünnepe a katolikus naptár szerint szeptember 4-én van. • P. Rein A Bazilika nyomában 149 éve szentelték fel az esztergomi Bazilikát Ha egy utazó a 19. század harmincas éveitől a Zrínyi vagy a Pannónia gőzhajó fedélzetén Győr felől jövet a Pilis lábához ért, az első lenyűgöző élménye a táj szépségén túl az esztergomi Bazilika monumentális épületének megpillantása volt. Kazinczy írja róla a következőket: „Midőn a basilicát e magasságban látám magam előtt, a Sión emlékezete fogott el, s a capitoliumi Jupiter temploma s az athéni Pállasz Pantheona.” Pedig Kazinczy e sorokat még akkor vetette papírra, amikor a székesegyház csak épülőben volt. Majd így folytatja: „Ismertem rajzolatokból, a mi készül itt, s tudtam, mily rettentő nagyságú munka, de a valóság fölülmúlta minden nagy képzeletimet.” A székesegyház alapjait valójában már 1822-ben lerakták, de Kazinczy, majd tíz esztendő elteltével még mindig csak csupasz vázát láthatta, amelyről akkor még hiányzott a huszonnégy sima törzsű oszlopon nyugvó, félgömb alakú kupola, a legrégibb magyar várost majdan megkoronázó főhangsúlyú építészeti elem. Kazinczy lelkesedése határtalan. „A templom testének fala, amely a kupolát fogja tartani, minden ablak nélkül, görögösen, mely temérdek nagyság! A nézőt elfogja kicsinységének érzése, de egyszersmind nagyságának érzése is...” Szintén 1831- ben járt Esztergomban a Regélő „TL.” kézjegyű tudósítója. Ha lehet, az ő lelkesedése méginkább határtalan, fölülmúlja Kazinczyét. „Irtózta- tó munkálatokat látni itt, a nagyra törő mesterség egész hegyeket hányt el, melyek a tárgy czélját hátráltatták. Hogy a templom elő-homlokát egy látással felfoghassuk, lekerültünk a már elsimított tér végéhez, melly lejtősen, lassú emelkedéssel vezet a basilicához. A készülő óriási munka magára vonta lelkemet és szemeimet, mellyek, úgy tetszik minden erejüket összeszedték ezen rég óhajtott látományra. Úgy nyüzsgött itt a sok napszámos, mint hangyák a mezőn vagy az Aineisben a carthagoi megszállók. A nagy felséges templom könnyen képzelteti a bámulóval Róma díszét az egyetlenegy Szent Pétert.” Tíz esztendővel később ismét a Regélő tudósít az építkezés alakulásáról. „A geniális Hildtül az egésznek újjá alakítása remélhető. A Bakács kápolna tiszteletet lehelő régiség. A Szent Istváné szobrászatliag nevezetes. Itt áll a porotomartyrnak egy szép szobra, Ferenczynek ügyes kezétül faragva. Átellenében van Ambrus érsek szép síremléke Pisanitól, egy olasz mestertől. Nagyszerű a templom alatti sírbolt, több osztályzatával, szobraival s falüregeivel, mellyekbe már többen részint temetkezvék, részint porló maradványokban áthozák.” A Dunán hajózok végül is több mint három évtizeden át nézhették, miként épül a reformkor stílusát, a magyar klasszicizmust méltóságteljesen képviselő bazilika, hiszen felszentelésére csak 1856. augusztus 31-én került sor. Kazinczy szerint sokan sajnálták, hogy az ország legnagyobb temploma nem Pesten épült föl, de a költő véleménye szerint a hely, ahol Szent István született és megkeresztelték, joggal kívánhatja, hogy „tisztes legyen a nemzet előtt” ilyen nagyszerű alkotás révén is. • Varga Péter Dénes
