Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)
2004-12-04 / 239. szám
HÍD LAP • 2004. december 4., szombat Varga Péter jegyzete In memóriám Bubik István „Látjátok testvérek, ennyi az élet.” -énekli a pap a temetési szertartáson. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy sosem gondolkodtam még az elmúlásról, ám a vasárnapom egészen ennek a jegyében telt el. Negyvenhat esztendős korában autóbalesetben életét vesztette a nagy tehetségű fiatal színművész, Bubik IstVán. Nem tisztem, hogy munkásságát értékeljem, az pedig különösen nem, hogy minden szerepét és művészetének minden elismerését fölsoroljam. Játszott Shakespearet, és Madá- chot, főszerepeket énekelt rockoperákban, de összességében elmondható, hogy eljátszotta a magyar- és világirodalom minden nagy szerepét. Tagja volt a Nemzeti-, a Művész-, és a Thália Színházaknak, 2000-től az Új Színháznak. Tehetsége elismeréseként többek között kapott Jászai Mari-díjat, érdemes művészként tüntették ki, de ő volt például a színészzenekar dobosa, és mindemellett kosarazott, focizott, öttusázott. Elsőként mégis Esztergomban lépett színpadra, ferences diákként, harmadikos korában Eliot: Gyilkosság a székesegyházban című darabjában. O az egyik katonát alakította, én vékonyhangú elsősként cantarbury-i asszony voltam. A Barsi Balázs atya rendezte előadás akkoriban igen nagy sikert aratott. Volt az egyéniségében valami ra- gaszkodóan konzervatív. Meg nem vált volna öreg VW Bogarától - amelyben végül halálát lelte — örömmel vette, ha egy-egy színházi előadás során a szünetben bekopogtattak az öltözőjébe régi esztergomi diáktársak, tanárok, haverok és rendre kijött Esztergomba meglátogatni a régi iskolát és leginkább az őt egykor annyit csépelő osztályfőnökét, a már szintén elköltözött István atyát. El nem mulasztott volna egy érettségi találkozót, de ha ideje engedte bármely egy házi-polgári megmozduláson szívesen vállalt köz- szereplést -természetesen ingyen. „A mélységből kiáltok hozzád Uram.” - jutnak eszembe a zsoltá- ros szavai és most valóban a zsol- táros szomorúságával kiáltok a mélységből tiszta szívemből kívánva Bubik Istvánnak az örök életet, amelyben talán Isten csodálatos nagy színpadán folytathatja majd nagyszerű színészi alakításait, vagy egyszerűen csak az angyalok kórusában dicsérheti az Urat. Diaiapmagazin Bubik és Esztergom Hazudnék, ha azt mondanám, rajongtam érte. Kétféle színészt nem szeretek. Az egyik gúgorog, billegte- ti, amit billegtet, énekelve beszél, bűbájos, és minden pillanatban mindenkit el óhajt csábítani. Az élete, hogy szeressék. Ilyenek. A másik nemszeretem színészfajta a nagy- macsó, vadmacsó, aki mindent és mindenkit földbe döngöl, a lóról átugrik a bikára, onnan a helikopterre, közben bömböl, mint egy őrmester. Bubik azért jóval bonyolultabb, ösz- szetettebb ember volt, mégis elvoltam vele. Nem kapcsoltam át, nem vettem le a hangot, s minthogy színházba egy ideje nemigen járok, nem volt szempont, játszik-e Bubik az adott darabban, vagy nem játszik. Mondom, elvoltam vele. Csakhogy a fix állapotok rövid ideig tartanak, azután véget érnek, megváltoznak, átalakulnak. Mint az élet maga. Volt egy barátom. Ez a volt barát - ferences, „frankás” barát - arról híres ma, hogy a sörivásba és az asz- szonytalanságba (egyedüllétbe) halt bele. Senkit nem ismerek, aki magyar sörrel kinyírta volna magát, nem volt negyvenéves, amikor eltávozott. Ennek a barátnak, amikor dolgoztam még egy gázos-olajos cégnél, szereztem munkahelyet. Ott dolgozott, ahol én, pénteken mindig úgy indultunk vissza, hogy Pestről mindenképpen vonattal érkezzünk Esztergomba. Az ominózus pénteken a munkahét végeztével a Népstadionnál leszálltunk a kisbuszról, hogy majd átalmetrózunk a Nyugatiba. Ekkor estek egymás nyakába. Bubik az egyes villamosról ugrott le, amikor meglátta a barátomat. És az elhatározott gyors hazaútnak gyorsan annyi lett. Következett a Harmadik félidő nevű vendéglátóipari egység módszeres elfoglalása. Ez a korcsma - szem- ben-átellenben a Népstadionnal - fa- szerkezetű, vendégszerető, vendégmarasztaló, pogácsával, zsíröskenyérrel, tehát minden igényt kielégítve. Nem akartunk kaviárt, savanyútüdőt, rántott gombát enni. Ráadásul a csendes késődélelőtti órában nem rezgett a diszkózene a hangszórókból, ami egy kocsma esetében piros pont. Igaz, a pincérek se harmincasok voltak. Bubikot ismerték. A pincér Istvánnak szólította. Valami különleges spanyol bort ivott, különleges pohárból, az alkalomnak megfelelően. Arra már nem emlékszem, osztálytársak voltak-e, vagy sporttársak, mindkettő sportbolond, focibolond volt, de a ferencesektől ismerték egymást, az biztos. És ha nem tévedek, osztálytársak voltak. Bubik fantasztikus, sodró, jókedvű volt. Kisebb, mint a virtuálban, de hangosabb, lendületesebb (még annál is). Akkoriban érkezett meg londoni önkéntes száműzetéséből. Akkoriban talált helyet magának a magyar színésztársadalomban is. Az esztergomi gimnáziumról beszéltek. A tanárokról. A kalandokról. Esztergomról. Az esztergomi „helyekről”. Tíz éve ennek. Ment a szekér. Láttam itt is, ott is. Esztergomban is. Csapattal közlekedett, nem köszöntem, nem mentem oda hozzá valamelyik nyáron a Várban. Gondoltam, majd legközelebb. Sajnálom, de nem lesz legközelebb . „Nem hiszem, nem hisszük el” Erdélyi magyarként Esztergomban Beszélgetés Balázs István faszobrásszal-Miért éppen fa, és miért éppen faragás? Másképp: mikor-miért kezdődött?- Ha már a kezdeteknél tartunk, kezdjük azzal, hogy a fa él! Ezért van minden. Vele nem csak egyszerű és jó dolgozni, de személyes ügy, intim kapcsolat is egyben. A fa lélegzik. Még azután is, hogy kivágták, még azután is, hogy faragom. Es érzem, ahogy én állok a témához, tárgyhoz, a fa is úgy áll hozzám. Nagyon korán, talán hat éves lehettem, amikor beleszerettem a fába. De talán úgy lenne igazabb, ha azt mondanám, a fa választott engem. Hogy miért tudok faragni, arra csak a Jóisten tud választ adni. Nem én faragok, nem én alkotok, nem nekem jutnak eszembe asszociációk és hasonlatok, Tőle kapom, - Őáltala dolgozok.- Eddig huszonhét kiállított nagy-szobor, sok ezer faragott kereszt és számtalan tárlat őrzi a neved, szerte a világon, biztos út a halhatatlansághoz...- Bármennyire is fellengzősnek hathat, én mégis fontosnak tartom, hogy az idő lomha és szüntelen árján valamibe belekapaszkodjak, és akkor is itt legyek, amikor már nincs élő, aki emlékezne rám. És nem csak megmaradni, de a gondolatokat, üzeneteket itt hagyni, és mindig-mindig kigyújtani valakiben eg)' szikrát - ez a feladatom. Csak egy példa. A gyermekabortusz ellen állástfoglaló szobrom kiállítása után sok-sok levél érkezett hozzám, és megköszönték, hogy valaha megfaragtam ezt a szobort. Volt olyan levélíró, aki elküldte újszülött gyermekének fényképét, alatta a megjegyzéssel, hogy „megmentetted”. Ha csak egyetlen gyermek életét mentettem meg, máris megérte! Bár azzal a szoborral kapcsolatban ennél sokkal kellemetlenebb élményem is volt. Majdnem megvertek miatta. Csak nehezen tudtam megértetni a hölggyel, aki meglátogatott, hogy mindenkinek a saját lelkiismerete szerint szólal meg egy műalkotás.- Idén több apropóból is fontos és aktuális vagy nekünk, esztergomiaknak...- Igen, még jó néhány évvel ezelőtt kértek fel a Széchenyi-téren álló Betlehemi udvar figuráinak megtervezé- sére-faragására. Boldogan mondtam igent a felkérésre. Mégiscsak Esztergom! Mégiscsak egy szellemi-egyházi szíve-lelke az anyaországnak. És, mégis-a főtér... Büszke vagyok rá. Most pedig a Gyermekkert Alapítvány kért fel, hogy néhány szoborral én is közreműködjek a jótékonysági kiállításon. Ezek mindig tiszteletreméltó és rendkívüli alkalmat jelentő kérések, amit büszkén fogad el az ember.- Mennyire jelent mást számodra gye- rekekért-gyerekeknék dolgozni? mondja Márta István. A hatos öltözőben készült Moliere Jourdain-jére, a Szentivánéji Tomporára, Bulgakov D'Orsigny márkijára. A Stúdiószínpadon szavalt-mondott-énekelt Kölcseyt, Adyt, Petőfit, Vörösmartyt, Karinthyt és Nagy Lászlót. Kedvenc ütőhangszereit hóna alá kapva próbált a zenészekkel, adta a ritmust, a fergeteges tempót. Az ő „ritka magyarsága” makacs és önpusztító életvirtust diktált, amelyet ritkán old az a kicsit csibészes, kicsit gúnyos mosoly a szájszegletben. Latinovits könyvét és a színész Chartát őrizte az öltözőben, amelyből az évadnyitón és az évadzárón olvasott fel részleteket. Perlekedett a világgal, perlekedett velünk és önmagával is. Nem sunnyogott, nem mismásolt, gyűlölte a percemberkéket, értékrendje megingathatatlan volt. Ezt az egyenes és sokszor naiv, de végtelenül becsületes és őszinte embert nehezen viselte a kor, mint ahogy ő is nehezen viselte ezt a hazugsággal és becstelenséggel teli 20. századot. Konok szókimondása gyakran sértett és bántott. A közönség egy nagyszerű színészt, az Új Színház társulata egy jó barátot vesztett el. Nem hisszük , nem hiszem el. Nagyon mély a gyászunk. A hatos öltözőben azóta virág, gyertya és kereszt várja vissza. Férfi volt. Erős és esendő. Mint a férfiak általában. • ONAGY- Mindehhez tudni kell, hogy általában önkormányzatok kérnek fel egy-egy munkára. Természetesen nem mindig ég az ember szívében ezer fokon a téma. Ha gyerekekről van szó, akkor azonban mindig ellágyul a szívem. Ok a fundamentum és a jövő. Egészen más szívvel, egészen más szűrőn keresztül dolgozik ilyenkor az ember. Talán azért, mert túl sokat és túl szépen akarunk egyszerre adni nekik valami útravalót. Ha beteg gyerekekről van szó, akkor méginkább érvényesek az elmondottak, bár akkor már a fájdalom is dolgozik az emberben...- Életszerű kérdés - meg lehet élni ma a faszobrászatból?- Igen is, meg nem is. Mondjam azt, hogy vannak olyan - nem is akármilyen volumenű - munkáim, amiért nem kértem semmit? Akad, nem is egy. Ilyen volt például az előbb említett abortusz-szobor. Az esetek többségében azonban csak a megfaragni való anyagot kérem ha esetleg máshol kell dolgoznom, étel-ital-szállást kérek fizetségül, mást nem. De a külföldre készülő munkák milliós nagyságrendű pénzekért kelnek el.- Mikor láthatunk újra körünkben?- Köszönöm a kérdést; most is fantasztikusan éreztem magam. Nehezen képzelheti el egy anyaországban élő, milyen érzés erdélyi magyarként Esztergomba jönni. A hangulat, a színek, az illatok, mind-mind nagyon szerethető és kellemes ittlétet biztosítanak számomra. Szeretek ide járni. Nem beszélve az itt látható munkáimról, különösen a betlehemi „csoportképről”, amire nagyon büszke vagyok. Szeretem Esztergomot! Nagyon. • Szalay Álmos
