Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-08-14 / 162. szám
2004- augusztus 14., szombat A HÍDLAP hétvégi kulturális melléklete 39. szám Kalendárium A „vörös kakas ismét meglebegtette szárnyait" - vagyis a szárazság újabb tragédiát okozott. Ez alkalommal sajnos tragédia történt: Nagy-Salló település teljesen elpusztult. A szárazság folyománya, hogy egyre többen mártóznak meg a hűsítő Dunában és egyre több azok száma, akik belefulladnak. Együtt írunk, nevetünk- Pesti Pisti rovata Méregtelenítek Kérdéses értékű média-népszerűségre tettünk szert a vízszennyezés kapcsán. A csapból is mi folyunk, nem pedig az iható ivóvíz. Hát következzen némi analógia egykori és mai lakóhelyem egészségi állapotáról, némi politikai szarkazmussal, amely idegen tőlem, mint a sörkortyolás efféle vészhelyzet esetén, hehe. Osztályharcos Testvéreim! (Értem ezalatt, hogy mindenki küzdött az alsó és középső oskolában osztálya démonjaival). Az észak-keleti végek szolidaritását, bátorítását és üdvözletét tolmácsolom, úgyis, mint kazincbarcikai szökevény E város polgárai saját bőrükön és belső szerveiken már megtapasztalták, mi az a méreg, fülünkbe anno „forró” higanyt öntöttek (de nem lettünk az új, énekes Vazul), azbesztpor sercegett fogaink között, egyébként meg normál hétköznapokon a helyi vegyipari gyáróriásban olykor ömlött a klór - a tüdőnket is alaposan tisztítsa- , elveszett a folyékony foszgén gázzal (minden cseppje kincs, de legalábbis halálos idegméreg) teli pullman-kocsi. Normál esetben, havi rendszerességgel — óh, azok a nehéz napok - jött egy kis ammóniafelhő, amely ahhoz volt hasonlatos, mintha egy száztagú dinoszaurusz csorda egyedei bőséges vizelettel jelölték volna meg a helyi bükki lankákat. Tehát tudom, mi az a mérgezés, pláne tudom, mi az, amikor hallgatnak a hatóságok, vagy éppen mismásolnak, miszerint nincs baj, nem süllyedünk, gluglu. Mérgezésben otthon vagyok, hadd ne mondjam, a véremben van, és azzal meg most már egészen más testrészem telítődött (ott lent, teccik érteni), hogy az érintett szervek eltussolnak mindent, a hallgatásba burkolózás után könnyedén legyintenek, miszerint hadd aludjék még a pánik, ergo: ne keltsük, elvtársak. Nem akartam politikai állást foglalni, de bizony mégis megteszem, mert az esztergomi (dorogi) vízszennyezés kapcsán az elsődleges mérgezés mellett a legfőbb baj - és tanulság - a régi beidegződések alapján működő elkendőzés. Az egyébként tetszetős kazincbarcikai dombság vidékéről azért szökött az ember, mert nem akadt elég munka, s nem akarta magát és (leendő vagy megszületett) gyermekeit kitenni a bizonytalan légköri viszonyoknak, amelyekben - a fentiekből kiderült - nem a tiszta oxigén dominált. Én Esztergomig menekültem, de tessék, utolért a méreg. Rossz szokás, és ismereteim szerint a világ nem minden részén dívik, hogy a veszélyes üzemeket közvetlen a lakott településekbe vagy egészen a közelükbe telepítenek, amely ugyan csökkenti a munkaerő-szállítás költségeit, ám ugyanakkor radikálisan csökkenti annak mennyiségét. Most a „szánkban” lévő dorogi hulladékégetőből szivárgott a méreg, egyenest bele az ivóvízbe, és jó hat napig lelkesen kortyoltuk a ki tudja, micsodát. Olaj lesz ez, elvtársak, nyugtatott az ANTSZ, mert a látható folt annak is nézett ki, de mint vegyészváros lakója és vegyészcsalád elfajzott leszármazottja bátran mondhatom, a láthatatlan és szagolhatatlan veszély a veszélyesebb (lásd: Csernobil, vagy az ammónia és a klórgáz közti különbséget, nem beszélve a nevezett foszgénről). Ördög tudja — és most már Esztergom saját költségén készülő vizsgálat fogja feltárni -, mi lapul a vízben, amely, mint tudjuk az élet nélkülözhetetlen forrása, és direkt iható állapotában jó. Barcikán, amely a hegyek közt megbúvó Lázbérci- víztározóból kapja az élet italát, legfeljebb akkor volt némi gondocska a vízzel, ha a tisztítómű személyzete esetleg bepálinkázott, és túlzott lelkesedősből fehérre klórozta a vizet. Ezt azonban árgus szemünk azonnal észrevette. Mint amiképp most a szennyező vállalat és hivatalos szerv humánerőforrás-gazdálkodási szempontból nehezen igazolható magatartását. Amihez bizonyos szempontból a nevüket adták az esztergomi szocialisták (na, itt a konkrét politizálás), amikor is a rendkívüli testületi ülésen kikapcsolták a szavazógépeiket, hogy zúduljon a polgármester nyakába a felelősség, menjen, oszt kösse maga a Szent István-kút nem szennyezett forrására az esztergomi (és tokodaltárói) vízellátást. Itt, a végén most jöhetnének a számtalan tanulságok (tudok ám egyeztetni számban és személyben, csak vicceskedem), hogy nem büntetni, hanem bezárni kéne az ilyen gyárat, az ANTSZ-nek nem melegvizes napi felmosást kéne előírnia a Széchenyi térre Szent István-napokkor (volt ilyen) és stb. De most csak az jut itt az eszembe, hogy a szavazógép nem tévé-távirányító, az előbbit a köz bizalmán és költségén kell kezelni, a másikat szórakozásból, pihenésképpen. Mondjuk, két karton ásványvíz cipelése között. Egy Sopron megyei községben találtak ellenszert a szárazságra. Az Esztergom augusztus 14-i számában olvashatjuk, hogy „a község vénei már napok óta tanácskoztak, vájjon mit kellene tenni, hogy eső legyen? Végre egy öreg elmondta, hogy az őgyermekkorában is volt ilyen szárazságodé megfürdettek egy boszorkányt és akkor mindjárt lett eső, még pedig hetes-eső. Kaptak az elbeszélésen. Összeült a kupak tanács és elhatározták, hogy ők is boszorkányt fognak fürdetni. Mikor ezt elhatározták, akkor hökkentek meg, hogy hát honnan veszik a boszorkányt. A zavarból a biró felesége segítette ki a tanácsbelieket. Ráfogta egyik helybeli öreg asszonyra, hogy az valóságos öreg boszorkány. (...) E kedvező felvilágosítás után az emberek kimentek az asz- szony faluvégi lakására, megragadták és minden ellenkezése dacára kivonszolták a csodakúthoz. Kötelet csavartak a derekára s aztán leeresztették a kútba. Az öregasszony sivalkodott a hideg vízben, de azért egy negyedóráig ott tartották. Mikor felhúzták, akkor vették észre, hogy csak derékig ért neki a víz, leeresztették hát újra és egypárszor alaposan megmártották. (...) A falusiak jó pár napig várták az esőt, míg az végre - megeredt. ” Remélem Esztergomban nem talált megértő fülekre ezen eset, mert ha igen, akkor egyetlen környékbeli öregasszony sem volt biztonságban. Manapság némely időjós-meteorológust lehetne kútban megfürdetni. Bevezetőmben utaltam a Dunába fúló egyre nagyobb számú áldozatra. Most az Esztergom és Vidéke „aktuális” számában rögtön olvashatunk az ügy folyományával kapcsolatban. „Fo- tografáló aparátus a rendőrség szolgálatában. A rendőrfőkapitány kérvényt adott be a tanácshoz a végből, hogy szerezzen be a rendőrség részére egy fotografáló készüléket, mi cirka 120 kor. költségbe jön. Kérelmét azzal indokolja, hogy évente sok ismeretlen hullát dob ki a Duna magából, melyeknek agnoskálását a fényképezés nagyon meggyorsítaná és előmozditaná. Részünkről támogatjuk a kérvényt azzal is, hogy ott vannak az ismeretlen öngyilkosok, rovott életűek és hírhedt betörők, kiknek megörökítése a rendőri hatóságok feladatát szintén nagyban előmozdítja. ” És hamarosan kikerültek Esztergom utcáira a fényképes, WANTED feliratú plakátok... „A kengyelfutó" - olvasható az Esztergomi Lapok augusztus 14-én megjelent számában. Sokunknak a jól ismert rajzfilm-figura, a kengyelfútó gyalogkakukk jut eszünkbe - és nem is járunk messze az igazságtól. „Mégiscsak kedves patriarchális fészek ez az Esztergom. Ügy gondoljuk hogy évtizedek múltával is fogják még nálunk kultiválni azokat a módikat, miket a rohanó civilizáció már a nádfódeles csöndes falvakból is kikerget. (...) Legkedélyesebben akkor mosolyog a jó öreg Bottyán palota, mikor meglátja az évről évre vissza-visszatérő kengyelfutó asszonyságot. Piros ruháju, bozontos néma hölgy fut a nagy Széchenyi téren. Előtte, utána, mellette visító, vihogó, bömbölő gyerekhad robog. Az aszszony állat pedig rendületlenül szedi picziny lábacskáit, csak néha vág egyet korbácsával az üvöltő Sisere had lábatlankodó tagjainak nyaka közé. Körül pedig óriási néptömeg gyönyörködik a remek látványban, tanúságot téve arról, hogy mégiscsak megbecsülik Esztergomban a művészeket. ” Hacsak nem látta valaki manapság ezen aszszonyságot, azt kell megállapítanom, hogy a civilizáció mégiscsak gyorsabban rohant, mint említett kengyelfutónk. • GK
