Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)
2004-12-18 / 249. szám
2004- december 18., szombat A HÍDLAP hétvégi kulturális melléklete 57. szám Kalendárium Együtt írunk, nevetünk- Pesti Pisti rovata Venni (vidi vici) Vásárlás van, barátaim, nem karácsony. Az advent tisztulási folyamata per pillanat inkább a beszerzett hektónyi mosóporok nagyüzemi habzásában mérhető - kiviszi még az egész éves mocskot is a lelkűnkből. Ilyenkor fröccsönteni kellene, magyarázza jó ideje a bizniszben jártas barátom, nincs az a minőségi hibás plasztik nyuszi, amelyikre nem lehetne ráfogni, hogy Mikulás, oszt ne találna .vevőre. Az ígéretes seftelést azonban hagyom a másra, nincs hozzá jó orrom - egy másik, bézbólsapkás barátomnak van -, de a harmincöt éve tartó önvizsgálatom eredménye is arra mutat, hogy bizony lusta vagyok, mint a dög. Ehelyett tehát az van, hogy remegő lábakkal bevonszolom magam a hiper- marketbe, hogy a hőség zavarában kicsinyke pénzecskémet tökéletesen értelmetlen és felesleges holmikra pazaroljam (hogy aztán januárban meg sírjak: de jó lett volna, ha hagyok vasat csörögni a bukszában, most nem a gazdaságos bácskait kéne majszolnom, és pláne nem kocogtatná türelmetlenül tollával iratait a szemüveges apehes, hogy öcsike, aztán hol a lóvé). Betévedek tehát, valahogy olyan érzéssel, ahogy a kiváló helyzetfelismerő és kukabiliárdozó Frank Drebin mondaná: „Csak feszengtem, mint törpe a túl magas piszoárban.” Mert az árusított - igazi - álmok számomra továbbra is elérhetetlenek maradnak, s ennek oka nem fizikai, miszerint, hogy magas a polc, amelyről vigyorognak rám, s megszerzésük a polc- rendszer dominószerű dőlését vonná maga után. Ádehogy. Anyagi. Szétnézek tehát, az ürességétől bántóan hangosan csörgedező bevásárlókocsival, és miközben a számos harcban edzett csoportszolgálatos testvérem lökdösődik a terem Mammon vezér vágta folyosóin, könnyekig hatódva magamtól elomlik bennem az árvaság és a szerencsétlenség érzése, hogy nekem idén sem marad más, csak a szegények és lusták utolsó menedéke, az utcai gagyivosztok-dömping, minden, mi nem éri el az ezresekben mérhető mércét, még ha fogyasztóvédelmi főfelügyelet szerint ráz, mérgez, a kezemben olvad, fulladást okoz, vagyis elvileg nem kapható. Hiába tartják, hogy nem az ajándék a fontos, a vásárlási pánik közben - amit az ajándékozás szép gesztusával legalizálnak a kereskedők világrend-megdöntést tervelő szabadkőműves szervezetei - valahogy elpárolog belőlem az ünnep szentsége. S dőre próbálkozásom az is, otthon csak a falra hányt borsóval analóg ama eszmefuttatásom, hogy de hát a szeretet. Az ölelés közben ki- tapinthatóan érzem, hogy a szerettem kedves teste erős távolságtartással adja a tudtomra, bezzeg te megkaptad a karácsonyi csíkos zoknidat, engem meg lekenyereznél egy furulyázó gumiangyalkával. Persze, hogy elomlik bennem a szégyen, és hiába beszélek olyan szép ízesen, archaikusán hülyeségeket, a shopping láztól bedugult fülekre találok, amelyekben legfeljebb a kereskedelmi tévék kecsegtetése pattog a dobhártyán, miszerint „Óriási nyeremények várnak Önökre, ha tudják, milyen alsónadrágot visel álmában Kozsó.” (Détár Enikő, Találkozások magazin, esti kiadás, 2004. 11. 22., a megfejtés: Micimackósat). Nem tudok én ezzel versenyezni, nagyra nőtt szívem hasztalan verődik bordáimhoz, megméretettem, és kicsinek találtattam. Nagyon kicsinek. S fájó lélekkel gondolok arra, minő egyszerű is volt az élet anno, amikor telente szorgos gyermekkézzel halszálkákat rajzoltam félfa-mentes rajzlapra, és ráfogtam, hogy karácsonyfa, és mindenki örült, hogy lám, milyen ügyes ez a Pistike, valamire még viszi. Hát nem vitte, jegyzem meg. Azért természetesen mély érzelmekre szomjasan várom december 24-ét és a rákövetkező napokat, s átérzem a műszakba járó testvéreim őszinte fájdalmát, hogy amióta szocialisták vannak hatalmon, még az ünnepek is rossz napokra esnek a naptárban. De vigasztal az a tudat, hogy a fenyőnek hazudott roncs díszekkel való elburkolása után kedvenc alapállapotomban szem- ■ lélhetem majd a világot és nyüzsgő rokonaimat: ételtálcával a hasamon, a távirányító felett korlátlan uralommal. S közben majd arra gondolhatok, teljes egy esztendeig élhetem imádott, vásárlás mentes hétköznapjaimat, és nem a csomagolópapírok rejtette tartalomról fognak megítélni az emberek. Csak szeretnek - mert szép vagyok. Sajnos tragédiák, tűzesetek, lopások és öngyilkosság árnyékolta be száz évvel ezelőtt az adventi készülődést környékünkön. Jó hírnek számított akkor, hogy megtalálták a rák ellenszerét. Az azóta eltelt idő viszont bebizonyította ennek ellenkezőjét. De nézzük pontosan miről is van szó. „A rák gyógyítható” - olvassuk az Esztergom és Vidéke december 18-i cikkének címét. „ A legrégibb időn át az orvosi tudománynak egyik legnehezebb és mai napig meg nem oldott problémája ezen iszonyatos betegség gyógyítása. Most egyik hazánkfia, a vérgyógyítás gyógymód genialis megalapítója Dr. Kovács J. budapesti orvos speciális gyógymódjával kisér- letezik a rákbetegségekgyógyitásával. Négy év alatt több gyomor és bőrrákot kezelt és oly szerencsés eredményeket ért el, hogy a vérgyógyitás alkaltnazását rákos elfajulásoknál, különösen ha még kezdetleges stádiumában kerültek kezelésbe, célravezetőnek mondja. Kívánatos és a magyar tudomány nagy dicsőségére szolgálna, hogyha Dr. Kovácsnak a legnagyobb csendben folytatott működését teljes siker koronázza, ami eddigi eredményei után Ítélve, majdnem biztosra vehető. ” Biztosra nem vehetünk semmit, bár száz év eltelte után egyes rákos megbetegedések valóban jó eredménnyel gyógyíthatók, a betegség nyitját, a mai napig nem találják. Az Esztergom sorozatos tűzesetekről ad hírt, ami így karácsony előtt felettébb nem kívánatos. „Hétfőn reggel 8 óra tájban félelmetes füstfelhő ülte meg a Deák Ferenc utcának a plébánia templomon túl eső részét. A tüzet, mely a szemetes-gödörben valószínűleg parázzsal telt hamunak odaöntése által keletkezett, lokalizálták. Kedden délután S órakor mozsárdörrenés riasztotta fel a város lakosságát. A tűzoltó telepről tüzet jeleztek. A tűz a városi szérűn Szenczi István szikvizgyáros telkén keletkezett és két kazal szalmát hamvasztott el, a mostani takarmányszűk esztendőre való tekintettel legalább is 100-140 kor. értékben. ” A rossz hír szériának nincs még vége. „Lopás az ablakon át” - írja a lap. „ Vajda József párkányi lakos szobájának nyilt ablakán keresztül 1 drb. fehér nyári nadrágot és kabátot, továbbá Sebők Lina ösz- szefüggésben lévő szobájából 2 db. Fekete női blúzt, összesen 40 kor. értékben ismeretlen tettesek ellopták. ” Egy biztos, előrelátó tolvajjal van dolgunk, hiszen már a nyári ruhákra is gondolt. Egy öngyilkos szerencsétlenségét jól példázza a következő eset. „Kondori Erzsébet 30 éves hajadon állítólag a nyomortól űzetve, a búcsi legelőn kútba ugrott. Két férfi, kik ép akkor szekérrel mentek haza, szemtanúi voltak az esetnek, de nem mentek a szerencsétlen segítésére, hanem tovább hajtottak és csak otthon beszélték el az esetet. így a nevezett öngyilkos reggel 7 órától d.u. 1 óráig volt a kútban, mikor is holttestété húzták ki. ” Ezért, vagyis a segítségnyújtás elmulasztásáért, napjainkban már beperelik az embert. Végül egy, a rendőreinkre nézve kedvező hír az Esztergomi Lapokból. „A város szerény anyagi viszonyai nem engedik meg azt, hogy a rendőrlegénységnek igazán megfelelő téli egyenruhát lehessen készíttetni. Télen-nyáron egyforma szellős uniformisban járnak s posztóinak egész napon át szélben, hidegben s viharban egyaránt. Dr. Uray István h. rendőr- kapitány megszánta a didergő embereket és előterjesztést tett a tanácshoz, hogy ha már meleg bekecsre nem telik, legalább téli gyapjú alsóról gondoskodjék a'rendőrlegénység számára. A tanács tegnapi ülésében emberbarátilag gondoskodott, hogy a kívánt ruhapótlék beszereztessék. ” Sokat emlegetett rendőrkapitányunk tehát megcselekedte első jó tettét. • GK
