Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-07-02 / 129. szám

• HÍDLAP • 2005. július 2., szombat hídlapmagazin Varga Péter jegyzete Üvegbetét Számtalanszor gondolkodtam azon, hogy az egyébként is kifi­zetendő adókon kívül vajon men­nyi „sápot” húz le a gyanútlan polgárról az állam. Vélhetően so­kat, hiszen - bár jobbára csak ve­getálunk, költjük a meglévő vagy remélt pénzünket a piacon és a kocsmában - mégis vagyunk, dolgozunk és élünk. Az ember vásárol. Húst, zöldséget, csirke­nyakat vagy pulykaszárnyat, ki­nek mire telik. Uram bocsá' né­ha-néha egy-egy üveg bort is. A város egyik népszerű, sokak által látogatott bevásárlóközpontjában az üvegvisszaváltónál rendre ta­lálkozom azzal a kiírással, hogy „nem működik”. Érdekes. Ami­kor az üvegbetétet föl kell szá­molni a pénztárnál, akkor üzemel a kassza. Hogy is van ez valójá­ban? Nincs elegendő személyzet ebben az egyébként munkanél­küliséggel küszködő világban? Sort kell állni mindig, hátha va­laki odatéved, mert az x hosszú pult mögött ketten állnak négy helyett. Sajt, joghurt, kenyér, szalámi, mind-mind ki vannak téve. Sőt salátát is válogathatunk, és ízlés szerint fűszerezhetjük a legkülönfélébb mártásokkal. Mégis, ha a jobbkézben a kosár hónapok óta telt borosüvegekkel, balban pedig a kifizetendő, ros­szul esik, ha a visszaváltó ablak­nál a kiírás arról tájékoztat, hogy „nem működik”. Nem a butéli- ánkénti x forintról van szó, kibí­rom, belefér. Maga a gesztus. El­hoztam, visszavittem, és most is­mét vigyem haza? Hát nem. Szé­pen kirakom a pultra, otthagyom és közben arra gondolok, hány­szor, de hányszor 30 forint látta már a kárát a restségemnek és annak, hogy lehetőségem sincsen az üvegbetéteket visszaváltani. Pedig gyakorta lapozgatok a pénztárcámban, igyekszem elő­keresni a szükséges aprót, és sok­szor épp az a 30 forint hiányoz­nék. Például a közüzemi számlák befizetésekor, vagy ha éppen a postás hoz valami nem várt csek­ket. Elgondolkodtató. Miért ne­kem kell megelőlegezni az állam­nak azokat a pénzeket, amelyeket akarva-akaratlanul úgyis elvesz­nek tőlem? Hol van a szelektív hulladékgyűjtés - ha már itt tán- torgunk Európa közelében vagy benne? Pedig igény lenne rá! A múltkorjában rámszóltak, amikor a kutyám az utcára piszkított - hozzáteszem, nálam volt a zacs­kó, hogy összeszedjem. Igaza volt az úrnak, mégha a szándék eredendően meg is volt bennem. Ne szemeteljük össze a várost, vagy ne hagyjuk, hogy összesze­meteljék.! De akkor hová tegyem az üvegeket? Dobjam a kukába, amelyből hármat már elloptak tőlem, hogy „gazdagítsam” azo­kat a munkanélkülieket, akik épp nem állnak, nem állhatnak az üvegvisszaváltó pult mögött? Le­het. Más megoldás úgysem na­gyon kínálkozik. Úgy tűnik, odébb van még Európa!. Péter sziklája Június 29-e Péter és Pál napja „Mikorjézus a galileai tenger mel­lett járt, látott két testvért, Simont, aki másik nevén Péter és testvérét, Andrást. Halászok voltak és hálót ve­tettek a vízbe. így szólt hozzájuk: Jöjjetek utánam! Én emberhalászok­ká teszlek titeket! Ok mindjárt ott is hagyták a hálót és csatlakoztak hoz­zá. Jézus rövid életének mindössze három esztendeje alatt végezte el küldetését, kinyilatkoztatva a világ­nak mindazt, amit a keresztény hit szerint az embereknek Istenről tud­niuk kell. A meghívott tanítványokat, közöttük elsőként Pétert valóban emberhalászokká tette, sőt rá alapoz­ta azt az intézményt, amelyet egy­háznak nevezünk és hivatása, hogy az idők végezetéig hirdesse a tanítást. „Te Péter vagy, azaz kőszikla és én erre a sziklára építem egyházamat s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.” Semmi nem véletlen az evangéliu­mokban. A három, a négy és ezek va­riációi szent számok. Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken megpihent. Jézus harminc esztendő­sen kezdett tanítani és harminchá­rom éves volt, amikor keresztre feszí­tették. Tizenkét, vagyis háromszor négy apostol tett tanúságot róla, és közülük négyőjük evangéliumát fo­gadta el az egyház hitelesnek. Péter pedig, a „kőszikla” az, aki tanúságté­telével méltónak bizonyult arra, hogy mintegy első pápaként hordoz­za és hirdesse a tanítás nagyszerű tervét, így válva részesévé az üdvtör­ténetnek. Hiszen Jézus sziklára épí­tette a házát. „Mindaz, aki hallgatja tanításomat és tettekre is váltja, ha­sonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázú­dult a házra, de az nem dőlt össze, mert sziklára alapozták. Mindaz pe­dig, aki hallgatja tanításomat, de tet­tekre nem váltja, ha­sonlít a balga ember­hez, aki házát ho­mokra építette. Sza­kadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra. Az összedőlt és rom­halmazzá vált.” Pé­ter jelentette tehát az egyház sziklaalapját. Kiválasztása sem volt véletlen, hiszen amikor Jézus meg­nyilatkozásra készte­ti a tanítványokat, a legfőbb hitvallást maga Péter adja: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” - válaszol­ta Simon Péter. Ennek ellenére gyar­lóságában megtagadta Jézust, hogy majd annál lelkesebben hirdesse ké­sőbb a tanítást, amiért hasonló halál­lal követi majd Mesterét az örökkéva­lóságba. Keresztre feszítették. Szent Pál történe­te némileg máskép­pen alakult. Keresz­tényüldöző zsidó emberként lovagolva a damaszkuszi úton megjelenik neki Jé­zus, és meghívja a ta­nítványok közé ti­zenkettedik apostol­nak. Pál zsenialitása abban áll, hogy rá­eszmél: Krisztus ta­nítása nem csupán a zsidóknak szól, hanem az egész emberiségnek. O kezdi el hirdetni az evangéliumot, részint a diaszpóra zsidóság köré­ben, részint pedig a pogányok kö­zött. Levelei nem csupán teológiai értelemben egyedülállóak, hanem irodalmi értékük is rendhagyó. Sze- retethimnusza a világirodalom egyik legszebb költeménye. Búcsúzzunk is tőlük e csodálatos himnusz néhány gondolatával. „Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc va­gyok vagy pengő cimbalom... Le­gyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs ben­nem, mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek s vessem oda testemet, hogy elégesse­nek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem... A szeretet tü­relmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik... Mindent eltűr, min­dent elhisz, mindent remél, mindent elvisel... Most megmarad a hit, re­mény, szeretet, ez a három. De közü­lük legnagyobb a szeretet. Töreked­jetek a szeretetre! ” • P.REIN Angelus Domini... A déli ha^angszó igaz története Az Úr angyala köszönté a Boldog- ságos Szűz Máriát... - imádkozzák a kolostorok kápolnáiban, amikor meg­szólal a déli harangszó. De vajon mió­ta is harangoznak minden keresztény templomban délben? A tájékozottab­bak úgy tudják, hogy 1456 óta, még­hozzá a nándorfehérvári diadal emlé­kére. Csakhogy ez féligazság. A dá­tum valóban 1456, ám a harangszó csak közvetve emlékeztet Nándorfe­hérvárra. III. Callixtus pápa „Bulla Orationum” néven ismert bullája mondta ki ugyanis, hogy a keresz­ténység valamennyi templomában a reggeli és esti harangszó közti idő­pontban, tehát valamikor déltájban háromszor kongassák meg a harango­kat és mondassanak imát a pogányok,- jelesül a törökök ellen. A pápa e bul­lát 1456. június 29-én hirdette ki a Szent Péter-bazilikában. Nándorfe­hérvár ostroma harmadnapra rá kez­dődött, vagyis július 2-án. Június vé­gétől tehát kötelezővé vált a harango­zás és vele együtt az ima, ezért is ne­vezték a nevezett bullát „Imabullá­nak”. Ez valójában annyit jelent, hogy minden délben adassák jel a hívők­nek, hogy imájukkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak. Ebben az esetben természetesen Magyaror­szágról volt szó. Bécsbe a bulla július 31-én jutott el, míg a nándorfehérvári győzelem híréről augusztus 1-jén ér­tesültek. Sokan hihették tehát, hogy a két esemény úgy függ össze, hogy a győzelem okán rendelték volna el a harangzúgást délidőben. Pedig Ró­mában csak augusztus 6-án szereztek tudomást a győzelemről, és a pápa ezt a napot az 1457-es évre vonatkozóan ünnepi évvé nyilvánította. Többen e döntést is összekapcsolták a korábbi pápai bullával. Azonban, amint Gaz­da István történész is rámutat, van még egy érdekes tény, amely meg­előzte a bulla kibocsátását. Történt ugyanis, hogy 1456. június 3-án éjjel feltűnt egy üstökös. Ma már tudjuk, hogy ez a Halley-üstökös volt, és semmiféle „rontó” hatást nem gyako­rol a Földre. Ám a középkori ember másképpen gondolkodott, leginkább hiányos ismereteinek köszönhetően. Mivel az üstökös csóvája kelet felé mutatott, Európa onnan várta a csa­pást, ami egyébként is várható volt. Ráadásul a jámbor szemlélők még tö­rök kardot és tőrt is fölfedezni véltek az üstökös csóvájában. Egyébként magára az üstökösre vonatkozóan a török fél arra esküdött, hogy kereszt alakú volt a csóvája. Mindennek elle­nére e „csoda” tudományos leírására 1531-ig kellett várni, mikoris Petrus Apianus egzakt magyarázatát adta a je­lenségnek. Annyi mindenesetre bizo­nyos, hogy a török támadott és legyő- zetett, üstökös ide vagy oda, Hunyadi János és Kapisztránói Szent János pe­dig világraszóló győzelmet aratott oly­annyira, hogy a táborából sebesülten menekülő II. Mehmed szultán jelen­létében soha többé nem volt szabad ki­ejteni azt a nevet, hogy „Hunyadi”. • Pablo

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom