Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)

2004-12-18 / 249. szám

HIDLAP • 2004. december 18., szombat [magazin Varga Péter jegyzete A készület izgalmai Lázban ég a város, az ország, mi több, az egész keresztény világ. Szerencsére nem valamiféle milli­ók életét követelő járvány pusztít, egyszerűen csak közeledik a kará­csony, kitört a vásárlási hisztéria. Tapadunk a televíziók képernyői­re, bőszen lapozzuk az újságok hirdetéseit és kígyózó sorokban araszolunk a pénztárgépek felé, hogy félretett, megspórolt pén­zünkből kifizessük az aktuális ajándékokat és, hogy kipipálhas­sunk egy-egy nevet a listáról. Otthon azután szorgosan eldug- dossuk az ajándékokat, hogy „avatatlan kezek” idő előtt ne fér­hessenek hozzá. Na persze hozzá­férnek! Gyerekkorom legcsodála­tosabb hetei voltak ezek, húgom­mal egyhuzamban kutattunk, mígnem egy alkalommal nagy le­bukás lett a kíváncsiság vége. Épp bőszen játszottunk a megta­lált ajándékokkal, mikor anyánk idő előtt betoppant az ajtón. Minden feltörő zokogásunk elle­nére elvette a játékokat, majd kö­zölte, hogy visszaviszi a boltba és idén nem kapunk semmit. Kény­telen-kelletlen belenyugodtunk a dologba, azután, mikor szenteste mégis ott voltak a hőn áhított ajándékok a fa alatt, pimaszul meglepett arcot vágtunk és na­gyon boldogok voltunk. Ám attól kezdve soha nem kutattunk töb­bé, sőt én ma sem mondom meg, mit szeretnék: találják ki, legyen meglepetés! De erről szól-e a karácsony? Az ajándékozás hagyomány, emléke­zés arra, hogy Isten megajándé­kozta Jézussal a világot, és íme most az emberek - utánozva az Örökkévalót - megajándékozzák egymást. Apró csecsebecsékkel, édességgel, szeretettel, meglepe­tésekkel. Hallom, hogy sokan százezrekért vesznek fenyőfát, míg másoknak csak egy apró mű­fenyő jut a tévé tetejére. Vannak, akik annyi pénzért vásárolnak drága ajándékokat, amennyi más­nak egész esztendőben nem ada­tik, és akkor még nem emlékez­tem meg a hajléktalanokról, a nyomorban élőkről, a valóban betlehemi szegénységben kará- csonyozókról. Miért fedik el ez­rek a karácsony igazi fényét a múlandóság csillogásával? Egy egész esztendő figyelmetlenségét, önzését, szeretetlenségét nem le­het díszes papírba rejtett dobo­zokba csomagolni! Nagyanyám egykori ajándékai közül nem sokra emlékszem. De érzem a beigli illatát, sosem felej­tem el az ünnepi tálban felszol­gált halászlé pirosát és amint a Mennyből az angyalt játszotta a zongoránál, miközben anyám a kis csengővel csilingelt: „Gyere­kek, megjött a Jézuska”. Igen, kétezer esztendeje megjött a Jézuska és nem versengést hozott a földre, hanem Isten szeretetét, hiszen „Úgy szerette Isten a vilá­got, hogy egyszülött fiát adta ér­te!” Ne feledkezzünk meg erről a mindennapok forgatagában és em­lékezzünk rá békés, boldog szere­tettel Szent Karácsony Ünnepén! Ünnep előtt Vallási szokások következő évben a tyúkok nem fog­nak tojni. De általában, a karácsony előtti hetekben esténként együtt volt a család, a szentestére felkészítő éne­keket énekeltek, mintegy ráhangol­A görögkeleti egyházban január 6- án ünnepelték a karácsonyt, de de­cember 24-ét is megtartották. Ilyen­kor meglátogatták egymást, vendé­geskedtek, miközben 3 gyerek járt házról-házra, angyali üdvözletét vit­tek a bentlakóknak. A nyugati ke­reszténységben ez a szokás vízke­reszthez kapcsolódott. A karácsonyfa állítás nem túl régikeletű. Állítólag elsőként egy pro­Ha hosszasan készülünk egy ün­nepre, a beteljesülés mindig nagyobb boldogságot okoz, mintha csak heve­nyészetten, kapkodva, kötelességnek, sőt nyűgnek érezve az előttünk álló feladatot, válunk megfáradt résztve­vőivé az eseménynek. így van ez a születés- és névnapokkal, a húsvéttal, de méginkább a karácsonnyal. Hány, de hány ismerősömtől hallottam már az elmúlt hetekben: „Jézusom, mindjárt itt a karácsony, és még nem vettem semmit!” ták a lelkűket a közelgő nagy napra. Része volt az ünnepnek az ún. mendikálás. A gyerekek házról-házra jártak, karácsonyi dalokat énekeltek és cserébe ajándékokat kaptak, Ha­sonló szokás volt az egyházi indítta­tású betlehemezés. Ezt a nagyobb gyerekek végezték, és néha egészen komoly, dramaturgiailag jól fölépí­tett előadásokat tartottak bemutat­ván Jézus születésének történetét, természetesen itt is ajándékért cseré­be. Ha a játék nem lett volna elegen­dő, tréfákkal szórakoztatták a felke­resett otthonok házanépét. Az ostyahordást a kántortanító ké­szítette elő. Szintén a gyerekek hord­ták szét a településeken a természete­sen meg nem szentelt ostyát, ami azután fontos részét képezte az ün­nepi vacsorának, mézzel, fokhagy­mával fogyasztották. A regölés pogány eredetű szokás volt, a keresztény kultúrkörben Ist­ván napjától december 26-ig tartott. Valójában természetvarázsló éneke­ket „mondtak” a regősök, dalaik kö­szöntések voltak, céljuk pedig a bő­ségvarázslás. Kedves népszokás volt a pásztorok karácsonyi vesszőhordása. E vessző­nyalábból a gazdasszony húzott néhá­nyat a kötényével, majd ezzel érintette meg az állatokat, hogy egészségesek le­gyenek. A vesszőért cserébe bort, cipót és pénzt kaptak a jámbor pásztorok. A protestáns egyházak is jól tud­ták, hogy az ünnep szent, más, mint a hétköznapok. Karácsonykor náluk is tilos volt az erdőn-mezőn dolgozni, tilos volt kölcsönadni vagy kölcsönkérni, varrni, foltozni. Utób­bit azért, nehogy hályog nőjön a gazdasszony szemén. A jószágnak lencsét főztek és figyelték az állatok viselkedését. Ügy tudták, ha a balju­kon fekszenek, hosszú, hideg télre lehet számítani. Arról is meg voltak győződve, hogy, ha valaki karácsony­kor hal meg, az biztosan üdvözül és eljut az örök életbe. Finnországban 24-én minden tele­pülésen egy jóhangú tisztviselő a fő­téren állított hatalmas karácsonyfa alatt kihirdette a békét. Az emberek délután kimentek a temetőkbe, gyer­tyákat, mécseseket gyújtottak halot- taik emlékére. A finneknél a Mikulás osztotta az ajándékokat ott, ahol kis­gyerekek voltak a háznál. Sonkát, esetleg pulykát ettek, és egy szem mandulát tartalmazó rizskását. A ha­lat 25-én fogyasztották, vidéken pe­dig az állatoknak is ünnepi takar­mányt osztottak. Pedig a naptári év talán legna­gyobb ünnepe nem arról szól, hogy a Dárius kincsét oda kell tenni a fa alá. A „kiilcsíny” helyett sokkal inkább kellene ügyelnünk a „belbecsre”, a lelki ráhangolódásra, arra, amiről szól, vagyis a szeretetre. Hogy sokáig emlékezzünk a beigli illatára; a dió ízére, a fenyő gyantaszagára, a díszek csillogására -arra, hogy meg tudtunk állni néhány napra, megbékéltünk magunkkal és a világgal. Eleink mindezt pontosan tudták, és miközben a 20-21. században las­san elfelejtünk ünnepelni, a régi ko­rok úgy alakították ki népszokása­ikat, rítusaikat, hogy azok min­den ízükben növeljék a készület izgalmát, figyelmeztessenek az ünnep közeledtére, beteljesítsék a szenteste csodálatos misztériumát Életszabályozó rendszer volt az ünnep, az égiekkel való kom­munikálás nagy napja. Pontosan nem tudjuk, mi­kor is született Jézus Krisztus, így azután a IV században elhatá­rozták, hogy december 24-én, az év legsötétebb napján fogják ünnepel­ni, hiszen Jézus a „világ világossá­ga”, születésével hosszabbodnak a nappalok. Európa legkülönbözőbb tájain katolikusok cs evangélikusok, reformátusok és görög szertartásiak mind-mind kialakították a századok során a maguk rítusait. Itt-ott kicsit keveredtek ezek a szokások a pogány korból maradt szertartásokkal, de az egyházak - ha csak nem érintett hit­béli kérdéseket - elnézték, sőt át is vették e népszokásokat. Népszokások Már december 13-hoz, Luca napjá­hoz is egy sajátos szokás társult. E napon folyt a tyúkok termékenysé­gének varázslása. Luca napján a nők­nek tilos volt dolgozniuk, ha tevé­kenykedtek, akkor félő volt, hogy a testáns polgár állított fenyőfát a házá­ban 1606-ban Strassbourgban, édesség­gel, papír ékességekkel díszítette föl. A szenteste elfogyasztott vacsora minden fogásának nagy szerepe volt. A vacsora előtt a gazda puskalövéssel riasztotta el az udvaron a gonosz szellemet, majd mindenki asztalhoz ült, ahol már kivétel nélkül ott sora­kozott minden fogás. Az ima után mézbe mártott fokhagymát és dióbe­let ettek, mindkettő a gonosz elűzé­sére szolgált. Ezután következett a hal és a beigli. A reformátusoknál előírás volt, hogy csak egész kenyeret szabadott az asztalra tenni, hogy le­gyen belőle bőségesen a következő esztendőben is.. A dió náluk a jó egészséget szimbolizálta. Szerves része volt a vacsorának az alma. A vacsora végén a gazdasszony egy szép kerek almát vett a kezébe és annyifelé vágta, ahányan az asztal kö­rül ültek. A kerek alma a család egy­ségét, együvé tartozását jelképezte. A vacsorát mindenkinek végig kel­lett ülnie, nem volt szabad fölkelni az asztal mellől. Tilos volt aznap moso­gatni, sőt még a hamut sem vitték ki, úgy tudták, hogy azzal kivinnék a szerencséjüket. E számos szokás, néphagyomány mára bizony igencsak megkopott, a fe­ledés homályába merült. Pedig fölele- venítésüknek korántsem vallaná kárát korunk embere. Ismét meg kellene ta­nulnunk megállni, megpihenni, fel­hőtlen örömben ünnepelni, hogy megtisztulva az ünnepek nagyszerű­ségében újult erővel vághassunk bele a hétköznapok profán egyhangúságába! • Varga Péter Dénes Gazdagék karácsonya - Nem árt az óvatosság, sok az irigyünk drágám! • Földesi Vilmos karikatúrája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom