Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-02-12 / 30. szám
HÍDLAP • 2005. február 12., szombat magazin A Szent Tamás hegyi keramikus Esztergomban, a Szent Tamás-hegyen található az a műhely, ahol Simon Edina, 1971-es születésű keramikus dolgozik. A múlt század közepén feltártak itt egy törökkori fazekas kemencét, amely arra utal, hogy ezen a településrészen régóta folyamatosan laktak kézművesek. A történelmi hely légkörében alkotó fiatal keramikust országunkban és határainkon túl is ismertté tették figurális tárgyai, melyekben szívesen alkalmaz ősi formákat, motívumokat. — Mikor kezdtél el foglalkozni a kerámiával?- Immáron 15 éve. A gimnázium után grafikus szakra jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, de sajnos nem vettek fel, így már ebben az évben Székely Gábor keramikus műhelyében kezdtem el segédkezni. Itt nagyon megtetszett az agyaggal való munka és két év után ebben az irányban tanultam tovább Budapesten. Szerencsésnek mondhatom magam, mert kiváló tanároktól ismerhettem meg a szakma rejtélyeit. Tudásomat, stílusomat igazán a posztgraduális képzés alakította, formálta, Fuchs Tamás, Göbölyös Gyula és Szalai László tanítványaként.- Mivel ebben a művészeti ágban is sok irányba lehet elindulni, mi az, ami hozzád a legközelebb áll?- Eleinte nagy szenvedéllyel készítettem ősi technikával nagyméretű kerti edényeket, ami meglehetősen időigényes, hisz kézzel, agyaghurkákból kell felépíteni az edény falát. Szerettem, mert a neolitikum formavilága különösen közel áll hozzám. Ma is nagy gondot fordítok a régi mesterek munkáinak megismerésére, és jelenleg a helyi múzeum régészeti leleteinek rendszerezésében segédkezem.- Melyek azok a munkáid, amik jellegzetessé tették művészetedet?- Kerámiáim egyik különlegessége, hogy mindig hagyományos kézi technikával készülnek, bár a redukciós technikát is előszeretettel alkalmazom. Mivel a figurális dolgokat régóta kedvelem, ezért megpróbáltam ötvözni a régmúlt technikákat a hétköznapokban is használható és esztétikus tárgyakon. Munkáim célja azon túl, hogy dísze legyen életünknek és felöltöztesse otthonunkat, az, hogy használhatóságukkal részesévé váljon mindennapjainknak, hogy mosolyt csaljon arcunkra játékos formaviláguk.- Hol találkozhatunk munkáiddal?- Több önálló kiállításom volt már, és a Kapolcsi Művészeti Fesztiválon is folyamatosan részt veszek. Tavaly a Kispincében láthatták munkáimat a fesztivál vendégei. Decemberben Pécsett egy közös kiállítást szerveztünk Bódi Kati festőművésszel. A visszajelzések azt mutatják, hogy a képek és a figurák összeállítása meg tudta teremteni közönségünkben a harmóniát. Dísztárgyaim szerepeltek a Praktika, Lakáskultúra és a Klasszikus otthonok romantikája című folyóiratokban. Kerámiáimat Bécsben és Kanadában is értékesítik, de természetesen Esztergomban is megtekinthetők és megvásárolhatók. Az érdeklődők a www.ceramicart.hu web címen tájékozódhatnak bővebben. • Wronger Ágnes Kedélyes Vörös Pipakör Bár „a dohányzás súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét, mégsem tehettem meg, hogy említés nélkül hagyjak egy jeles esztergomi eseményt. 1889. február 11- én ugyanis Szenttamás községben - hiszen a várost még nem egyesítették - megalakult a Kedélyes Vörös Pipakör. Egyesület voltak ők, a szó klasszikus értelmében és bármennyire lejáratták is azóta a „közösség” kifejezést, bizony közösségként működtek. A kör célját a legegyszerűbben jelszavukban fogalmazták meg az alapítók: „Hazaszeretet, felebaráti szeretet, munkásság, kedélyesség”. A havi öt krajcár belépti díj ellenében a tagság vállalta, hogy összejöveteleiken betartják a felebaráti és testvéri szeretet alapvető szabályait. Ha valaki mégis vétett volna az alapszabályban foglaltak ellen, azt megbírságolták. A bírság pedig: „Egy pipa dohány ára, mély a kör által beszereztetve egy krajcárban, a bírságoláskor pedig egyből öt krajcárban állapíttatik meg.” A Pipakör összejöveteleit barátitestvéri beszélgetések közepette, pipafüst kísértében tartotta, de rendeztek ünnepélyeket és családi összejöveteleket is. Ezenfelül pénztárukból szegény iskolás gyerekeket támogattak. A körnek voltak alapító, pártoló, tiszteletbeli és rendes tagjai is. Csak olyanokat fogadtak be soraikba, akiknek erkölcsi viselete ellen semmiféle kifogás nem merült fel. Alapító tagoknak azok minősültek, aki ezt egyszeri tíz forint befizetésével kiérdemelték, és tagságukat így egyszer s mindenkorra megváltották. Hogy senkivel össze ne cserélhessék őket jelvényük önmagáért beszélt: Egy, a kör által meghatározott Vörös pipa RRein Együtt írunk, nevetünk- Pesti Pisti rovata Variációk a vászonra (búcsú a szemlétől) A február 8-ai eredményhirdetéssel, Koltai Lajosnak (Oscarra jelölt, kiváló operatőrünk) a Nobel-díjas Kertész Imre-regény filmváltozatával, a Sorstalansággal véget értek a 36. Magyar Filmszemle eseményei. A filmlabor és a helyszínek (Mamut mozi, Millenáris, Uránia) között a kezeikben a még előhívótól nedves tekercsekkel kipirultan rohangáló, földet seprő pulcsiba bújt asszisztensek és a szikár motoros futárok fújhatnak egy nagyot (vagy pizza-haknikat vállalhatnak), sistergő lábaikat lavórban áztathatják, miszerint vége, függöny, egy évre. Nem vitatom, hogy mint a falat kenyér, úgy kell ez a mustra, az már ellenben megint csak a központi vízfej-szindrómára hajazó magyar értelmiség - ez ám az újszerű szóképi megoldás, bocs - hülyeségének a bizonyítéka (lásd még: „Egy a város, Budapest!” felkiáltást), hogy egyetlen megmérettetésre összpontosul minden erő és energia, na meg pénz. Pedig milyen jó volna évente többször meg- fürdeni az új magyar filmek forrás-tiszta vizében, mellőzni az egyszemlés kapkodást, amibe nem szédül bele a szakma (na jó, éppen kibírjuk, csak nyafogok); és a közönség - amely persze újfent rekordot döntött a maga mintegy ötvenezres darabszámával - nem akarja letudni egy ültő helyében az éves hazai filmpenzumot, hogy aztán innentől fogva a „Szakadtpó- lós Másnapos Hős Megint Megmenti Amerikát és/vagy a Világot 5.” típusú filmeknek szentelje az idejét és a jó magyar forintjait. A felhozatal - érzésem szerint - valamivel jobb és erősebb volt, mint tavaly, ez feltétlen örömre ad okot, a zsűrik (dokumentumfilmes, kísérleti és kisjáték- valamint nagyjátékfilmes) döntéseit azonban nem minden esetben értem, de hát ők vitték vásárra a bőrüket. A 21 versenyre nevezett filmből tizet már láthatott a nagyérdemű - például: Argó, Állítsátok meg Terézanyut!, A miskolci boniésklájd, A temetetlen halott és Világszám! -, a többi (például: Fekete kefe, A fény ösvényei, Dallas Pashamende, Kész cirkusz, Le a fejjel! stb.) premiernek számított. Versenyen kívül mutatták be a Sorstalanságot (miért?) és Szabó István Csodálatos Júliáját (miért?), na meg egy harmadikat, de azt jobb, ha gyorsan elfelejtjük (ha valakit érdekel, böngésszen: www.szemle.film.hu). A fődíjas film Vranik Roland Fekete keféje lett, merthogy, így az indoklás, forgatókönyvében és képi világát tekintve újszerű és egységes (négy kéményseprő srác szerencsétlenkedik egy napon keresztül fekete-fehérben). No comment. A legjobb női szereplő díját Gryllus Dorka vehette át a Dallas Pashamende című filmben nyújtott alakításáért, a legjobb férfi színész díját pedig Cserhalmi György kapta (A fény ösvényei, A temetetlen halott). Éljen és megint csak éljen! A kísérleti és kisjátékfilmek között Kardos Sándor Rés című szösszenete, míg a dokumentumfilmek között Kocsis Tibor Új Eldorádó című öko-segélykiáltása diadalmaskodott. Utóbbi, hazánkon túl is - politikai - vihart kavart, mozgósító erejű doku-sokkfilm sikerét előre borítékoltuk. Persze záporoztak még további díjak (epizodistáknak, operatőrnek, vágónak, hangembernek, producernek stb.), de a fentebb említett internetes honlap mellett ezt most bármelyik itthoni médiumból megtudhatjuk, merthogy még mindenki egy darabig csócsál (kár. hogy csak egy darabig, teszem hozzá). A kiosztó gála rendben és szokásosan zajlott, a pimaszok pimaszkodtak, a lazák lazáskodtak, akiről meg tudtuk, hogy decens, érthető, kerek mondatokban fogalmazott és rebegett hálát (alkotótársaknak, a közönségnek, a támogatóknak, a zsűrinek, a Pumuklinak stb.). Érdekes színfolt volt, hogy a közönségdíjat kapott Árpa Attila (Argó) idézett egy korábbi kritikából, miszerint a filmjében csupa beteg karakter szerepel, nyilván a filmet beteg embereknek készítette... Höhö (nagyjából ezt fűzte hozzá ő is). Meg aztán a Nyócker című film alkotói adtak a tv2 pofájába, miszerint páros lábbal rúgta ki őket anno, oszt most meg emitt a díj (az egyedi látványért), na mi, van, kiscsákók. A közönség meg akkor nyerített (jogosan), amikor ennek utána bejelentették, hogy a következő, legnagyobb anyagi vonzatú díjat (Vranik Roland 25 milliót kapott a következő opusához) felajánlotta, és át is adja: a tv2. Hehehe. A sorsnál jobb forgatókönyvíró nincs, szokták mondani erre. Egyébként a kereskedelmi csatornát ért kritika abszolút jogos, a sötétben bujkáló, lakosság-hülyítő (ebben persze a másik is otthonos) médium 114 milliót volt kegyes a filmgyártásba ölni (a másik 360-at), a csóringer Duna Tévé 53-at. Mondanám megint, hogy no comment, csak fáj ez, mint Vas megyei ifjú szocialistának a jelöltállítás. Hanem hogy és persze és nyilván a korona a díszvetítés. Ott aztán jelentős mennyiségben felsorakozott pártunk és kormányunk (no meg a holdudvara), szerényebben képviseltette magát az ellenzék, de balansznak ott üldögélt a köztársasági elnök. A szendvics- és aprósütemény-készlet kínosan gyorsan leapadt - ez ügyben sokat (t)ettem -, a parkoláséit viszont kétezer forintot legomboltak, de gondolom, Gyurcsány miniszterelnöktől nem. Ő már egyébként is azzal elkáprázatta a médiát, hogy az egyik reggeli műsor várójában fél lábon ugrálva a zoknijával fényesítette szemüvegét. (Becsszóra!) Igaz, ezt a földi halandó, úgyis, mint szavazópolgár nem láthatta. Neki - nekünk - maradnak a filmek. Nosza, usgyi a pénztárhoz, és virágozzék a magyar film! Minimum még egy éven át.
