Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)

2005-02-11 / 29. szám

KALEIDOSZKÓP 2005. február 11., péntek • HÍDLAP 7 Kövek a vízparton Mary Zsuzsi saját bevallása sze­rint szerelmesebb, mint valaha. Hat gyereket szült, élettársa huszon­négy évvel fiatalabb nála, s az együttlét tart már vagy öt esztende­je. A Remíz étteremben mutatta be az örökifjú énekesnő legújabb al­bumát, amelyen barátai, Pintér Ti­bor és Désfalvi Judit is énekelnek.- Számolta már, hogy pályafutása alatt hány dalt énekelt?- Körülbelül hatvanat. Ez nem nagy szám, és eddig csak három al­bumom jelent meg, de már több évti­zede énekelek.- Milyen érdekes az emlékezet. Az almát eszem című slágert sokan ön­nel azonosítják, pedig azt annak ide­jén Magay Klementina énekelte.- Igen. Bár most már hosszú évek óta az én repertoáromat gazdagítja, olyan örökzöldekkel, mint a Mama, a Te vagy az oda-ideálom, a Kövek a víz­parton. És amire szintén kevesen emlé­keznek, két film zenéjében is közremű­ködtem. A Veréb is madár című vígjá­tékot végig én énekeltem, és Bacsó Szerelmes biciklisták című filmjében a Te szeress legalább lett nagy sláger.- Mennyit jár mostanában fellép­ni, haknizni?- Sajnos nem eleget! Havonta négy-hat fellépésem van csak nincs menedzserem, magam intézem a fel­lépéseket.- Milyen a kapcsolata egykori fér­jével, Dobos Attilával?- Jóban vagyunk, régebben még felléptünk együtt, ám őt elfoglalja új családja és a civil munkái.- Mit csinál még az éneklés mellett?- Ebből élek. Nem túl fényesen, de azért nem panaszkodom.- Régebben arról volt híres, hogy imád öltözködni.- Ez a jó szokásom még ma is meg­van, csak a lehetőségeim szerényebbek.- Az ötmillió forintos krokodilbőr kabátja még megvan?- Persze, és jelesebb alkalmakra fel is veszem. Az egy szép emlék, egy régi barátom lepett^meg annak idején vele. • DÉVAI A dohányzó nők hamarabb halnak Bár hagyományosan a férfinépet tartják az „erősebb nem”-nek, ma már köztudott, hogy társadalmunk hölgytagjai bizonyítottan karakánabbul áll­ják a sarat, mint hímtársaik. Most azonban kiderült valami, ami az ellen­kező oldalra billenti a mérleg nyelvét: a nőkre nézve ugyanis tízszer ve­szélyesebb a dohányzás, a férfiak ellenében. Egy holland felmérés szerint akár tíz évvel is kevesebbet élhet a ciga­rettafüggő nő, ha valóban a nikotin rabjává válik. A statisztika alapjául egy tüdőrákosokat vizsgáló felmérés szolgált, mely szerint az érintettek közül a nők életét 11 évvel, a férfia­két 3 évvel rövidítette meg a cigeretta. A tüdőrákos nők életkora minden esetben jóval alacsonyabb volt, mint a hasonló betegségben szenvedő férfiak esetében, ráadásul jóval hamarabb jelentkeztek a pana­szok is. A statisztikusok azt is kimu­tatták, hogy a nikotin-szenvedély a hetvenes évek derekán kerítette ha­talmába a holland nőket, és innen datálható körükben a tüdőrákos megbetegedések számottevő növe­kedése is. Egészen konkrét számok­kal is tudtak szolgálni a hivatal mun­katársai: a dohányzó nők 70, a nem dohányzók 81 évet élnek átlagosan. • ANDY Alvajáró mobilos „Balu, nem láttad Bagirát?” - ezt az sms-t kapta Ashley Jones, ami önmagában akár vicces is lett volna, csakhogy éjjel kettőkor kapta, egy jó barátjától, és már nem először. Más­nap pedig hiába győzködte az ille­tőt, az nem emlékezett semmire. Hosszú hónapokon át próbálták meggyőzni is­merősei, rokonai Richard Griffint arról, hogy ál­mában sem teszi le a telefonját. Amikor kirob­bant az ügy, a szakemberek or­vosi csodának tartották az „alvásm- sezőt”. Chris Idzokowsky alváskuta­tó viszont a pörgős huszonegyedik század mellékhatásának tartja, sőt teljesen természetesnek, miután a mindennapok embere nem tud lelki­életet élni, nem képes megosztani gondját-baját másokkal, nem csoda hát, ha álmában próbál kapcsolatot keresni embertársaival. „Szükség van az egymással való érintkezésre. A dolgok rossz irányba mennek, ha megszűnik közöttünk a kontaktus. Richard Griffin esete az első vészki­áltás” - mondta Idzokowsky. • -YÁ­Kidobták a galaxisból Minden családban vannak viták, nincs ez másképp a galaxisunkkal sem. Az elmúlt napokban a Huston űrállo­más rögzített egy' kisebb csetepatét. Eg)' középkorú csillag elhagyva saját pályáját, a tejútrendszer egyetlen főál­lású fekete lyukánál udvarolt, mikor a galaxisrendszer úgy döntött, hogy megválik a másfelé kacsingató égitest­től. Azóta, hogy kidobta magából a rendszer, a szerencsétlen csillag 2jf mil­lió kilométer/órás sebességgel száguld az intergalaktikus űrben. S miután odakint néhány hidrogénmolekulán kí­vül valóban „semmi” sincs, számára a kiűzetés egyenlő lehet a biztos pusztu­lással. Warren Brown, a Harvard- Smithsonian csillagászati központjának vezető kutatója szerint egyedülálló je­lenség az emberi csillagászat történeté­ben a felfedezés, és az is valószínű, hogy maga a feketelyuk repítette ki fé­lelmetes erővel az elkószált csillattot. Mint hozzátette, ez velünk is bármikor megtörténhet, bár a pusztulásból sem­mit nem vennénk észre, olyan gyorsan történne minden. • -yá­Az első áldozat Alig két hónapja, hogy megválasz­tották az év madarának a parlagi sast, és már itt is az első áldozat: Sasó, a tettes pedig az elektromosság. Sasó története két évvel ezelőtt kez­dődött; 2003-ban született egy nor­málisnak mondható sasfészekben, ahonnan valaki végtelenül ostoba tet­tet végrehajtva kiszedte a fészkéből, de félve a feljelentéstől, szabadon en­gedte és a természet gondjára bízta. A szelíd, senkitől sem félő madarat a Magyar Madártani és Természetvé­delmi Egyesület fogadta be, ahol a szakemberek fél éven keresztül pró­bálták meg felkészíteni a való életre. Nem volt könnyű dolguk, hiszen a vadászatot, a mosakodást és egyéb „tananyagokat” a kis sas anyukájának lett volna feladata megtanítani. Végül Sasó kikerült a fajtársak közé, akik másfél éven keresztül következetesen kiközösítették az idegen madarat. Számtalanszor visszarepült az inté­zetbe, és számtalanszor útjára enged­ték őt. Végre úgy tűnt, sikerült beil­leszkednie a csapatba, megtalálta a barátait, sőt kedvesét is, amikor meg­pihent egy villanyoszlopon. Ekkor ér­te a halálos áramütés. Jó utat Sasó! • ANDY Onagy Zoltán írása NAPI BULVÁR Örömében miskárolt Nem hollywood-i történet, annyi szent, és arra is rávilá­gít, bizonyos szint alatt a dol­gok vagy feketék, vagy fehé­rek. Persze az is felmerül az emberben, hogy az EU talán mégsem az agyas fiatalok, ta­pasztalt, rafinált öregek világa, akikkel szemben - kelet-euró­pai mentalitásunkkal - esélyte­lenek vagyunk. Legalábbis úgy tűnik, Wales nem az agykapa­citástól szikrázó szemű ifjak világa. Megnyugtató. Mond­hatni, örömhír. Ha eddig sokkal többet nem is tudtunk Walesről, minthogy Arany János a szabadságvággyal összekapcsolt hősiességet, a szavatartás analógiáját Walesből, a komor északi vidékről kölcsönözte, akár volt Fe­renc Józsefük, akár nem, azt megjegyezhetjük, a zseni Arany nem téve­dett itt sem. Az ötszáz bárd (fiatalabbak kedvéért: polbeates, gitáros­kobzos énekes) csak ment, ment a máglyára, mert a hazaszeretet, az elhi­vatottság és az egyebek lehetetlenné tették, hogy dalba öntsék a lehető diktátor hősi cselekedeteit. (Az eset történelmi háttere az, hogy az ido­muló hatalom hivatalosan felkérte Arany Jánost egy Ferenc Józsefet üd­vözlő vers megkomponálására a császár 1857-ben történt - nyolc évvel a szabadságharc leverése után - magyarországi látogatása alkalmából. Arany pedig simán nemet mondott a felkérésre.) Történt, hogy egy harcos walesi rögbirajongó harcos elhivatottságában azt találta megfogadni kedvenc kocsmájában: „Ha Wales nyer Anglia el­len, én levágom a golyóimat!” Kemény szavak. Logikája azonban nem sok. Mert mi van, ha veszít? Talán akkor vett volna kettőt. A súlyos bá­nat, a fájdalom, a gyász mindenféle marhaságokra késztetik a búbánatos férfiembert, később letagadná ezeket, de hát a kemény szavak rendszerint ' mentális zavar közepette hangoznak el. Magyaros gondolkodásmódunk szerint semmi értelme, ha valaki afölötti örömében, hogy nemzeti csapata leveri az ősi ellenséget, kimiskárolja magát. Éppen ekkor volna szükség rá, hogy nemzeti büszkeségből, ha egyszer „mi, walesi fiúk ilyen tökösek vagyunk”, gyorsan nemzzen öt fiút, hadd legyenek még többen. Isten mit nem ad? Wales ll:9-re veri az angolokat. A 26 éves ifjú hazafi pe­dig hazasétált, a zacskókat kicsapta a húsvágó deszkára, és megtette, amit követel az adott szó. Aztán - frissen miskárolva - vissza a közeli kocsmá­ba, és virágmintás kistányéron felmutatta az eredményt. Az események több dolog vonatkozásában szolgáltatnak magyarázatot. Úgy, mint a nemzeti identitás, mint az adott szó és a gazdasági felvirág­zás viszonya, úgy, mint az érvényesség és hitelesség kérdése. Hányszor, ugyan hányszor hangzott el magyar földön, magyar szurkoló szájából: ha még egyszer meghallom (Mészölyt-, Verebest, Bicskeit) önelégülten nyi­latkozni egy-egy megszégyenítő vereség után, tökön szúrom magam! És mi történt? A fájó vereségek folyamatosan következtek, ők meg nyilat­koztak tovább rendületlenül, látva a reményteli változásokat. Mi szurko­lók nem láttunk soha semmit, és mégsem érte veszélyes fizikai behatás a nemzőszerveiket. Mert magyarok vagyunk, s mint ilyen, különös náció, akik képesek különbséget tenni a lényeges és lényegtelen, érvényes és ér­vénytelen történések közt. ESZTERGOM A TERASZRÓL Zima van, mondaná az orosz Ez van, mondaná az orosz. Télen hideg van. Kortvintana a vodkásüvegből, búbolna egyet az asszonyon búcsúzóul, megkötné a füles sapkát, és menne a csatába. Mert a hagyományosan kiosztott európai szerepek között az orosz kortyol, búból és csatázik. A halinacsizmában nem fázik a lába, ha meg fázik, azt mondja, egye fene, majd nyáron nem fázik. Orbundában nem fázik a háta, ha meg fázik, egye fene, majd nyáron nem fázik. Bebu­gyolálja a gyereket, krumplicukorkát, pálinkás hlebát nyom a szájába, hogy jobban aludjon, csillogó szemmel ránéz, mielőtt indul a csatába, mínusz harminc fokban. Az orosz ilyen lélek. Férfiasán megküzd az elemekkel. Mindig erre gondolok ilyen hidegek közepette, férfiasán meg kellene küz­denem a lakótelepi lakás földszintjének padlóhőmérsékletével. Mert a technikai megoldások működésképtelenek. Az ember ül a sarokban az ab­lak alá tolt gépasztal mellett a monitor előtt. Mert ez a munkája. Ha ül, nem lépeget, halinacsizma sincs rajta. Papucsot, max. otthoni cipőt húz eleinte. Nem. Eleinte nem húz azt sem, még pizsamában bekapcsolja a gé­pet, hogy majd gyorsan átfutja az éjszaka befutott leveleket, kirobog, kávét melegít, behozza, addig a gép letölti a kért anyagokat. És ott ragad, mert gyakori, hogy azonnal válaszol, el ne feledkezzen róla, vagy ne szaporítsa a „válaszra vár” fiók tartalmát, vagy egyszerűen, mert könnyű a válasz, nem kell készülnie rá. Tíz perc telik el a tüsszögésig. A lábfázásig egy óra. Nem veszi észre, hogy eltelt. Akkor gyorsan beöltözik munkaruhájába. De a lába az egy zokniban továbbra is fázik. Ráhúz egy másikat - van miből, a román cigányoktól zoknihegyeket vásárolt a Csendesben -, de csak nem múlik. Munka közben kimondottan zavaró a cidri. Ékkor lép bele az ottho- | ni cipőbe, előtte néhány percen át dörzsölgeti és fogadalmat tesz. Nem pontosan tízkor, de ha tíz óra körül még mindig fázik, megfogadja, jövőre szigeteli a garázst. Fűtetlen garázs fölött ül,,a csövek mellett dől be az ut­cai klíma. De ezt megfogadta tavaly is. Tavalyelőtt is. Zima van, mondaná az orosz a kényes vengri nyafogására. Mi legyen té­len? Kánikula? Azzal meg a meleg lenne a bajod.

Next

/
Oldalképek
Tartalom