Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-06-18 / 119. szám
hídlapmagazin V Egyszuszra Duray Miklós rovata Mi feledünk, ők hazudnak? Június elején, a trianoni békekötés nyolcvanötödik évfordulója előtt két nappal tette közzé Pozsonyban az Új Szó annak a felmérésnek az eredményét, amely a benesi - jogfosztó - elnöki rendeletekről alkotott szlovákiai társadalmi véleményt volt hivatott bemutatni. A felmérést azután végezték, hogy április 5-én Komáromban a Szüllő Géza Társaság rendezésében egv konferencián emlékeztek meg az 1945. április 5-én közzétett „kassai kormányprogram”-ról, ami politikailag rögzítette az újjáalakuló Csehszlovákiában a „ csehek és a szlovákok nemzeti frontjának” közös akaratát a németek és a magyarok üldözésére, és egyúttal megteremtette a kollektív bűnösség elvét alkalmazó elnöki rendeletek politikai hátterét. A komáromi konferencián elfogadtak egy nyilatkozatot is, amelyben a nem feledésről és az erkölcsi jóvátétel szorgalmazásáról tettek hitet a résztvevők. A nyilatkozatot négyen erősítették meg aláírásukkal: a Magyar Koalíció Pártja, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének az elnöke. A szlovák sajtó és a szlovák politikai közvélemény egy része pedig - az elvárásoknak megfelelően - felkapta a vizet. A szépirodalmi idézetekkel teletűzdelt nyilatkozat elfogadását nem előzte meg össztársadalmi párbeszéd, politikailag harmatgyengére és szakmailag is kifogásolható minőségűre sikerült - ez azonban a szervezők és az aláírók lelkét terheli. De úgy látszik, hogy a tartalma és főleg a tárgya a szlovák sértő- dékenységen kívül is érintett néhány érzékeny pontot. A komáromi nyilatkozat — az aláíró személyek miatt - ugyanis azt sejtette, hogy a felvidéki magyarok széles társadalmi egyetértésben sorakoznak fel mögötte. Ennek a vizsgálatára született a közvélemény-kutatás. Megrendelője az Új Szó (és néhány szlovák lap), kiadója a Petit Press külföldi tulajdonú részvénytársaság volt. A felmérést egy ismert közvélemény-kutató intézet készítette. Ha igaz, hogy reprezentatívnak szánták, akkor kb. 120 magyar nemzetiségű, 60 egyéb nemzetiségű és 1020 szlovák nemzetiségű személyt kérdeztek meg. A válaszokat a nemzetiségi megoszlás, pártállás és a regionalizmus szerint értékelték. Tárgya szerint a nemzetiségi függőségű - főleg a szlovák és a magyar - válaszok az érdekesek. A felmérésből az derült ki, hogy a szlovákoknak csaknem 26 százaléka hatv an év múltán is egyetért a benesi dekrétumokban foglalt kollektív bűnösség elvének alkalmazásával (ami lehetséges, de talán nem rossz eredmény), a magyaroknak, illetve a Magyar Koalíció Pártját választóknak azonban csaknem a 30 százaléka vallja ugyanezt. Ez volt a felmérés irányadó kérdése. Ha elhinnénk és elfogadnánk a hitelességét, és irányadónak tartanánk, akár kétségbe is eshetnénk. A felmérés hitelessége fölötti kételkedés egyik oka az lehet, hogy ugyan mire volt kíváncsi vagy mit akart ellenpontozni a megrendelő. Az alapkérdésre adott válaszok további szociológiai (kor- és nemek szerinti) vizsgálata politikailag ugyanis érdektelen. Ha hinnék a felmérés üzenetének és az MKP elnöke lennék, akkor az alábbi véleményt fogalmaznám meg: a komáromi nyilatkozatot kísérleti léggömbnek kell tekinteni, abban a vonatkozásban, hogy a benesi dekrétumok ügyében hol a határ, amit ha nem lépek át, megmarad a mozgásképességem a szlovákiai politika szlovák térfelén és nem ütközöm az ezen kívül álló falakba sem. Ebből a szempontból elhanyagolhatónak kell tekinteni azt a csaknem 70 százaléknyi magyart, aki azt szeretné, ha felülvizsgálnák Benes elnök jogfosztó rendeletéit, és nem kell tekintettel lenni arra a csaknem 12 százaléknyira sem, akiknek nincs véleménye erről, de biztos, hogy érintettek, hiszen minden magyart sújtott ez a rendeletcsomag. A felmérés azt sugallja, hogy a Magyar Koalíció Pártjának programját arra a harminc százaléknyi magyarra célozva kellene megfogalmaznia, akik a II. világháború utáni magyarüldözést jogosnak tartják. Csakhogy én nem hiszek a felmérésnek, elsősorban azért, mert három és fél ember kivételével nem találkoztam olyan magyarral, akit nem érdekelt volna a benesi magyarüldözés kérdése. Lehet, hogy pillanatnyilag jobban izgatta az egyre romló gazdasági helyzete, a munkanélkülisége vagy a látszólagos kiúttalanság, amit a felvidéki magyar politikusok rovására írt, de ha véleményt kellett mondania a magyarság helyzetéről, akár a volt Csehszlovákiában vagy a mostani Szlovákiában, az állam képviselőiről bizony leszedte a szenteltvizet. Akkor mégis mi okból lehet az, hogy a közvélemény-kutatás szerint a magyaroknak kis híján harminc százaléka egyetért a magyarokat sújtó kollektív büntetéssel? Ennek három oka lehet:- nem értették a kérdést, és mivel a felvidéki magyarok jelentős részéből az elmúlt hat évtized során kiölték az autonómia szellemét, a pozitívan megfogalmazott kérdésre, tehát arra, hogy egyet ért-e a magyarok kollektív büntetésével, igennel válaszolt,- nem mondott igazat a válaszadó, mert sok évi tapasztalat mutatja, hogy ha egy magyart idegen (ebben az esetben szlovák) kérdez olyan ügyben, ami a magyarokat érinti, mást mond, mint amit gondol. Ez egy önvédelmi magatartás, sokunkban talán már megtalálható a genetikai kódja is. Olyan ez, mint a zsidók Kol Nidre imája, ami azt jelenti, hogy egyezséget kötnek a Mindenhatóval, miszerint az általuk mondottak, még az esküjük is hazugság, csak az idegenek megtévesztésére szolgál,- de az is lehet, hogy tudatosan így értelmezték vagy jegyezték le a magyarok válaszát, mert éppen azt akarták bebizonyítani, hogy Szlovákiában már a magyarokat sem érdekli az a múlt, ami sok szlováknak, csehnek kellemetlen és sáros, benne sok nyugat-európai politikai erő is, meg hát olyan körök is, amelyek nem kívánják a magyarok Trianon óta tartó üldöztetését emlegetni, mert ez részben elterelné a figyelmet a számukra fontosabb kérdésekről. Egy szó mint száz. Készült egy közvélemény-kutatás, ami arról szól, hogy milyen célt követett a megrendelő, de arról nem, hogy milyen a valós helyzet. Ki tudja hány ilyen felmérés készül a világon? 2005. június 18., szombat • HÍDLAP • Az Anjou-ház nyomában 693 éve történt a rozgonyi csata Károly Róbert 1301. január 14-én 111. Andrással, az „utolsó aranyágacskával” kihalt az Árpád-ház. A királyi hatalom ekkorra meglehetősen meggyengült, az országot az úgynevezett oligarchák uralták. (A szó jelentése: „kevesek uralma”.) E „kiskirályoknak” is nevezett nagyurak közül a legjelentősebbek Csák Máté, akinek hatalma a Morva határtól a Dunáig terjedt, Ákos István, Borsod ura, Aba Amadé, a lengyel határtól a Tiszáig uralta az országot, vagy Kán László, Erdély birtokosa és még jónéhányan. Mivel ezidág még nem volt példa arra, hogy Árpád fejedelemnek ne lett volna törvényes fiú utóda, így komoly dilemmát okozott, hogy kit is válasszanak uralkodónak az ország élére. Természetesen leányágon kezdtek kutakodni az ország vezetői, és mivel Árpád nemzetsége majd1 minden európai dinasztiával rokonságban állt, a választás bizony nem volt könnyű. A legkomolyabb várományosai a magyar trónnak részint Vencel, II. Vencel cseh király fia, illetve a nápolyi Anjouk családjából származó Károly Róbert hercegek voltak. Az eddigi szokásjog, miszerint törvényes magyar király az, akit az esztergomi érsek koronáz meg, Székesfehérváron a Szent Koronával, most vált törvénnyé. Amolyan magyar módra, a királyvá- lasztó nagyurak természetesen nem értettek egyet. Voltak Vencel pártiak, őt a kalocsai érsek koronázta meg, és voltak Károly Róbertnek is szépszámmal hívei. Utóbbit támogatta maga VIII. Bonifác pápa is. A nápolyi herceg be is akart vonulni Budára, ám a város bezárta előtte a kapuit. A pápa erre kiátkozta Budát, Buda pedig a pápát. Végül Vencel herceg elhagyta az országot, elfoglalva apja megürült cseh trónját, Károly Róbert pedig egyenként megegyezett az oligarchákkal vagy győzedelmeskedett fölöttük. A nápolyi herceget összesen három alkalommal koronázták meg, mikorra végül teljesült a hármas feltétel. Eközben komoly belső háborút vívott, amelynek talán legjelentősebb ütközete az 1312. június 15-én megvívott rozgonyi csata volt. Itt győzedelmeskedett Aba Amadé és fiai fölött. Ezt követően egyre többen álltak az oldalára, hódoltak be az új uralkodónak. Csatát nyert Kőszegi Henrik ellen, legyőzte Borsa Kopaszt és az Ákos nemzetséget, majd Kán Lászlót és fiait. Csak Csák Mátéval nem bírt, ám „Mátyus föld” ura 1321-ben végül meghalt. Ekkortól Károly Róbert uralta az egész országot. E nehezen megszerzett királyi hatalom mindenesetre tartósnak bizonyult. Olyan biztos belpolitikai rendszert épített ki, amelyen fia, Nagy Lajos haláláig hajszálrepedés sem keletkezett. Szerencsésen ötvözte a hatalom régi és új alapjait, megerősítve az akkori Közép-Kelet Európa legtekintélyesebb államát, a Magyar Királyságot. • Varga Péter Dénes Csák Máté A rozgonyi csata Vitéz és kormányzó 137 éves lenne idén Horthy Miklós 1868. június 13-án született Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország egykor volt kormányzója. Személyét legendák övezik, nevét abban a bizonyos 40 esztendőben kiejteni sem volt szabad, miközben portugáliai emigrációjába kivándorolt magyarok százai, ezrei keresték föl. Tengerésztisztként, 1886-ban lett a Monarchia Hadiflottájának a tagja Az első világháború kitörését követően különböző hadihajókon szolgált. A hadműveletek során mutatkozott meg rendkívüli parancsnoki tehetsége. A háború végén ellentengernagy, a Monarchia hadiflottájának utolsó parancsnoka. A proletárdiktatúrát követően 1920. március 1-től 1944. október 15- ig Magyarország kormányzója. Külpolitikájának alapvető célkitűzése a trianoni békeszerződés revíziója volt. Ennek érdekében kereste a szövetséget Németországgal és Olaszországgal is, noha Hitlerrel kölcsönösen nem szerették egymást. Igyekezett minimális szinten tartani a németek rendelkezésére átadott haderő létszámát, sőt 1942-től az angolszász hatalmakkal titkos béketárgyalásokat folytatott. Belpolitikájában mind a baloldali, mind a jobboldali szélsőségesektől tartózkodó Horthy nem látta, hogy a hadsereg és főként a tisztikar fiatalabb tagjai a politizálást megtiltó rendelkezései ellenére egyre inkább politikai céljaik megvalósítását is szem előtt tartották, és a szélsőséges mozgalmakban vélték megtalálni érdekeik képviselőit. Magyarország német megszállása után igen szűk mozgástere maradt, bár miután belátta, hogy ellenkező esetben nem kerülheti el a felelősségre vonást, leállította a zsidóság deportálását. Megpróbálta kivonni az országot a harci cselekményekből, de miután 1944. október 15-i kiugrási kísérlete nem sikerült, a hatalmat átadta Szálasi Ferencnek. Ezután a németek, a háborút követően pedig az amerikaiak fogságába került. A nürnbergi per során csupán tanúként hallgatták ki. Portugáliában halt meg, 1957-ben. Újratemetésére 1993- ban Kenderesen került sor. • Dénes
