Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-07-16 / 139. szám

2005. július 16., szombat • HÍDLAP • / tét-leikét és hamar el fog kopni. De aki már idáig eljut, az nem töpreng­het rajta, hogy jól döntött-e vagy sem. Egyáltalán nem is jut el egy ko­moly iskolába vagy színpadra az, aki­nek kétségei vannak. A kérdésére vá­laszolva; persze küzdelmes és ke­mény élet. De mint a Magyar Tánc- művészeti Szövetség elnöke, úgy ér­zem, megpróbálok mindent megten­ni azért, hogy a fiatal, a pályakezdő és a már idős balett- és más műfajokban jeleskedő táncosok elviselhető, hozzá­juk méltó életet élhessenek- Azoknak a fiataloknak, táncos nyel­ven „szüzeknek ” is épp olyan harc a szín­pad, akik már bekerülnek a Győri Balett társulatába?- Aki hozzánk eljut, szerencsés. A csapat ugyanis segítőkész, rendes és kedves, gyakorta a koreográfiák nagy részét is éppen a fiataloknak ők ta­nítják be. Ennek nemcsak emberi, hanem komoly szakmai oldala is van. Ha valaki visszahúz, ha nem olyan ügyes, ha nem tudja tartani a lépést, azt az egész társulat megérzi, akár az egész előadás rámehet. Mu­száj segíteni egymásnak.- Nehéz bekerülni Kiss János csapatába?- Nem csak a tehetséget vesszük fi­gyelembe. Igazság szerint az csak egy dolog. Ami ennél jóval fontosabb, az az emberi hozzáállás. Itt nem lehet intrikázni! Nagyon sokat, éjjel nappal együtt vagyunk, mint egy nagycsalád. Ez mindennél fontosabb. De kevés a hely, így még ez sem biztos belépő.- Bocsásson meg a tiszteletlen befejezésért, de most látom, mennyire fiatal a keze...- (nevet) Jó megfigyelő! A balett­világban mondják: megnézem a ke­zét, és megmondom milyen táncos. A kéz a táncos lelkének tükre. Ha azt mondja, fiatal a kezem, akkor köszö­nöm a dicséretet. • Szalay Álmos Ut a sikerig beszélgetés Kiss Jánossal, a Győri Balett igazgató-rendezőjével Kiss János egy évvel a rendszer- váltás után nehezebb helyzetbe ke­rült, mint bárki más a magyar mű­vészvilágban. A világ egyik legnívó­sabb táncegyüttesét kellett átven­nie, repertoár és összetartás nélkül. Hogy sikerült, nemcsak tehetségé­nek és szakmai tudásának, hanem emberiességének is köszönheti. Társulata szombaton az Esztergomi Ünnepi Játékok keretén belül lép a vízivárosi fesztiválszínpadra.- Miért éppen Carmina Burana, Sta- bat Mater, Trójai játékok?- Ennek egyszerű oka van: hu­szonöt évvel ezelőtt, 1979-ben a sem­miből szültük meg a Győri Balettot. Az első táncunk a komolyzene vilá­gában slágernek számító Carmina Burana zenéjére született. Ez már akkor magában hordozta a modern balett formanyelvét... Különösen érdekes volt látni és átélni, amint az azóta „kinőtt” táncosok az egészen fiatalokkal (akik születésüknél fogva még nem is láthatták a korábbi elő­adást) csináltuk meg a Carmina Buranát. A Stabat Materban csak hölgyek, a Trójai játékokban pedig csak urak szerepelnek, és bár sok okot felsorolhatnék, miért éppen er­re esett a választás, a legfontosabb talán az, hogy a közönség mindket­tőt rendszeresen osztatlan sikerrel fogadta. Kell ennél több? A másik fontos tény a szombati koncertről, hogy a Győri Balett még sosem járt Esztergomban. Ez valóban meglepő, hiszen Japántól Los Angelesig szá­mos helyen megfordultunk már, a királyvárosban még nem.- Az előadásban helyet kaptak a Győri Balett saját növendékei is?- Igen. Minden túlzás nélkül állít­hatjuk, hogy vannak saját neveltje­ink, hiszen művészeti középiskola­ként is működünk. Büszkék vagyunk rájuk. Mindannyian nagyon fiatal és nagyon tehetséges művészpalánták. Külön örömömre szolgál, hogy szep­tembertől már külföldi tanulók is járnak majd hozzánk. Az elmúlt hó­napokban Japánból egy lányt, Moszkvából egy fiatal'fiút vettem fel.-Az aktualitások mellett muszáj ki­térni valamire, ami többeket is foglalkoz­tat: a Győri Balett körüli sötét ködről; Markó Iván távozásáról van szó. Csúnya pletykák kaptak szárnyra, de az igazat senki nem tudja...- ... és nem is fogja tudni. Mi an­nak idején megfogadtuk, hogy a csa­lád múltja a családban marad. Nem teregetjük ki a szennyest. Markó Iván távozása mindenkit megütött 1991- ben, hiszen a csapat nem csak „apa” nélkül maradt, de repertoárnak, kon­cepciónak és összetartásnak is híján volt. Akkor megfogadtuk, hogy nem fogunk egymásra sarat dobálni.- Egyáltalán, szóba állnak még egy­mással?- Természetesen. Nem vagyunk napi kapcsolatban, de tiszteletben tartjuk egymás munkáját. Ha össze­fogásról van szó, amire a sokat szen­vedett magyar táncművészet gyakran rászorul, mindig közös nevezőt talá­lunk. Tiszteljük egymást és egyi­künk sem felejti el, mit tettünk a má­sikért annak idején.- A Győri Művészeti Iskola és Markó társulata között van némi átfedés?- Nem is kevés! A nálunk végzet­tek gyakran kötnek ki nála, vagy azok, akik már nem férnek be a Győri Balett csapatába, rendszere­sen a Markó társulatában találják magukat.-Milyen volt, mikor tizen­négy évvel ezelőtt átvette a Győ­ri Balett igazgatását?- 1991-et az ellenségem­nek sem kívánom. Gondol­jon csak bele! Markó Iván egyik pillanatról a másikra bejelentette a távozását, tö­kéletes űrt és káoszt hagyva maga után. A csapat pedig engem kért fel a vezetői posztra. En­gem, aki csupán egy szólótáncos vol­tam a sok közül. Mindez néhány nap alatt történt! Itt állt egy darabjaira hullott, lassan már öregedő, de még világhírű csapat, - repertoár és Markó neve nélkül. Ahogy 1979-ben a nulláról kellett indulnunk, tizenkét évvel később ugyanoda jutottunk vissza. És ennek az őrült időszaknak minden felelőssége rám hárult. Fé­lelmetes volt.- A siker azonban sorsszerűén kísérte a társulatot.- A siker jó, ha szárnyakat ad, de nem szabad használni azokat a szárnyakat... Ma este nagy sikerünk lesz... De holnap új előadás lesz új közönségnek. Minden összedőlhet egy pillanat alatt. Ha valaki, hát a Győri Balett tudja, mennyire így van ez. Tudatosan megélni a sikert, csak így éled túl, ha minden összetört.- Veszélyes terepre ér, aki a táncművé­szetet választja?- Veszélyes terepre téved, aki a művészetet választja. Aki így dönt, az csak megszállott, őrült ember, persze a szó jó értelmében. De mivel nem tehet róla, ha törik, ha szakad ezt az utat kell bejárnia, sorsszerűén. Aki­ből balett-táncos lesz, megtöri a tes­Több a sokknál Sokkolni nem nehéz a közönséget Néhány hirtelen mozdulat és mon­dat, a szerencsétlen néző meg csak ül és bámul döbbenten. Ám ahhoz, hogy emberek életszemléletét, világ­képét egy másfél-két órás előadás gyökeresen megváltoztassa - csoda kell Vagy a Gyulai Várszínház. Nem is az előadás után távozó könnyező nézők döbbent csendje volt a meglepő. „Nem erre számítot­tam.” - legalább egy tucat néző mondta ez. A szó nem pejoratív, sok­kal inkább megrendült értelmében. Erre valóban nem számított senki. A reményvesztettségből a teljes sötétségbe, a teljes sötétségből az ön- gyilkosságig jutó nyolcvankilenc éves ember teljes fizikai leépülésén át ve­zető úton. „Társasélet. Kíváncsian jönnek, figyelnek, ahogy a varieté­ben nézik a beszélő kutyát. A vénség attrakció, látjátok, mondják, még nem keni fülére a spenótot, még be­szél, tud háromig számolni ebben a korban. Csodálatos. A vénség gödré­be néznek. Még nem tudják, hogy vén embernek legjobb egyedül, mert akkor legalább nem unatkozik.” Nos, igen. Helyei László hihetetlen orgá­numa - a múló évek és elfogyasztott cigaretták növekedésével arányosan - mélyül, s az általa sugárzott mély és komor tónusú depresszióba csak Papp Zoltán vérbő és szenvedélyes játéka visz némi színt. Míg az egyik a halál szélén álló, tel­jesen elvetélt írót testesíti meg (aki talán éppen öngyilkossága előtt egy órával olvassa fel nap)óját mintegy öntanulságként), Papp Zoltán hófe­hér öltönyében a halott Márai alakját idézi, a költő, a bizakodó, (vagy a vég­letekig elkeseredett) embert. Kettő­jük játéka szakadatlanul egymásba kapcsolódik, ami a két színész ember- feletti koncentrációjára és összhang- zatára világít rá. san, de biztosan viszi a közönséget egyre mélyebbre. Oda, ahonnan nincs visz- szaút - ráadásul mindezt észrevétle­nül teszi... „Ezek­ben a napokban negyven éve, hogy elutaztunk Buda­pestről. A búcsúzók közül, akik a pálya­udvarra kísértek, ta­lán él még a kis pesztonka - a többiek, Tibor, Miksa, talán fél tucat barát, mind elhaltak. A negyven évben tar­tózkodási helyek voltak Genf, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. Elmen­tek Lola és János, aztán minden egyko­ri személyes ismerősöm, pályatársam. Teljesen egyedül maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok, aztán zavaros a látás, séta legföljebb egyszer föl és le a ház előtt, bottal. Al­kohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex semmi, álomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jólesne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éj­jel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olva­sok. Emlékezés bizonyta­lan, nagy messzeségből érzékletesen visszajön az emlék, de néha nem emlé­kezem arra, ami öt perc előtt történt. Semmi tilta­kozás a halállal szemben, de semmiféle halál vágy.” Lola csupán fuvolával beszélget a férfivel. Lola, aki meghalt. Horgas Eszter zenéjével, egyetlen szó nélkül tökéletes része az előadásnak, nem lóg ki belőle. Sőt - végső soron ő ad keretet és indítékot a „pisztolyhoz”... Aztán 1989. január 15-én a teljesen egyedül maradt, szinte magatehetet­len Márai beírja naplójába az utolsó mondatot: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Aztán vége lett. • SZALAY A halott kislány kolibrije Rendhagyó kiállítás a Zöldházban Kiss helyen sok jó festő elfér. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint a Ba­jor Ágost Kultúrmozgó Galériájában kiállított Esztergomi Céh művészei. Sok-sok elfuserált, unalmas és közhelyes melléknév illik rájuk: szép, jó, emlékezetes, döbbenetes... a lényeg valami más: Tessék megnézni! Az Esztergomi Művészek Céhe - megle­het, hogy csupán érzésből, egészen kon­cepciótlanul összeállított - tárlata nagyot csattant. Nem titkolom, hogy egy-egy kép dobja meg ilyen valószerűtlenül hatásosan az összeállítást, a végeredmény tekinteté­ben mindegy is. Kovács Melinda fotójáért már önmagá­ban érdemes megnézni a kiállítást. (Az ön- gvilkos-hangulatúaknak különösen javasolt a távolmaradás!) A képen egy játékbabának kinéző kislány fekszik az ágyán, lehunyt szemekkel, sárgás, pergamen szerű bőré­ben mintha már rég nem lenne élet. És mellett fekszik a madara. Egy kolibri, ami egy fél fejjel nagyobb, mint a kis­lány. Nyitott szemekkel az ég felé tekintve. A halott kislány halott kolibrije. Ha ez a valóság, még annak sincs sok értelme, hogy befejezzük ezt a cikket. Miután összeszedtük magunkat, rögtön szembesülünk a fiatal Kontár Já­nos (Kiskontár) grafikájával, amelyben egy kiöntött tintapacából kinőtt három alak nyújtogatja nyelvét a nézőre, és valamiért még napok után sem lehet elfelejteni ezt a fránya rajzot. (Kontár egyébként ezen a kiállításon fe­lülmúlja édesapját, Kántor Jánost, aki most - minden tisztelem mellett - alul maradt.) A képek hosszas elemzése helyett inkább buzdítanék csupán: meg kell nézni ezt a kiállítást. Kutyafuttában és napjában többször. Igazán nem eshet senkinek nehezére, hiszen a mindenki által jól ismert Zöldház Galériájában láthatóak a képek, a portán készségesen átadják bárkinek a kulcsot, és akár kíséret nélkül körbejárhatjuk magányunkban a tárlatot. Még fotel is van. Tessék nézelődni, elmerülni egy-egy képben, és időt hagyni magunknak. Kovács Melinda halott kislánya pedig senkit ne riasszon el. Csodaszép kép. • ANDERSON

Next

/
Oldalképek
Tartalom