Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-05-21 / 99. szám
UL • HÍD LAP • 2005. május 21., szombat hídlapmagazin Kő bársony ingben zus születésekor is megvolt. Legvalószínűbb az, hogy a pálos rendhez volt köze. Szántai Lajos kutató írásaiban részletesen elemzi a pálos rendi beavatási szertartást, talán ehhez kellett a kő jelenléte. A kőre nézve látszik, hogy hiányos, egy darabját még magában rejti a föld. Vágvölgyi Katalin esztergomi bioenergetikus szerint - aki a feltalálása óta folyamatosan bábáskodik felette és keresi a felmerülő kérdésekre a választ - a kő a duál- lelkek (ikerlelkek) köve, s köze lehet a polaritáshoz, a bolygó pólusváltásához is. Másoktól is hallottam már, hogy valószínűleg létezik még egy ugyanilyen kő, s ha a hiányzó részt a vinni, mint egy kupac trágyát, ennek meg kell adni a tiszteletet. Fogtam, ölbe vettem, a két karomban vittem le a polgármesteri hivatalba a 80 kiló súlyú leletet. Erősen törtem a fejem, hol is lenne most hirtelen a legjobb helye. Ideállítottam a hivatal udvarára, az ablakom közelébe eső fa alá. Teltek a napok, én ültem a kőnek háttal, de munka közben egyre csak forogtam, néztem ki az ablakon és piszkált a gondolat, hogy nem jó csak így kitenni, még valami gengszter lesprézi, vagy ellopja. Nagyon féltettem. Nem az emberektől, hanem a rossz szándéktól, a kártevőktől. Fogtam hát, kerestem egy puha bársonyinget és abba pelenkáztam be, mint egy kisbabát és elrejtettem az iroda pincéjében. Gondoltam, itt nem tud róla senki. De a kő híre hamar mesz- sze szállt, így nemsokára megjelent az RTL Klub stábja egy olyan koncepcióval, hogy rögzíthessék két emberük első reakcióit a kővel kapcsolatban, mert már hallottak róla, hogy ez meg az sírva fakadt a közelében, más pedig egyszerűen nem tudta levenni róla a kezét. Itt volt velük Pap Gábor művészettörténész és Aradi Lajos Piliskutató is. Az egész ügy valahogy elég zavarosra sikeredett. A szerkesztő-riportert éktelen fejfájás kerítette hatalmába, Aradi polaroid gépe pedig tönkre ment, miután lefényképezte a követ és a mellette a képen kirajzolódó szellemalakot. Szerencsére rögzíteni tudták az eseményeket, amit a tévében be is mutattak, mert nem hinné el az ember, milyen hatása van a kőnek. Aztán felhoztuk a követ az irodámba, itt volt két évig. — Hogy is kérdezzem: Ön is érzett valamit a közelében? Nem beszélt a kő?- Egyszerűbb ember vagyok én annál, hogy ilyesmiket megérezzek, értsek. De nagyon érdekel minden, mindenkit meghallgatok, akár a leg- elképesztőbb benyomásait is tárja fel előttem. Régészek megállapították, hogy a kő anyaga a Pilisből való, s hogy kora a honfoglalás idejével azonos, de azt is mondták, hogy már JéA Pilisben vagyok, Pilisszántón. A 2000-ben talált titokzatos kő, a két évvel később beomlott templom padlója, a falu lelkésze, az utolsó pálos rendi atya, Árva Vince, a Ziribár- dűlő ébredő fényei rántottak vissza. Most Pilisszántó polgármestere, Szőnyi József fogja, melengeti világot átérő hatalmas tenyerei között elhűlt jobb kezem. Rám néz és azt mondja, tudom, ki vagy, te is közénk tartozol. Igen, ezért jöttem, hogy az előkerült leletek, bizonyítékok háta mögé nézzünk együtt, hogy kezünk ne csak a hideg követ markolássza, hanem a felszínre hozzuk hozzá kapcsolódó érzéseink.- Tudom, hogy feladatom van a kővel - kezdi mesélni a kő megtalálásának körülményeit a polgármester - és azt is tudom, hogy ez a feladat számomra a kő védelme. Nem szabad engedni, hogy a faluból elvigyék, hogy egy múzeumban haldokló kis madárként vergődjön üveglap alatt. Ezt a bennem létrejött törvényt érvényesíttetni nem tudom, csak azt, hogy elhivatottságom oly erős, hogy nem átadottam tőlem szokatlan módon gorombáskodni és összeveszni minisztériumokkal, múzeumokkal. Hogy mi volt az első benyomásom, mikor előkerült? Ez a kő olyan nenézzem meg, mit adott elő a föld magából. Rögtön láttam, hogy ez teljesen más, hogy sokkal nagyobb horderejű, mint a faluban eddig talált, 1800-as évekből származó keresztkövek. Ellágyultam a kő láttán, s ugyanakkor hatalmas erőt éreztem magamban védelmére. De jött a következő kérdés, hova tegyük és hogyan vigyük el innen. Hoztunk egy talicskát és beletettük, hogy majd letoljuk a temetőből. De nekem valahogy sehogy sem tetszett a kő a talicskában, mondtam is, gyerekek, álljunk meg, ezt ne, ezt nem szabad így Kinézek az ablakon, eső hull alá az égből hangtalan. Leeresztem vállaim, s újra érzem, csepp vagyok én is. Ereszkedem alá anyagba dúsuk testembe foglalva, követve pályám vonalait. Közben látom magam körül társaim, hullunk, örvénylünk együtt. Próbálom elérni, elkapni őket, próbálok összekapcsolódni velük, próbálom a látható és tapintható dolgokat belebújtatni megérzéseim, gondolataim felöltőjébe. Tényeket, bizonyítékokat keresek saját igazságaim és mások elképzeléseinek alátámasztására. Aztán leülök egy emberrel szemben és rájövök, a kettő csak együtt és egymással működik, az anyag a belélehelt lényeg nélkül nincs, nem létezik. kern, mint a jobb kezem, úgy tartozik hozzám. De hogy jobban megértsen, mondom az elejétől. 2000. szeptember 23-án Boldog Ozséb tiszteletére tartandó misére készültünk. Mivel a pálos rendet ő alapította, a szertartást a régi temetőben tartottuk, ahol egy középkori pálos kolostor romjait kutatták fel két évvel ezelőtt. Ehhez egy kicsit rendbe szedettem a temető sírok nélküli részét, a bokros részt kicsit megtisztogatták, csak a talaj volt elég girbe-gurba. Kértem tehát, hogy azt a részt még simítsák el, ne bukdácsoljanak nekem ott a hívők. A rakodógép kanala ekkor fordította ki a faragott, töviskereszt vésetét viselő követ. Szóltak a munkások, jöjjek, HP most meglévő kőhöz illesztjük, az automatikusan megtalálja a másikat. Nekem ezek furcsa, néha érthetetlen szavak, de figyelembe veszem ezeket is, mert nem tudhatom, melyik terel közelebb a megoldáshoz. Mindezeken túl biztos, hogy van az ilyen megérzésekben valami. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam, amikor tavaly előtt Badinyi Feri bácsi - aki egyetemi szinten sumerológiát tanít - hívott fel egy nap, hogy: „te Jóska, nem történt nálatok valami, mert az éjjel veled álmodtam!” Á, mondom, semmi rendkívüli, csak a templom közepén beomlott a padló.- Hogy mit csinált a padló és hol?- 2002. augusztus 24-én beszakadt a padló a templom közepén. Szombati nap volt, asszonyok takarítottak a templomban, mígnem egyikük egyszer csak térdig eltűnt a padsorok között. A beomlott hordalék kiemelésekor egy mesterséges üregrendszer nyomaira bukkantunk. A hat-hét méter mélységben futó folyosó északi ága a templom fala alatt fut tovább a Pilis irányába, de le van falazva. A másik ága az oltár felé hajlik, majd úgy három méter után be van omolva. Engem ez megint teljesen lázba hozott, hiszen tovább szaporodtak a szántói föld kulturális és régészeti ajándékai. Újból meglepték a falut a régészek, kutatók, muzeológusok és okosok, együtt kerestük az újabb rejtélyre a választ. A kiemelt föld egy rétegében középkori cserépdarabokat és csonttöredékeket találtunk, mely arra engedett következtetni, hogy az alagút nem a templom építésekor lett bedöntve, hanem még a középkorban. Akkor meg vajon mikor épült az alagút, s miért zárták el a külvilág elől egy ilyen hatalmas erőkkel megépített munka gyümölcsét? A faluban több helyen is találtunk hasonló alagút szakaszokat, üregeket, s az 1975-ös templomkerti beomlás szintén igazolja, hogy alattunk a föld titokzatos folyosórendszert rejt. Térképre rajzolva ezeket a helyeket látszik, hogy az alagutak 4-5 különböző irányban haladnak. Számomra az is nagyon meglepő és egyelőre megmagyarázhatatlan, hogy a templom 1760-as építése előtt az akkori térkép szerint a főútnak már mindkét oldala beépített volt, csak a templom helye nem. Az is biztos, hogy tudtak az alagútról akkoriban, hiszen a templom építésekor szabadon hagyták az alatta elvezető folyosót, de a templomfal terhének elviselésére aláfalazták azt. Bár építhették volna más terepre is a falun belül, valamiért mégis ezt a helyszínt választották vállalva a statikai kockázatot. Én meg itt maradtam ismét a rengeteg kérdéssel a fejemben.- Ha jól értem, jelenleg nem kutatják sem a régi temetőben a pálos kolostor romjait, sem a falu alagútjait?- Ha valahogy nagyobb pénzhez tudnám juttatni a falut, biztos, hogy első dolgom a templomkerti ásatás elindítása lenne. De nem csak a pénz hiányzik, a régészek is olyan elfogSzemem fókuszát homályosra állítom, nézem a falu emberét és mintha azt látnám, lényében megegyezik a kővel. Én is kezdek okosodni, érzékelni, énrám is hatott a szántói kő? Szerintem a kőben mindenki magát érzi meg. Ha szomorú, szomorúságot lát, ha alázatos, szellemiségével szinte átöleli a kő. Talán most jött el a kor, hogy az ember elfordulva a létező és kitalált való világoktól visszataláljon érzéseihez, a dolgokat körbefonó láthatatlan lényegekhez. Mindenesetre a falut elhagyva gondolatban hátranézve képzeletbeli gumiszalagot láttam nyúlni az autó után-. Azt hiszem, vissza fog még rántani. • KÉP ÉS SZÖVEG: LŐRINCZ ZSUZSA laltak mostanában, mint az első elemibe érkező gyermek. Nem ér rá senki vele foglalkozni, s a hivatalok hozzáállását sem tartom mindig észszerűnek. A Kulturális Örökség Minisztériuma például javasolta, hogy tömjük be a lyukakat. Ez nekem már sok volt! Pont az az intézmény veti fel egy nagy jelentőségű régészeti lelet visszatemetését, melynek leginkább foglalkoznia kellene vele, ápolva nemzetünk értékeit? így itt maradtam megint csak a magam kíváncsi törekvéseire támaszkodva. Sokan tisztelik és tudják már a Pilis erőit, hadd tegyek hozzá még egy érdekes adalékot. Nemrégiben összegyűjtöttem a falu 72 dűlőjének neveit, kis történeteit. Mindegyik kapcsolható volt valahova nyelvileg, vagy h'elyraj- zilag. Egyedül a Ziribár dűlőnévvel nem jutottam semerre. Végül Badinyi Ferenctől tudtam meg, hogy ziribár jelentése ébredő, éledő fény. Ez úgy karácsony tájékán történhetett, a fejem csak úgy zsongott a sok ismeretlentől: ziribár-ébredés- karácsony-újjászületés-szántói kő- Pilis keresztje. Sehogy nem tudtam rendet tenni közöttük. Aztán fent a hegyen állva, a december 20-án állított Pilis Keresztje alatt egyszerre csak csend lett bennem. Megértettem a hegy, a kereszt földöntúli hatalmasságát és tudtam, az én szavam itt oly kicsiny, mint hulló könnyem a tengerben. Aztán másnap hajnalban a sáros úton a hegyre újra felküzdve magam megpillantottam Ziribár dűlői között a sejtelmesen égre kúszó Vörös Napot, s vele az éledő fényt.
