Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-07-16 / 139. szám
• HÍD LAP • 2005. július 16., szombat hídlapmagazin A víz még a régi Vödrös Attila írása Honti Miska bácsit kereste az ÁVO... Úgy 1950-et vagy '51-et írtunk. Nem emlékszem a dátumra pontosan, de azt tudom, hogy apám barátja - mindketten már a temetőben - majd' két esztendőn keresztül anyósa házában húzta meg magát Balatonlellén, méghozzá a kamrába befalazva. Önkéntes börtönét - amely még mindig ezerszer jobb volt, mint az ÁVO Andrássy út 60. alatti kazamatája - nem bírta idegekkel, éppen ezért, szinte élete kockáztatása árán Budapestre szökött. Hozzánk. Abba a Margit körúti lakásba, amelyben most e sorokat írogatom. Hónapokig lakott nálunk, s nekünk, gyerekeknek nem volt szabad róla beszélnünk senkinek. Ha éjszaka megállt egy autó, apám és Miska bácsi talpra ugrottak, vajon menekíteni kell-e a bujdosót. Aztán jött Nagy Imre, enyhültek a szorítások, s bácsikám, aki akkoriban éppen Sztálinvárost építgette, kapcsolatai révén Miska bácsinak előbb állást, majd papírokat szerzett, azaz némiképp rendeződött a helyzete. Honti Miska bácsi viszont ráadásul honti volt, azaz Nógrád megyei, azaz a Nógrád megyei Hont községből származott, ahonnan előbb gimnáziumba, majd egyetemre került, ott politizálni kezdett, s ez lett a bűne. A Sulyok-párt szervezőtitkáraként működött. (A Sulyok-pártra ma azt mondanák, hogy szélsőséges katolikus...) Ezért keresték. No, de mint említettem, Sztálinváros meghozta számára a szabadulást, s mert ezek a klasszikus nevelést, oktatást kapott régi urak, még ha paraszti származásúak is voltak, bizony nem feledkeztek meg sosem arról, hogy hála is van a világon. Mi volt a hála? Nem fogják elhinni, kedves Olvasóim, de termény. A történet a következő: családom 1947-ben hazatért Németországból, ami természetesen annyit jelentett, hogy apám levette az uniformist, és mint segédmunkás a gumiiparban kezdett új életet. Talán mondanom sem kell, hogy a hattagú család apám fizetéséből olyan szűkösen élt, amilyen szűkösen ma kezdenek élni a kétkezi munkáscsaládok, avagy a nyugdíjasok. Éppen ezért Honti Miska bácsi, akinek nagy darab földieper-ültetvénye volt Honton, azt mondta, hogy ő mindet megműveli és megművelteti, de a terület egy harmadáról mi szedjük le az epret, azaz annak az árából apám éves jövedelmét próbálja meg oly módon kiegészíteni, hogy kissé kilábaljunk az akkor olyannyira általános, majdnem mindenki számára érvényes nyomorból. Tessenek csodát hallani: '50-es éveket írunk, és földieperről van szó! Az eperszedésre egész családunk Hontra özönlött. Volt, aki szedte, míg anyám és nagynéném az eperföld végében álló, nagy árnyat adó diófa alatt rekeszekbe osztályozták az illatozó, gyönyörű gyümölcsöt. Késő délután ökrös szekerével megjelent Koncz Jani bácsi, és beszállította terményünket a MEZOKER átvevőjéhez. S megint tessenek csodát hallani, az átvevő azonnal fizetett! (A falu termését kocsira rakták, átvitték az Ipoly másik oldalára, Tesmagra, ahonnan repülőgéppel szállították Nyugat-Né- metországba.) Az eperszezon végén anyám mindannyiunknak cipőt vett, meg ruhát, felszerelte a konyhát az akkori körülményeknek megfelelően. A következő évben szekrényt és más egyéb bútorokat vásároltunk, és így ment ez néhány esztendőn keresztül Honti Miska bácsi és boldogult apám között. Magam, mert még tízéves sem voltam, nem nagyon szerettem az ilyesfajta munkát, éppen ezért az én feladatom az volt, hogy az eperföldhöz mintegy kilométernyire lévő tsitári kápolnához, az ott lévő forráshoz járjak két másfél literes, zöld csatos üveggel friss vízért. Istenem! Azóta eltelt ötven esztendő, s én napjainkban hetente többször is el-elmegyek, immár műanyag kannákkal fölszerelkezve a tsitári kápolnához, ahol Máriácskának mécsest gyújtok, majd „korsóimat megmerítve” Suzuki Swiftemmel megtérek honti házikómhoz, amely éppen ebben az esztendőben ünnepli századik születésnapját. A tornácon üldögélve vetette fel Vitzián Attila barátom, aki honti, és szép darab fekete ribizlise van, hogy menjek és szedjek vödörszám, mert a vitaminban leggazdagabb gyümölcsünk eladhatatlan, nem veszik. Aztán jött Kapás Józsi bácsi, hogy menjek, szedjek náluk vödreimbe, tartályaimba, konténereimbe piros ribizlit, mert ők bizony negyven forintért kilóját egyszerűen képtelenek leszedni. Majd később Muladin Bözsi néni érkezett vödörnyi málnával, s mondta, hogy van még, vigyem fazekaimat, lábasaimat, kondérjaimat, s szedjem tele, mert olyan áron veszik, amiért nem érdemes, nem szabad a tűző napra menni. Eltűnődtem az '50-es évek történésein s napjaink valóságán. Vajon mi történt az azóta a Holdra szállt emberrel s a világhálóval beszőtt bolygónkon? Miféle gazdálkodók kaparintották magukhoz az irányítást, miféle gondolatok fűtik azokat, akik tudván tudják: sok-sok ember a közvetlen közelünkben éhezik, s ennek ellenére nem kell az, ami megterem...? Hogyan gondolkoznak, éreznek azok a kereskedők, akik fillérekért szeretnék megkaparintani azt a gyümölcsöt, amelynek a megtermelése sok-sok verítékkel, anyagi befektetéssel jár, s azt a vételi ár tízszereséért adnák tovább a városi, fővárosi piacokon? A jóérzés, a tisztesség, az erkölcs oda lett. Olyannyira, hogy Honton nagyobb mennyiségben földieper-ültetvényt már nem is találunk... De a kicsiben termesztett sem olyan, mint a régi. Sem ízében, sem színében, sem illatában nem közelíti meg azt a hajdani epret. Legutóbb, hogy ott álltam a tsitári forrásnál, gondolkoztam, vajon napjainkban szegény Honti Miska bácsi tudna-e olyan ajánlatot tenni áldott jó apámnak, mint amilyet tehetett az '50-es évek elején. Nem tudna! Kertkultúránknak a messze földön híres nógrádi bogyósok adta része a végét járja. A faluban már nincsenek disznók, tehenek, nincs szárnyas jószág, s néhány éven belül - lám csak - ültetvények sem lesznek. Búsong felette persze az ember, s búsultában ribizlibor híján húz egyet a tsitári forrásvízből. És megállapítja: milyen érdekes, a víznek az íze a régi. Lehet, hogy a falu népének néhány évtized múlva e forrásvíz adja a megélhetést? Lehet... Szürreál erotika és egyéb abszurdo A Mayer-féle Salvador Dali kollekció szerint így lett, többek között a sajtó által is, ismert Salvador Dali, a festő. Megértem, aki kételyekkel fogadta ezt a történetet, mert Dali munkásságát ismerve a művészetek és az ízlésvilág formálásában tett lépéseit figyelembe véve tudható, nem volt rá szüksége, hogy magára irányítsa az elemzők és a közönség fókuszát. Nála az impresszionizmus, a realizmus és a kubiz- mus csak alapok voltak, s egyre kifinomultabb, az emberi ismeret legmélyebb rétegeit kutató filozófiák mentén készült műveit a metafizikus festészet és Max Ernst impulzív alkotásai lendítették tovább. Az 1920-as évtized végén megtalálja saját stílusát és a szürrealizmusnak nevezett szellemi irányzatot, melynek a továbbiakban koronázatlan festőkirálya lett. Kortársai, mint Breton és Eluard, valamint a filmes Bunuel először ih- letőivé, később követőivé válnak. Dali főként szürrealista, az álmok különös titkokat és főként halmozottan több rétegben megannyi erotikát rejtő világát bemutató képeire emlékezhetünk. Ezek mellett Dali már a korai időszakokban több más módon is tágította és kutatta a művészet, illetve az élet megismerésének határait. Dali a festészet és a művészetfilozófiai tartalmú írásművei mellett több ágazatban, grafikában, rajzban, akvarellben, világirodalmi illusztrációkban, szobrászatban, illetve ezek kollázsaiban alkotott. Ez utóbbiakból áll főként a Mayer-kollekció, mely a budapesti helyszín után most itt, Esztergomban lesz látható. Ezek a művek a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején készültek, amikor Dali, igazi művész-sztárrá válása és az alkotásaiból szerzett üzleti sikereiben való lubickolását, illetve amerikai tartózkodását követően ismét Európába, azon belül is Spanyolországba tért vissza. Érdemes tudni, hogy az 1930-as években elsőszámú művésszé előlépett alkotó még 40 év múlva is az újat, a megújító technikákat keresi, és azokban merül el egy-egy kísérlet erejéig. Ilyenek Dalinak az 1972-ben készített holográf technikával készített alkotásai és az 1976-ban tükrök segítségével létrehozott, úgynevezett sztereo-kom- pozíciói. A Richard H. Mayer magán- gyűjteményében a festőtől kevésbé ismert három grafikai technika (litográfia, szerigráfia és hidegtű) alkalmazásával készült képek mellett talán az imént említett világirodalmi illusztrációk a legérdekesebbek. Ezek ugyanis nem hagyományos értelemben vett könyvillusztrációk, hanem a Dali által kidolgozott elmélet, a „paranoia-kritika” alapján értelmezett és elkészített képek. Ahogy a budapesti kiállításhoz készített magyarázatban áll: „A paranoiakritika alapján való újraértelmezés a könyvek külső formájának átdolgozásától sem riad vissza, melyeknek a mester nemritkán szokatlan formákat kölcsönöz. 'Könyv-objektjeivel' ('livre-objets') Dali mind a formaalakítás, mind a díszítés tekintetében új irányt szabott a 20. századi könyvművészetnek. A könyvek díszítéséhez drágaköveket, féldrágaköveket használ, a kézzel megmunkált pergamenlapokra gyémánt és rubint tűkkel rajzol. A Műcsarnokban látható, általa illusztrált világirodalmi művek között vannak az erotikus, vagy inkább a pornográf irodalom „gyöngyszemei”, Casanova emlékiratai, Sade márki elbeszélései, de olyan híres regény és gyermekkönyv-illusztrációk, mint Cervantes Don Quijotéjának, vagy az Alice csodaországban című könyvhöz vagy egy tudományos munkához, Sigmund Freud Mózes és az egyistenhit című művéhez készült rajzok is. Tehát Dali itt is megmaradt a szép, mint a valósággal egyenlő abszolút fogalom totális kidolgozásának, tárgyiasításának, és a tudatalattiból tér-idő analízisben fellelhető erotika bemutatásának az őrületig tartó megkomponálásában. Az „Aranykor” című kiállítás, Richard H. Mayer magángyűjteménye egyike Európa legteljesebb Dali- gyűjteményének. A cím egyszerre utal a spanyol Siglo de Oróra, azaz az aranyszázadra, ami nevével ellentétben két évszázadot is felölel (XVI-XVII), El Greco, Velázquez, Lope de Vega, Calderon de la Barca és Cervarttes időszakára - nem is túlzás ez az elnevezés. Ezt az utalást erősíti a kiállításon látható azonos című Dali-festmény, amely a művész tisztelgése hazája nagy korszaka előtt. A kiállítás címe azonban utal Dali Bunuellel közösen készített Aranykor (1930) című filmjére is, tehát a szürrealista korszakra. • Pöltl „Oxi” ZoltAn Nem elfelejtve, hogy a helyi képzőművészek is milyen kimagaslóak és némelyikük világszerte ismert, biztos kézzel írom le, hogy a július 29-én az Esztergomi Rondella Galériában nyíló Salvador Dali tárlat lesz az Esztergomban eddig rendezett legnagyobb kiállítás. Az „Aranykor” címet viselő kollekció Richard H. Mayer bambergi mecénás gyűjteményének egy darabja, amelyet európai szinten a legátfogóbb Dali anyagok között tartanak számon. Tavasszal Budapesten, a Műcsarnokban nagyobb teret tudtak biztosítani a gyűjteménynek, a „mi rondellánk” kiállítóterme kisebb, ezért csak részletet láthatunk az anyagból, de az artisztikus miliő itt is biztosított. Van egy nagyon jó történetem Daliról. Az ifjú titán még pályája elején volt, amikor két dolgot állapíthatott meg magáról. Az egyik, hogy zseniális festő, a másik, hogy ehhez képest teljesen ismeretlen. A kor akciódús tárlatmegnyitóinak és formabontó, polgárpukkasztó performance hagyományainak megfelelően Dali úgy döntött, összehív néhány művészfórumban publikáló szakírót, hogy felhívja magára a figyelmet. A kritikusok elfogadták a szívélyes meghívást a „kedves ismeretlentől”, csak azt nem értették, hogy a fiatal festő miért egy ékszerüzlet elé invitálta őket. Dali nem sokat váratta őket a válasszal, és amikor az összegyűlt ítészekkel teli helyre ért, egyből nekilódult és minden teketória nélkül beugrott az ékszerekkel megpakolt kirakatba. A korábban unottan fanyalgó médiaszakemberek egyből kíváncsiak voltak rá, hogy ki ez az őrült, aki ösz- szetörte a kirakatüveget. A legenda
