Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-07-10 / 137. szám
15 KALEIDOSZKÓP 2004. július 10., szombat • HÍDLAP • A félelem Béla, mint mindig, most is az alkoholtól mámorosán tért haza. Bűz- lött az italtól, a cigarettától. Felesége összekuporodva az asztalnál egy széken ült. Várta, hogy hazatérjen a férje a kocsmából. Béla félig elkábulva rámordult a feleségére, hogy szedje ki a vacsorát. Erzsi rögtön ugrott is. Szó nélkül. Mindig szót fogadott neki, mert félt tőle. Csak ezért. Már rég nem szerette, csak a félelem tartotta vissza, hogy el ne hagyja. Csodálkozott, hogy most egyedül jött. Legtöbbször a barátaival szokott hazajárni. Annak jobban örült, mert legalább addig nem bántotta őt, még szerencse, hogy nincsenek gyerekeik, mert biztosan őket is bántaná. A házasságuk elején szeretett volna gyereket, de a férje nem akart. Azt szokta mondani, hogy idegesítené őt a gyerekzsivaj. Most már nem bánja, hogy nincsenek. Talán így könnyebben megszabadulhatna tőle. Már többször megpróbált elszökni, de mindig elkapta őt. Volt, hogy egészen az anyja házáig eljutott, de mindig megfenyegette, hogy megöli az anyját, ha nem megy rögtön haza. Megette a vacsorát. Erzsi gondolkodott, mit is találhatna ki, hogy mi történt, hogy elterelje a figyelmét magáról. Nem jutott eszébe semmi, túl ideges volt ahhoz, hogy találgasson. Magában kezdett imádkozni. Tudta mi vár rá. Várta, hogy megtörténjen minél hamarább, hogy túl legyen rajta, mert úgyis meg fog történni. Valamibe úgyis bele fog kötni és mindegy, hogy mibe. Az ok midig lényegtelen volt, sokszor nem is volt ok. A legtöbbször. Erezte, hogy remegtek a belei, nem bírta ezt a feszültséget. Szeretett volna kiabálni, hogy mentse meg valaki, de tudta, hogy ezzel még rosszabbat fog csinálni. Csak csendben várta, hogy mi lesz. Azért kicsit reménykedett, hogy mégsem, de igazából tudta, hogy mindig ugyanaz a vége. Nincs menekvés. Nem tud elszaladni, és nem is merne. Hisz úgyis utolérné őt, és akkor duplán kap, mert ha megtudnák a szomszédok, akkor neki szégyenkeznie kellene, azt meg egy férfi nem viselné el. Csak ült és várt, mint egy halálos ítéletre. Már a feje is szédült a rémülettől, szeretett volna nekiugrani, megölni, de tudta, hogy ő erősebb, úgysem győzte volna le. A félelemtől nem is hallotta, hogy elkezdett kiabálni a férje, csak akkor tért magához, amikor az első rúgást kapta. A másodikat kézzel a fejére. Ekkor lezuhant a földre, de Béla tovább fojtogatta, nem hagyta abba, pedig akkor már Erzsi könyörgött, hogy hagyja abba, de nem tette meg. Aztán már nem is könyörgött, csak várta, hogy vége legyen. Csak lenne már vége. Már nem bírta tovább, elsötétült előtte minden. Nem ájult el, csak elkábult az egésztől, Béla elment. A szobába ment. Erzsi megpihent egy kicsit, aztán megpróbálta bevonszolni magát az ágyba. Csúszott a földön, de azt is nehezen, mert mindenhol fájt. Nem bírta az ágyra vonszolni magát. Csak feküdt a földön tehetetlenül, s csöndben sírdogált, fel ne keltse a férjét, aközben elaludt. Másnap reggel üzletbe kellett mennie, mert ha felébred a férje, sör kell neki. Ha nem hoz baj lesz, de hogyan menjen el, hogy észre ne vegyék rajta a foltokat. Úgy is észreveszik. Mit tehet? Megpróbálta kifesteni magát, de hasztalan. Lemosta magáról a festéket és útnak indult. Szembetalálkozott az emberek tekintetével. Mindenki másképp nézett rá. Valaki sajnálkozva, valaki elítélve, hogy ki tudja miért kapott, valaki gúnyosan. Miért? Mert nem tudta senki sem, hogy valójában mi történt, csak a tény, hogy kapott. Aznap szerencséje volt Erzsinek, mert a barátaival együtt jött. A Csámpás Józsival, meg a Ferivel. Úgy éjfél körül Feri elment, mert kezdett a hangulat kicsit idegessé válni. Tudta, hogy ők ketten megint összeverekednek. Erzsi is tudta, de nem tehetett semmit. Nem is akart. Nemsokára be is következett, amitől Feri félt. Tényleg összeverekedtek. Nem először történt meg, majdnem mindig, amikor együtt ittak. Másnap tele volt rendőrökkel az egész ház. Béla belehalt a sérüléseibe. Rögtön le is tartóztatták Józsit, aki még mindig az alkohol hatása alatt volt. Be is vallott mindent. A rendőrségi szakértőt behivatta az orvos. Elmondta, hogy mi történt.- S miféle ütlegelő eszközről lehet szó? - kérdezte a szakértő.- Valami vékony, hegyes dologról, azt hiszem vasról. A rendőrségi szakértő felkereste a nyomozótisztet és elmondta az előbb hallottakat.- Ez volt a halált okozó ütés. A zú- zódásokba nem halt volna bele.- Érdekes, hogy nem találtunk semmi ilyen tárgyat a közelben, pedig minden úgy maradt ahogyan történt. Semmit sem mozdítottak el, míg ki nem jöttünk. Bár a halált okozó eszközt nem találták meg, az ügyet lezárták. Józsi a bíróság előtt is bevallotta bűnét, és az enyhítő körülményekkel együtt hét évet kapott. Egy hónap telt el, amikor Erzsi benyitott a nyomozó irodájába. Egy kutács volt a kezében.- Ezzel öltem meg - lehajtotta a fejét. A nyomozó alig tért magához. Leültette az asszonyt egy székre. Hirtelen nem is tudta, hogy mit is kérdezzen tőle.- Miért csak most jött be?- Mert nem bírtam tovább. A lelkiismeretem nem hagyta, hogy egy ártatlan ember bűnhődjön az én bűnömért. O is éppen olyan kegyetlen volt a feleségéhez, mint Béla énhozzám, és azt hittem, hogy egy kis időre megszabadul legalább a felesége tőle. De aztán rájöttem, hogy nekem nincs jogom ilyet tenni senkivel. O akkor is ártatlan ebben az ügyben. Én vagyok a bűnös.- Miért tette? - kérdezte a nyomozó.- Már nem bírtam tovább. Csak így szabadulhattam meg tőle. Más kiút nem volt. Amikor láttam, hogy fekszik a földön mozdulatlanul, úgy gondoltam itt az idő, hogy megszabaduljak tőle. Tudtam, hogy nem jön el még egy ilyen alkalom. Józsi any- nyira részeg volt, hogy amikor befejezte a verekedést, ledőlt mellé és elaludt. Szerintem azt sem tudta, hogy mi történt. Tisztában vagyok vele, hogy gyilkosságot vallottam be, de inkább töltsem a hátralévő életemet börtönben, minthogy ezzel a tudattal kelljen élnem. Nagyon kegyetlen ember volt a férjem, de senkinek sincs joga elvenni egy másik ember életét. • PovEZSAi Ari Pályázat a város közművelődésének irányítására Pályázható az esztergomi Bajor Ágost Művelődési Ház igazgatói posztja. A titulusra jelentkezők 2004. július 31-ig adhatják le pályázati anyagukat. Az ügymenet tehát még az elején jár. A nem is olyan rég még Szabadidő- központnak hívott esztergomi intézmény igazgatói posztján hamarosan változás lehetséges. A július elején kiírt pályázatra bizonyára több jelentkező lesz. Városházi forrásból tudtuk meg, hogy a fent említett direktor megbízása lejárt és ez oknál fogva volt képviselőtestületi határozat a kiírásról, amit a Kulturális, Idegenforgalmi és Sportbizottság készített elő. A pályázóknak szakirányú felsőfokú végzettséggel és ugyancsak szakirányú vezetői gyakorlattal kell rendelkezniük, e téren valószínű, hogy nem lesz meglepetés. Az már izgalmasabb kérdés, hogy az esetleges új igazgató fejében megfordul-e, megfordulhat-e valamilyen homlokegyenest más, mint az eddigi elképzelések és gyakorlat? Erre valószínűleg úgy lesz lehetőség, hogy a városatyák által elkészített, „közművelődés feladatairól szóló rendelet”-ben meghatározottakat figyelembe véve kell majd az intézményt dirigálni. Az ebben a rendeletben (a rendeletek száraz stílusának megfelelően) leírt lényeg értelmezése egyszerre ad lehetőséget a passzív, és az ezzel ellentétes aktív kulturmissziós mozgékonyság lelkületének megvalósítására. A rendelet tehát főként általános elveket ír le, mely doktrínák megalkotásában azért benne lehetett a civilek kultúrálódásának szabadsága iránti elkötelezettség és a klasszikus közművelődési elképzelések feltétlen tisztelete, valamint Esztergom adottságainak ismerete is. A pályázatok elbírálása és a nyertes kihirdetése remélhetőleg minél hamarabb megtörténik. Akkor újabb és pontosabb információk kerülhetnek a nyilvánosság elé az esztergomi művelődési, szórakozási és szabadidős tevékenységek lehetőségeiről. Ennek viszont az a feltétele, hogy az említett rendelet gyakorlati értelmezésébe némi agilitást, ötletességet, ügyes menedzserszemléletet és az aktívabb polgárok, a fiatalok iránti orientáltságot mutasson az, aki a Bajor Ágostról elnevezett művelődési ház új igazgatója lesz. • 0x1 Onagy Zoltán írása NAPI BULVÁR A evolúció csodája Az evolúció csoda, elképesztő folya- . mat a maga nemében. Egymagában, politikai állásfoglalás, ötéves tervsorozat segítsége nélkül oldotta meg, hogy a kolibrinak ne legyen elefántormánya, a kenguru úszóhártya nélkül is megfelelően végezze kengurudolgait, vagy hogy ennél furcsábbat mondjak: a bálna ne gázolajjal működjön, mert a bálna területén nincsenek olajfinomítók. Az evolúció rendesen figyelembe veszi az adott kor követelményeit. Ugyanakkor az evolúció arra is talál megoldást, hogy a jobbágy púpos legyen, a bot könnyebben eltalálja, de a púp védje a fejet, amire persze szüksége van. Elintézi, hogy a jobbágy lába büdös legyen, tetve, bolhája, őt szeretettel, barátilag marja, annál veszettebbül a hívatlan érkezőt, ebből következően nem kényszerül vacsoravendéget fogadni a szűkös meglévőből. A jobbágy fogazata és a vén marha húsa közti kibékíthetetlen viszonyt nem is írjuk a rovására, de vonatkozik, azért eszik főtt krumplit a jobbágy Darwin, aki megalkotta az elméletet, maga is csoda. Am ahhoz, hogy a kristálytiszta teória a gyakorlatban is betöltse tisztét, hogy ráébredjünk, mitől döglik a légy, mi fekszik az árokban, hogy ne mondjam, Mari néni mitől sikít éjfél előtt, érintettnek kell lennünk. Benne kell legyünk nyakig a tényleges evolúciós folyamatban. Centiznünk kell, mikor, mennyivel, miképpen, miért és mi változik bennünk bizonyos tájjellegű hatások eredményeképpen. Mondok egy példát: a kedves lányka, aki a hidegrázásig kényes szagra, koszra, testnedvekre, hasonlókra, egyszer csak a genetika törvényeinek megfelelően asszony és anya lesz. És amint anyává válik, furcsa változásokat észlel magán. Zokszó nélkül csomagolja ki a gyereket a szagos-színes iszapból, ami a gyerek lenti végén jön ki, és amely korábban spenót vagy krumplifőzelék nevet viselt. Nem zavarja, nem fintorog, nem öklődik. Sikál ugyan, de nem a korábbi hévvel. Tehát így van szinte mindennel az árva, változékony természetű ember. A helyzet alakítja. Most pedig elmondom, mire ez a hosszú bevezető szöveg. Eleinte a Forma 1. tévéközvetítésein tapasztaltam: kihagy a fülem. Bizonyos hangfrekvencia úgy hat rám, mint Jack London éneklő kutyájára a furulyaszó, fáj. Megfájdul mindkét dobhártyám, a fülcimpák, de a szemöldök is és a köztes terület. Az ok persze nem csak a frekvencia. A modor, a hanginterferencia, a tonalitás stb. is. így hat rám. Ha hallom. Ahhoz, hogy ne halljam, két módszer kínálja magát. Az egyik: kikapcsolom és nem nézem a versenyt; illetőleg nézem, de lehalkítom. Csakhogy az Formula 1-et nem egyedül ülöm végig, és minthogy közösségi ember vagyok, jóbarát, jó apa, nem tehetem meg, hogy pofátlanul leveszem a hangot. A másik: dúdolok fejben. Ez ilyen belső, mély dudúdu. A dududús változat egy butuska, kínból született, de üzemképes változat. Volt. Valameddig. Közben átalakul a fejemben valami hangközvetítő rendszer, önszigetelővé válik, és ha a fickó felüvölt, jajongva, hátborzolón sikoltoz, hogy mi van Häkkinen kerekével, a rendszer automatikusan bekapcsol, leveszi a hangot. A legkülönösebb mégis az, hogy a tömeget, az autókat, a másik, a morgó hangú szakbemondót hallom, de az elsőt nem. Egy elképesztő szelekciós szerkezetet fejlesztett ki a fülem és az agyam közti résbe a helyi evolúció. Úgy gondoltam, ez eddig még tán rendben. Ennyivel nem csuknak be Li- pótra, főleg akkor nem, ha titokban tartom. De a folyamat nem áll le. A tünetek, mert nem csak egyetlen hangról, egyetlen tévés fickóról van szó, a labdarúgó EB első napjaiban jelentkeztek. Élvezem a meccset, hallom, a szurkolást, a füttyöt, de a kommentátorokat nem. Főleg nem hallom Kovács Kálmánt. Ekkor kénytelen vagyok ellenőrizni, mi van, tényleg automatikusan működik az önvédelmi rendszer? Átkapcsolok a párhuzamos adóra, ott hallok. Mindent. A tünetegyüttes másnap egy újabb, nagydarab figura elnémulásával jelentkezik. D. Tóth Krisztát hallom, a frakcióvezetés és a trónszék összefüggésein viccelődik, Csurka meg csak tátog. Édes szentséges egek, mondom, mi lesz itt? Mi lesz velem? Rögtön kezdődnek a hosszú parlamenti órák. Szomorú. Kétségbe vagyok esve. A hét azzal telik, végigszondázom a tévéadókat, mindenkit megnézek, akit csak érek, hogy tudjam, kit hallok, kit nem, mire számoljak a hétfői, keddi parlamenti napokon. Nem exluzív lista, csak a hirtelen elérhető nagy csapat. Busht hallom. Putyint is, morog, majd ő rendezi a világválságot. Naja. Szekerest nem hallom. Végre. Lezsákot sem. Lezsákot eddig sem. Újhelyit, aki kidöf szemével a képernyőről, nem. Nyolckor Surjánt se hallom, pedig tegnapelőtt reggel még veszettül nyomta - ércesen, rezignáltan, ahogy szokta. Kényszerből tudományos vizsgálat alá veszem a dolgokat. Előkeresek az öreg kazetták közül egy parlamenti vitanapot és a hozzá felvett mellébeszéléseket (amikor rászántam egy teljes szalagot az urakra, még érdekelt, mit csinálnak a Dunával). Nézem, pörgetem. Alig valaki, akinek megmaradt a hangja, de van, akinek megmaradt. Bizonyítja, nem beteg vagyok, csak részlegesen süket. Ezután Baja Feri bukkan elő a fűből: Baja is tök néma. Nézem, egyszer csak eltűnik a képernyőről. Jobbra-balra ott a természet meg a védelem, füvek, fák, Baja helyén a szürke semmi. Orromra teszem anyósom négy és feles szemüvegét. Ugyanaz a szürke, alaktalan folt, csak nagyban, négy és fél dioptriával szédítőbben. Ez aztán végképp megrendít. Erről igazán nem volt szó. A fül még hagyján. A keresett és tettenért evolúciós fejlődés ráment a szememre. Nehéz idők jönnek.
