Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)

2005-04-30 / 84. szám

2005. április 30., szombat • HÍDLAP

V

Folytatás a 4. oldalról

Lengyelország felől, a Dukla-hágón át kellett volna betörniük és a nyomukban haladó Csehszlovák Hadtest űzte volna el szülőföldjéről vagy kon- colta volna fel a magyarokat, megtisztítva ezzel a „magyar elemtől” az újjáalakuló Csehszlovákiát. A duklai hadművelet sikertelensége azonban megakadályozta ezt a megoldást.

E füstbe ment tervet követték a háború utáni megoldások. A csehszlovákiai németek sorsát egyetlen szándék határozta meg: a kiűzetésük. Ehhez megkapta a csehszlovák politika a győztes hatalmak támogatását. Eredménye a mintegy kétszázhatvanezer hulla, több, mint hárommillió menekült, valamint mindnyájuk teljes vagyonvesztése.

A magyarokkal szemben bonyolultabban kellett eljárni, mert nem lehetett kiűzni őket, mint a németeket. De be lehetett tiltani a magyar iskolákat és meg lehetett tiltani a magyar nyelv használatát a közterületeken, be lehetett tiltani a magyar intézményeket, közművelődési társaságokat, internálni lehetett a magyarok tömegeit. Ennek ellenére 1945. augusztus 2-áig közel ötvenezer felvidéki magyart már a kiűzetés sorsa sújtotta. Ezen a napon fosztották meg állampolgári jogától az összes csehszlovákiai németet és magyart. Ettől kezdve nem számítottak teljes értékű embernek.

Annak ellenére, hogy Potsdamban Benesék nem kaptak engedélyt a magyar endlősungra, továbbra is tartották magukat, legalább a részleges kitelepítésükhöz. Ehhez a szándékhoz kapcsolódtak azok az intézkedések, amelyek következtében elkobozták a magyarok ingatlan vagyonát, megvonták nyugdíjukat, foglalkoztatási tilalmat vezettek be ellenük, a magyar vállalkozókat felügyelet alá helyezték, majd meghirdették az ún. reszlovaki- zációt, azaz a hivatalosan szervezett megtagadását a magyarsághoz tartozásnak, ártatlan magyarok ezreit nyilvánították csoportos „népbírósági” tárgyalásokon háborús bűnössé. A meghurcolások következtében a felvidéki magvarok ezrével menekültek Magyarországra, sokan a Dunában lelve halálukat. De mivel a csehszlovák diplomáciának nem sikerült elérnie, hogy mintegy kétszázezer magyart elűzhessen a szülőföldjéről Magyarországra, az országban való szét- telepítésük mellett döntött - 1946 novembere és 1947 februárja között negyvenezer embert deportáltak kényszertartózkodási helyre, sok száz kilométernyi távolságra .szülőföldjétől. Soha senki nem vette számba, hányán pusztultak el csak úgy kutyaként agyonverve az utcán, menekülés közbe végleg elbukva vagy megfagyva a marhavagonokban.

Szomorú utójátéka a deportálásnak, hogy 2U04-ben, amikor a magyarországi Komárom Monostori erődjének a falán el akarták helyezni ennek az eseménysorozatnak az emlékére Nagy János szobrászművész nagyméretű domborművét, a szakmai zsűri csak ideiglenes engedélyt adott erre, mert túl drámainak, ezért a művészi kifejezés szempontjából nem megfelelőnek találta az alkotást.

A deportálás közben született meg Csehszlovákia és Magyarország között az a kikényszerített lakosságcsereegyezmény, amelynek keretében mintegy hetvenötezer magyart telepítettek át Magyarországra.

Az üldözés korszaka 1948 októberében zárult, de a kitelepítendőket szállító vasúti szerelvények sora csak fél év múlva ért véget. A magyar üldözés következménye több, mint félmillió jogfosztott. a Szovjetunóba elhurcoltakkal együtt több, mint kétszázezer elüldözött, akiknek több, mint a fele soha sem térhetett vissza szülőföldjére vág)' családjához és a halottak és eltűntek ezrei.

Ez a bosszú gonoszabb és átgondoltabb volt mint a fasizmus, módszeressége miatt pedig már-már náci jellehídlapmagazin

gűvé vált. Akkor történt ez, amikor a szövetséges hatalmak katonailag legyőzték a náci Németországot és szövetségeseit, mi több, amikor Európa nyugati része már-már kezdte feledni a háború borzalmait.

* * *

Edvard Benes jogfosztó elnöki rendeletéit ugyanúgy kellene megítélni, mint a hitleri Németország nürnbergi törvényeit. E két, időben és térben eltérő normaalkotás ugyanis szándékában hasonlatos volt. A törvényalkotók szerint a bűn elkövetője - alanya - nem egyén, hanem egy olyan csoport volt, amely bűnének tárgyát nem a tett, hanem a népcsoporthoz való tartozás határozta meg. Ennek következtében a bűn faji vagy etnikai származásból eredő bűnként jelent meg. A bűnnek vagy a bűn okának az elhárítására megvalósuló államhatósági tevékenységet (önkényt) pedig úgy emelte törvényerőre ez a szándék, hogy az erőszakot, azaz a római jog szerint meghatározható bűntényt legitimálta, avatta közerkölccsé.

gyár és a német egy kollaboráns, a cseh és szlovák nemzet árulója, náci bűnös, az állam ellensége stb.

Az kétségbevonhatatlan, hogy a nürnbergi törvényeket egy legitim parlament fogadta el, tehát valós törvények voltak, még ha gonoszak is. A benesi rendeletek esetében azonban még a formális jogi feltételek megléte is vitatható, ezért inkább egy nemzetközileg hallgatólagosan elfogadott politikai önkény dokumentumainak tekinthetők.

„Miért fogalmazható meg kétség ezeknek a rendeleteknek jogszerűségével kapcsolatban? ”

Elsősorban amiatt, hogy a csehszlovák alkotmány szerint 1938. október 5- étől számítva Edvard Benes már nem volt köztársasági elnök, mert jogszerűen lemondott tisztségéről, majd két hét múlva elhagyta az országot. Az alkotmány nem tette lehetővé, hogy később - ha meggondolja magát - „tü, tü, tü, nem ér a nevem, káposzta a fejem” alapon ismét köztársasági elnökké váljon. Ha tehát a londoni emigrárendelete arról szólt, hogy ezután törvényerejű és alkotmányerejű rendeleteket fog kiadni.

Azt természetesen nem lehet kétségbe vonni, hogy ha egy államnak nincs legfelső törvényhozó testületé és hivatalos kormánya sem - és ez volt a helyzet a második világháború utáni Csehszlovákiában akkor politikai konszenzus alapján létre kell hozni egy ideiglenes kormányt, ami biztosítja a közrendet és az államszervezet működését, amíg nem jön létre a legitim hatalom. De egy ideiglenes kormány - amelynek hatásköre teljesen bizonytalan - nem lehet oly mértékben az élet és halál ura, hogy milliókat, akik a terület őslakosai voltak, hontalanná és jogfosztottá tegye! Közérdekből ideiglenesen lefoglalhat magántulajdont, de nemzeti vagy faji alapon nem kobozhatja el senkinek a tulajdonát. És ha ezt mégis megtette, a legitim kormánynak kárpótolnia kell érte a kárvallottat. Ez az európai jogrend. De a győztes hatalmak szemet hunytak a magyarok üldöztetése fölött. Ezért érthető, hogy hatvan év után is érintettnek érzik magukat a jogfosztó benesi

A kollektív bűn tartalma e felfogás szerint az egy nemzethez, egy nép közösségéhez való tartozás volt. A „zsidótörvények” esetében ez a fajgyűlöletre valamint az egyfajta érdekközösséghez való tartozásra vezethető vissza. A magyarok esetében ugyanez az etnikai eredetből és ennek esetleges nemzet-hatalmi vonatkozásaiból következik. Politikai oka pedig az 1920-ban, Trianonban megkötött békeszerződés igazságosságának a megkérdőjelezésével függ ösz- sze. A trianoni békeszerződés, az elfogadásának idején érvényes nemzetközi jog értelmében mintegy tízezer négyzetkilométernyi lakóterülettel együtt csatolt Csehszlovákiához kb. egymillió magyart, akik 1938- ban, az éppen akkor érvényes nemzetközi jog értelmében úgy érezték, hogy nem kell már Csehszlovákiához tartozniuk. Ezt a meggyőződést ma,

2005-ben, társadalmi közérzetnek nevezik, nem háborús bűnnek.

A csehszlovák jogrendbe 1945-ben belopott kollektív bűn és kollektív bűnösség elve azt jelentette, hogy a maciójában el is fogadták őt a csehszlovák állam első számú képviselőjeként, köz- társasági elnöki tisztségét, amitől önmaga vált meg, nem állíthatták vissza. Erre még az sem adott jogalapot, hogy a Hitler-ellenes szövetség államai 1941 júliusában 1938 szeptemberétől - tehát a müncheni egyezmény előtti állapotától számítva - elismerték Csehszlovákia jogfolytonosságát. Ez ugyanis csak a nemzetközi jog szempontjából lehetett érvényes, az állam belső jogát ez nem módosíthatta.

Csakhogy Edvard Benes a törvényes lemondása után valóban úgy viselkedett, mint a hunyó. Megjárta Párizst, Chicagót, Londont majd úgy döntött, hogy mégis jobb - mégha emigrációban is - köztársasági elnöknek lenni. Ha e magatartás mögött nem állna hatalmi játék, akár „lipót- mezői” eset is lehetne. Csehszlovákiának 1938 október 5-én lemondott köz- társasági elnöke - ugyanis - 1940. október közepén úgy döntött, hogy mégis elnök marad és elkezdte kiadni elnöki rendeletéit. Az önmagát elnökké nyilvánító döntése után a második

dekrétumok ügyében - erről tanúskodik az Európai Unió jogszolgálata által 2001-ben készített Frowein-Bernitz- Kingsland-féle jogi szakvélemény, amely szerint sem Csehország, sem Szlovákia nem kérhető számon a németek és a magyarok háború utáni üldözése és jogfosztása miatt.

A további kétség azzal kapcsolatos, hogy a jogfosztó „elnöki rendeletek” visszamenő hatállyal emelkedtek törvényerőre. De nem úgy, ahogyan elvárható lett volna. Csehszlovákiában

1946. május végén tartottak parlamenti választásokat, utána júniusban megalakult a törvényhozó testület. Előtte csak egy ideiglenes nemzet- gyűlés működött. A dekrétumokat azonban nem a jogszerűen megválasztott parlament szentesítette, hanem az Ideiglenes Nemzetgyűlés még 1946 márciusának végén, amellyel törvényessé vált az 1945 májusától kiadott összes jogfosztó dekrétum. A visszamenőleges joghatály általában kárpótlási, kártérítési esetekben alkalmazható. Ha tehát érvényesnek tekintjük ezt a jogi elvet, a jogfosztó

rendeleteket csak a törvényerőre emelés után lehetett volna végrehajtani. De, hogy teljesebb képet alkothassunk az akkori jogalkotásról, jogtudatról és közgondolkodásról, nem szabad elfelejtkeznünk arról az amnesztiarendeletről sem, amely szerint büntetlenséget élveznek mindazok, akik erőszakot - akár halált okozót - követtek el magyarok és németek ellen.

* * *

A jogfosztó és következményeiben sokak halálát és számtalan szenvedést okozó benesi dekrétumok, illetve ezek szellemével azonos más - vitatható - jogi normák, vagy még a törvényesség látszatát sem keltő tettek sajnos nem egyedülállók a XX. században.

Európa újkori történelme első népirtásának, az „ifjú török” politika által megfogalmazott és végrehajtatott tömegmészárlásnak, a másfél milliónyi áldozatot követelő örmény genocídiumnak a 90. évfordulóját üljük. Évente megemlékezünk a holocaustról, amely az emberiség eddigi történelmének legnagyobb halálgyára volt, hatmillió áldozattal. Még nincs egy évtizede, hogy csak az amerikai hadsereg beavatkozásának köszönhetően lehetett megállítani a koszovói (rigómezői) albánok tömeges leölését a milo- sevicsi szerb hatalom katonái és egyéb pribékjei által - az áldozatok végső számát még nem ismerjük. De a krími tatárok kigyilkolásáról és szétszóratá- sáról, illetve a szovjet hatalom mintegy húszmilliónyi civil áldozatáról csak az érintett családok emlékeznek. A második világháború végén a Szovjetunióba elhurcolt mintegy negyedmilliónyi magyarra és az ott elpusztultakra csak regionálisan emlékezünk.

Minden módszeres pusztításnak szinte mindig ugyanaz a mozgatórugója. A másság teremti meg az ideológiát, a bosszú a végrehajtást. Az utókor pedig, az ideológia miatt a nemzet történelme részének tekinti a szörnyű tetteket, ezért igazságosnak hiszi. A bosszú ténye miatt pedig - lehet, hogy a tudatalatti szégyen okán - tabuként kezeli. Ez csupán a holocausttal kapcsolatosan nem érvényes. De Törökországban 2005-ben bűnténynek tekintik, ha egy török állampolgár az örmény genocídiumról beszél külföldön. Szerbiában hivatalosan nem ismerik el az 1944-ben mintegy negyvenezer magyar lemészárlásának tényét, és merénylet áldozatává vált a fiatal szerb miniszterelnök, Djindjics, mert volt bátor szembenézni a koszovói mészárlásokkal. Szlovákiában még mindig az állam és a szlovák nemzet ellenségének tekintik azokat, akik felvetik a háború alatti és utáni csehszlovák állampolitika tudatos magyarelle- nességét, mert az akkor született rendelkezéseket a mostani állampolitika is a jogrend kitörül heteden részeként kezeli, tehát a mai napig érvényesnek tartja - ezért a kárvallot5taknak nem jár sem erkölcsi sem anyagi kárpótlás, elkobzott vagyonukat pedig nem kaphatják vissza. És az európai közvélemény is hasonlóan viselkedik, a balkáni háború bűnösei és a holocaustban tevőlegesen résztvevőkhöz való viszonyulás kivételével.

A XX. században a népirtás, a civil lakosság módszeres megsemmisítése, a másság gyűlölete, a más nemzet ellen elkövetett bűntettek a fasiszták és nácik sajátossága volt. De nincs okunk arra, hogy minden ilyen bűntettet ne ezzel a jelzővel illessünk. Ha ezt nem így tennénk, akkor az egyik népirtást igazságosnak tartanánk a másikat pedig bűntettnek. Éz olyan érték és erkölcsi zűrzavart teremtene, ami az emberellenes bűntettek megismétlődéséhez vezetne. Ezért, aki megvonja ezt a különbséget, az nem csak bűnpártoló, hanem a fasizmus prókátora is.

• A CIKK SZERZŐIÉ AZ MKP TISZTELETBELI ELNÖKE