Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-09-11 / 181. szám
HÍDLAP • 2004. szeptember 11., szombat hídlapmagazin i / , ' l' V. Tvrtko Bajban vagyok vele. Érzem, hogy beszélgetésünk nem lesz a helyzet magaslatán. Hősöm ugyanis nem olyan, mint képzeltem. Kimondottan ápolatlannak tűnik; borostás arc, kissé áporodott szag (nem illat), és köszönés helyett így kezdi: „Remélem, tíz perc alatt végzünk”. „Egy órát beszéltünk meg.” - mondom én is mellőzve a köszönés elavult huszadik Századi csökevényét. „Jó, mindegy” - mondja, és elindul előttem. Gondolom, most követnem kéne.- Nincs jó kedve?- Mi? Nem arról van szó, csak most éppen tárgyalások vannak, kijelöljük az új irányvonalat, és nincs még kész az esti anyag. És nem borotválkoztam meg.- Azt látom.- Adok majd képet, így mégse lenne előnyös, ha lefényképezne.- Nem hiányzik, vagy pontosabban ' nem sajnálja, hogy a száguldó riporterből súgógép-olvasó lett?- Miért? A Napló szerkesztése szakmailag tetőpontnak nevezhető. A csapatom - akikkel olyanok vagyunk, mint egy nagy család, tényleg nagyon szeretjük egymást nos, az ő anyagaik, riportmunkáit szerkeszteni, megszervezni, megvágni nem kis feladat. A szerkesztés nem abból áll, hogy anyagokat adok a nézők elé, aztán felmondom a szöveget. A szerkesztés a kérdezés művészete. Egyébként nagyrészt fejből mondom a szöveget.- Ha jól tudom, egyetemen tanít, fiatalokat nevel a médiának...-Igen. Már ha én öreg vagyok... igen, foglalkozom velük, és úgy gondolom, a jövőt választották azzal, hogy az újságírás felé vették az irányt...- Azt is elmondja nekik, mennyire kegyetlen világ?- Hogyne! Főképp akkor kegyetlen, ha nagyban játszik az ember. De hát azért vagyunk itt, hogy küzdjünk, és végső soron valami „keményben” vegyünk részt. És ez kemény.- Előfordul az iskolában, ahol tanít, hogy odamennek magához óra után azzal, hogy „Bocsánat tanár úr, nem lenne valami munka”?-Rendszeresen. És rendre nemet kell mondanom, mert egy olyan csapat, amit koordinálok, éppen a színvonala miatt igen zárt, másrészt egy ilyen találkozásnál több kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen tévénél dolgozhasson.- Például?- Például egy szép eredményeket felmutató diploma, szakmai műit valamint nyelvtudás. És az sem árt, ha az illető már több területen kipróbálta magát a médián belül. Mindezekkel együtt jó eséllyel pályázhat egy jó állásra. Akárcsak bármilyen hasonló kvalitásokat megkövetelő munka esetében.- Önnek azért nagyobb szerencséje volt anno.- Igen, bár ez így egy kicsit morbid. Bezárva élni egy háborús övezetben, komoly és folyamatos életveszélyben. Akkoriban tolmács voltam a Magyar Televíziónál, és tényleg a legutolsó gondolat volt számomra, hogy a tévénél is dolgozhatnék, mint újságíró. Azt tudtam persze, hogy valami nagyot szeretnék. Pécsett, a szülővárosomban nem volt erre lehetőség. Emellett Pécset továbbra is szeretem, és bizonyos szempontból nem is szakadtam el tőle teljesen, hiszen a feleségem ott tanít. Miután kiszabadultam Jugoszláviából, a szakma tárt karokkal várt, Pulitzer-díjjal jutalmazott, amiről még most, ennyi év után is folyton kérdezgetnek, holott azóta nagyon sok minden egyéb történt. Például közvetlenül utána kijuthattam Amerikába tanulni. Egész pontosan Miami-ba.- Miért nem maradt kint?- Azért, mert én magyar vagyok, Magyarország a hazám, és én szeretem ezt az országot. Persze, kaptam odakint ajánlatokat, szép és nagyon jól fizető állásokat nemzetközi televízióknál. Úgy éreztem, itthon, Magyarországon kell kiharcolnom magamnak a helyet. Akkor ez a nehezebb útnak tűnt, de én soha nem szerettem a könnyebb utat. A lényeg, hogy Magyarországot választottam.- Hogy lehetséges, hogy ebben a trendeknek megfelelni akaró világban nem szállt el a sikerektől, mint annyi magyar médiasztár?- Elszálltam! Hogyne szálltam volna el! Egy sikervágytól fűtött tizennyolc éves srác, aki megjárja a poklot, aztán hőssé lesz. A mennyekben jártam! Vidékről egyből Pestre jöttem, tárt karokkal vártak, nagyon magas körök elismerését vívtam ki. És lehetőségeket! Aztán éreztem, hogy olvadnak a szárnyaim, és kábé egy hét leforgása alatt az elszállásból places lett. Eddig volt érdekes. A Pulitzer- díj okozta mámor nem tartott sokáig. Most meg próbálok nem elszállni, és ha figyelembe vesszük a Naplóra szánt időt, nem beszélve azokról a továbbra is sajátkészítésű riportokról és történetekről - amelyekből még ígérhetem, komoly meglepetések várnak a nézőkre -, akkor azt mondhatom, - hogy erre nincs időm.- Kandech Evelyn édesapjának megtalálása után nem keresték meg újabb, ilyen jellegűfelkérésekkel?- Dehogynem! Összesen százhetven megkeresés futott be. Természetesen nem tudtam őket elvállalni.- Jut eszembe, egy-egy keményebb, meg- rázóbb téma, élethelyzet hatására nem érzékenyül el, nem érinti meg közelről?- Nem, egyáltalán nem. Ott és akkor nem gondolhatok arra, hogy ez milyen szörnyű annak, akiről szólok. Ott és akkor a néző szempontjait kell figyelembe vennem. Ha most belegondolok, hogy mikor a lepratáborban letüsszögték az operatőrömet, nem is tudom, milyen következményei lettek volna, ha elérzékenyülök.- Nem is olyan rég derült fény arra, hogy néhány sztárriporter, szakmai nyelven „fake"-et művelt, vagyis tudatos hamisítást, hogy ne mondjunk neveket...- Nincs kedvem minősíteni Frei esetét, habár értem a kérdésben rejlő célzást, és elismerem, egyetlen ilyen eset sem tesz jót a szakmának. Másrészt engem az elmúlt évek alatt már nagyon sokszor próbáltak úgymond elkapni, de eddig még nem sikerült. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs miért! A titka pedig felettébb egyszerű; nagyon jó és érdekes történetek vannak a világon, legtöbbször itt, kis hazánkban. Miután ezeket megtaláltuk, és leforgattuk, bemutatjuk a nézőknek. Hogy ez sokaknak bántja a szemét, ez legyen azon sokak dolga. • Szalay Álmos T V Sóder-messz idzs Minthogy megtanultam, semmi nem történik „csak úgy”, egy ideje figyelem, miért csinál hülyét magából ez az okos ember, miért ennyire gusztustalan esetenként, mi az oka, hogy műsorról műsorra stupidizálódik. Egy újságíró barátom szerint Fábrynál, akivel közös szerkesztőségben dolgozott hajdan, nem volt kedvesebb, szórakoztatóbb ember se közel, se távol. Ez mára megváltozott. Minden adás után azt kérdem magamtól: „de mi az üzenet?” ha ugyan akad még efféle lejárt érvényű igény az „átadó” részéről a befogadó számára. Kapunk, kaphatunk-e még gondolatot a szórakoztatás cukros melasszal leöntött bevonata alatt? Éehet-e gondolkodva szórakozni, avagy szórakozva gondolkodni, van-e esély okokat kurkászni a képernyő előtt, vagy mindez mára elhalt illúzió? Fábry-showman nem buta ember. Megnyugtató, hogy a meglévőre nem is kíván rájátszani. Ügy tesz, mint akit Kőbányán találtak mosdatlan szájával, és reparálatlanul kirakták a képernyőre. De apja gyakori emlegetésével kiegyenlíti az ő kőbányai múltját, nyilvánvalóvá téve polgári neveltetését, inM A díttatását. Mindegy tehát. Aki személyesen ismeri, a folyamatos „pisi-kaki” kontextusba emelt tematikus külsőségeit hasonlatosnak érzi, mint amikor egy tündéri kis nő - aki annyira tündé- ri, hogy még szexuális „rosszat” se vagyunk képesek feltételezni róla (kivéve a pedofilokat) - lazán és fennhangon anyáz egyet, elküldve melegebb tájakra az elárusítónőt. Legkevesebb, hogy meghökkentő. Az ember legkevesebb, nem tételezi fel. Miközben Fábry, amikor nem óhajtja a legalpáribb igényeket kielégíteni (ötpercenként), inkább Hofi Géza intellektuális követője, tehát igen masszív alapokra építkező magyar szellemi termék, mintsem egy Jay Leno- utánzat. Egy némiképp plebejusságára rájátszó entellektüel, aki vállalta jellegzetesen eredeti, kettős csavarmenetben közlekedő tudatállapotát. Nem vagyok finnyás. Még így is nézhető. Nézhetőbb - etc. De és csakhogy. Fábry, a hajdani alternatív, aki nagyon gyorsan megtalálta helyét a széles közönség szórakoztatásának leértékelt, alulintonált, könnyű, feledhető tartalmakat követelő placcán, kihagyta a számításból, hogy ő maga Onagy Zoltán írása C i K sem veszi észre, ahogy eldurvulnak a műsorai, minden adásra rátesz egy lapáttal. Lehet, az igyekezet bármily tisztességes - „legyünk jobbak, szebbek, szeressen a közönség jobban, és én magam is legyek elégedettebb, mint két hete”-, ha a cél a szórakoztatásnak ebben a formájában csak egyféleképpen érhető el: eggyel többet „fütyül” és eggyel többet székel adásonként. Félő, eljutunk odáig, amikor műsorai változatosságát a szék 1 és a fütty1 közti arányok eltolódása jelenti. Közeli veszélye mindenképpen fennáll. Vendégei, meghívottai valójában nem változtatnak ezen. Annak ellenére nem, hogy e mostani műsor két úszógyereke, és hogy ők milyen jót mulattak, valóban üdítő látvány volt. De a vendégek a bulvárhagyomány parancsait szolgálják: aktuális bulvárlányok, bulvárfiúk az élet bármely területéről, akiket napfényre rántott a sötétből a média. A tegnapi adás - talán Fábry füle romlik, talán a háttérzaj nőtt meg a stúdióban - lényegében üvöltözés volt szólóban és duettben. Különösen bántónak tűnt a műsor elején, amíg meg nem szoktuk, a nő, aki üvöltözve forgatta a szemét, minden nézőt helyből el akart csábítani a színésznők törvénye szerint, és senki nem szólt neki, hogy ekkora decibelt érzékelve a férfiember fut, menekül, amíg a lába bírja. Szomorú az élet egy olyan televízió elé szorult világban, ahol Fábry a jobbak közé tartozik. Üzenet - „messzidzs” - nincs, pénz van, reklám, szórakoztatás változó színvonalon. Várom, de nagyon, mikor jelenik meg Sóder Sanyi műsorában az sms- küldés, a szavazatra való felszólítás és hasonlók. Merre lépnek tovább. El a latrina közeléből, vagy egyenesen bele. J)< 3|< J|C j|C í)t Fábry Sándor: 1953. november 20-án született Budapesten, pontosabban Kőbányán („az ötvenes években ide vágták ki azt a szülészt, aki szerelmes volt anyámba”). 1972 és 76 közt a Pécsi Tanárképző Főiskolára, majd 76-tól 78-ig az ELTE magyar-német kiegészítő szakára járt. Az egyetem mellett elvégezte a Mafilm Filmíró Iskoláját. 1978-tól 92-ig a Mafilmnél dolgozik, először dramaturg-gyakornokként, majd dramaturgként. Olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Könnyű testi sértés, az Ördög vigye, a Megint tanú, a Magyar Pizza, a Céllövölde vagy a Video blues. 1992-től szabadfoglakozású; pulikációi jelennek meg a Filmvilágban, a Nép- szabadságban, a HVG-ben, a Playboyban. A Hócipőben állandó rovata a Dizájn Center, mellyel az utóbbi időben a képernyőn is nagy sikert arat. Kabaréműsorokban konferansziéként és saját számmal is fellép. Az RTF csatornáján kéthetente láthatjuk Showder című műsorában. Díjai: Karinthy Gyűrű, Bon-bon díj, Veszprémi Allatkert Tiszteletbeli Állatgondozója.
