Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-07-24 / 147. szám
hídlapmagazin 2004. július 24., szombat • HÍDLAP • Markó... „Mindennap újra kellett kezdeni. Mindennap újra kell kezdeni. ” Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. A tánc volt a mindene. Ha édesanyja nem nézett volna rá úgy, ahogy még ma is él benne a nézése, ma valaki más lenne belőle. Határtalan akaraterő, és vértehetség: már fiatalon sztár lett, - nagyon fiatalon. Huszonévesen eljutott a csúcsra. Ma a halott és élő balettklasszikusok nagyon gyér táborának egyik legékesebb dísze. Úgy hívják, Markó Iván. A kisfiú táncol mindenhol: az udvaron, a nappaliban, a konyhában, a vécében. Ez nem is olyan egyszerű egy olyan helyen, ahol négy szobában négy család éli mindennapjait. De a kisfiút hatalmas szeretet veszi körül, — szeretet és Isten közelsége. Ezek a kezdeti örökségek végig kísérik egész életében, s fájdalmasan hiányozni fog abból világból, melybe erőn felül beletáncolja magát. Édesanyja „a legtisztább nő volt, a legtisztább ember, aki valaha élt a világon.” Ügy nézett a fiára, mint egy istenre, s ez a nézés hajtja a fiút, majd a nyurga kamaszt, később már a világhírű táncost abban, hogy mindig a lehető legtöbbet adja. Édesapjáról keveset beszél. „Papával nagyon furcsa a volt a kapcsolatom. Igazi bohém ember volt. Szórakoztató, laza, de okos, adakozó, egészen más, mint anyuka. O egy jómódú budapesti családból jött, anyám pedig Tokajról, irdatlan szegénységből. Egy igazi zsidódzsentri volt, és ebben minden benne van.” S honnan jött Isten? Markóék zsidó család voltak, s a megtépázott múlt még élénken él az ötvenes évek társadalmában; a zsidókat a holokauszt ellenére is rendszeresen megalázzák, és kirekesztik. Nagyapjáról így emlékezik: „Imádkozni készültünk, s nagyapám éppen a zsidó szokásoknak megfelelően fátylat terített az arcára. Furcsa látvány volt, nagyapám ugyanis a legkevésbé tűnt zsidó embernek, sokkal inkább egy megtermett, gyönyörű magyar ember volt ő, erős, nagybajuszú. És imádkozni kezdett. Tátott szájjal néztem, s úgy éreztem, ott ül előttem az Isten.” Talán mert Markó a lehető legmélyebb, legkitaszítottabb, legmegalázottabb, és legszegényebb közegből indult, — innen a vágy, hogy megmutassa. „Nem is olyan ritkán egy-egy előadásra nem a legmódosabbak, hanem a középosztály, vagy a még szegényebbek látogatnak el. Kimondhatatlan földöntúli vágy él bennem, hogy jó legyek: előttük, értük odaadni magam, magamból a lehető legtöbbet. Nagyon jó szeretnék lenni.” És már akkor, gyerekkorában is biztos volt benne, hogy nagyon jó, - igaza volt. Még csak kilencéves, de egy érett felnőtt is megirigyelhetné figyelemre méltó elszántságát: tűzzel-akarattal tudja, hogy táncos. Nem „táncos akar lenni”, vagy „jó lenne annak lenni”, egyszerűen tudja magáról, hogy az. Még csak kilencéves, - nem veszik fel. „Álmodni egy nagyot, - nem olyan nehéz. Megvalósítani annál inkább. Jelentkeztem az Állami Balettinézetbe. Két alkalommal utasítottak el. És az maga volt a halál. Tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom, és bármilyen furcsán is hangzik egy kilencéves, vagy még fiatalabb gyerek szájából; mikor elutasítottak, úgy éreztem, meggyilkoltak. De életben maradtam, és tudtam, hogy a mestereknek, a szakma krémjének, akik elutasítottak, be fogom bizonyítani, hogy nincs igazuk. Mikor harmadik alkalommal édesapám közbenjárására felvettek, elhatároztam, hogy nálam jobb nem lesz az országban. Ennek nagy ára volt. Hihetetlen munkába kezdtem gyerekként... Reggel nyolc órától a Balettintézetben voltam, a szakmai órák délután fél egyig tartottak, fél egytől kettőig ebédszünet volt, kettőtől negyed hatig általános iskola, később gimnázium. Napközben - egy nagyon kedves magyartanárom javaslatára - rendszeresen elsétáltam az Operától a Hősök teréig, aztán vissza. Mikor este vége volt az iskolának, hazamentem, megírtam a leckémet, lefeküdtem egy fél órát, és... - így igaz! - tizenegy éves koromtól húszéves koromig minden este, nyolc órától éjfélig gyötörtem magam - táncoltam. Nem volt tükrünk, egy politúros szekrényben láttam magam, - és nem volt se szombat, se vasárnap. Minden nap megtettem.” Sok minden kimaradt, de még több maradt. „Mindennek ára van. Méghozzá mindennek kemény ára, és az ember minél nagyobbat álmodik, annál nagyobb az a bizonyos ár.” Az Állami Balettintézet rigorózus intézmény, s ez nem csak legenda. „Általában megalázták, és a mai napig is megalázzák az embereket. Úgy gondolják, ez egy módszer. Amit egy gyereknek meg kell tanulnia, hogy hatalmas önfegyelem kell ahhoz, hogy végigjárja az utat. Ennek a küzdelemnek, amely során önmagát kell megfaragnia, soha nincs vége. Minél több energiát fektet bele a balett művészetébe, annyit tud visszakapni, és adni. Ez egy tiszta dolog. Itt nem le- * hét nyerészkedni, lopni, csalni, hazudni. A mestereknek példát kéne mutatni! Sajnos az intézetben ez nem így működik.” Persze azért nem könnyű egy gyereknek, - bármilyen erős is legyen - tíz éveket várni arra, hogy megtörténjen az, amiben hisz. „Nem lehetett nem megbecsülni. Tizennégy évesen többet tudtam technikailag, mint az akkori Kossuth-díjasok. És ez mérhető volt! Csináltunk forgóversenyt, a Kossuth-díjas táncművészek kezdték, forogtak hatot-hetet, én minimum forogtam 12-t. A művészet leglényege azonban nem mérhető. Minderre irigység, gyűlölet volt a válasz. Én pedig hiú voltam és naiv, azt hittem, ha megmutatom, mit tudok, szeretni fognak. És ez a gyűlölet-dolog a mai napig így van. A különbség csak annyi, hogy most van mellettem egy csapat, és egy fantasztikus közönség, itthon és a világban.” S ha már a világnál tartunk, Markó elmondja, mi a különbség a külföldi és az itthoni munkákban - a megbecsülés; „Magyarországon legyél bármilyen tehetséges, ha az érdek úgy kívánja, bárhol, bármikor el taposnak.” 1967-ben a Magyar Állami Operaház tagja lesz, 71-től magán táncos. 69-ben már sztár! „Fantasztikus időszak volt. Szólistaként a lehető legszebb és egyben a legnehezebb feladatom volt. A hátamon volt az egész darab. És nem csak táncolni kellett, hanem sugározni, kívülbelül, egy az egész este rajtam múlt. Tudtommal, most, hogy ötvennyolc éves vagyok, senki nem táncol, nem végzi azt a munkát, amit én. És most nem tánc-imitálásra gondolok, hanem igazi táncra! Ehhez még ma is önsanyargatás kell, kifaragni az alakot, ahogy régen. Nem csúsztam szét soha, de mégis mindennap szétesem. Am reggel felkelek az ágyból, s a_ motor megy tovább. És nem áll meg, Show must go on, - a show-nak menni kell tovább, jut eszembe. Néha menekülni szeretnék... milyen jó lenne menekülni... de pontosan tudom, hogy magam elől nem tudok elfutni.” Jön Maurice Bejárt társulata. „Bejárt egy előadás után karon fogott, és azt mondta: »Nem akar a vezetőtáncosom lenni?« Nem akartam elhinni.” Bejárt mellett Markó feljutott a csúcsra. A világot (a szó szoros értelmében) bejárta, betáncolta, eljutva a hegy csúcsáig. Az egykori, a próbákra mackónadrágban járó szegény pesti fiúból a nemzetközi felső tízezer rajongott géniusza lett. Legnagyobb szerepe talán a Tűzmadár volt, amelytől rengeteg gondolatot, érzést, örömet, és szomorúságot kapott. Több mint ötszáz alkalommal táncolta el ezt a szerepet a világ szinte minden táján. „Mai napig el tudnám táncolni, annyira bennem van még most is. Minden egyes mozdulata...” Számoljanak csak egyszer utána! Egy huszonéves fiatalember, aki joggal érezhette, hogy mindent elért... Még sem szállt el. (Habár a szárnyai meglettek volna hozzá...) „Én nem tudok elszállni. Nagy baj, ha megtörténik, mert odafönt lerángatnak minket. Mint Ikarusz végzete... Szárnyakat kaptam, mert soha nem látott körülmények közé kerültem. Nem csak anyagilag, nem csak azért, mert a felső tízezerrel nagyon szoros kapcsolatba kerültem. Ez iszonyatos felelősség volt! Ami tegnap ment, nem biztos, hogy ma menni fog. Ha ma ment, nem biztos, hogy holnap is menni fog. Mindennap újra kellett kezdeni. Mindennap újra kell kezdeni.” Volt, hogy nem ment? - kérdezem tőle - „Nem. Volt hogy sérültem, de olyan, hogy nem ment, olyan soha.” De Bejárt alakjaival való azonosulás megváltozott, és vége lett a kalandnak. „Nem a zsenialitás, nem a minőség, hanem a mondanivaló változott meg. De nem akarom őt bántani...” Bejárt és Markó útjai elválnak. Magyarországra jön, és a Balett- intézet akkori végzőseiből megalapítja a Győri Balettet. „Épült egy színház, ami alkalmas volta táncra, - tehcnikailag, méreteiben, és igény is volt rá, hogy történjen valami. Ezzel a fiatal kezdőcsapattal lehetőség volt arra, hogy művészeti forradalmat csináljunk. Úgy látták, kell egy nemzetközi rangú ember, aki képes erre a forradalomra. Én meg úgy gondoltam, hogy miután eddig táncművész voltam, és nem alkotó, nem vállalhatom el, amíg előtte ki nem próbálom magamat. A fiatalok maximálisan partnerek voltak! Rajongtak értem, és én rajongtam értük. Ez a nagyon erős kapocs már az első munkánk során kialakult, amit az Opera-beli vizsgaelőadásukra készítettünk - ez volt a Carmina Burana zenéjére írt A nap szerettei című táncelőadás. De a közöttünk lévő kapcsolatnál fontosabb volt, a társulat, és a közönség kontaktusa.” Markó egyébként bármennyire is tiszteli és szereti a klasszikus balettet, ő maga soha nem koreografált ilyen jellegű műveket. A Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskola igazgatása után szintén luxus körülmények közé kerül, ezúttal Richard Wagner unokája veszi pártfogásába, s lesz mai napig a Bayreuthi Ünnepi Játékok állandó koreográfusa. Ekkor 1985-öt írunk. Hat év, és vége szakad a Győri Balett igazgatói posztjának. „Ha lehet így mondani, akkor és ott szárnyaim nőttek, és elszálltam. Azt hittem, meg tudom változtatni az embereket. Az emberek hozzáállását a világhoz. De nem sikerült.” Nem tudta megértetni a sikerre, megmutatásra vágyó fiataloknak, és a kiöregedés lassú, emésztő tüzétől rettegő harmincas éveikben járó művészeknek, hogy mindig, minden helyzetben figyelni kell a másikra. Aztán jött a Magyar Fesztivál, és ezzel elérkeztünk a jelenkorhoz. És amit az előbb olvastak, az még csak a jéghegy csúcsa. „Ezekkel a fiatal, lelkes, és kiváló művészekkel a Fesztivál Balettet csinálom, ami már önmagában kész szerencse, és a Jóistennek köszönhető.” No meg Kupa Mihálynak, aki évekkel ezelőtt felajánlotta segítségét a művésznek. Azóta ismét töretlen a lelkesedés, a siker, - s a mozdulatok. Egy kérdés azonban azóta sem hagy nyugton. Mi lesz velünk, ha egyszer már nem lesz? Lesz egy világunk. Markó Iván nélkül. • Szalay Álmos A szürke feketék és a hófehér vágyak Markó Iván: Bolero - Káin és Abel Az Esztergomi Ünnepi Játékok megnyitotta díszes kapuját, egy tér- iszonyosoknak rémálom nézőtérrel. Mindet leszámítva nagy és méltó csinnadratta fogadta Markó Iván és társulatának, a Magyar Fesztivál Balett Bolero - Káin és Ábel című modern- balett show-ját. Kedves, megszeppent, történelmi ruhába burkolt leánykák kí- sérgették hunyorgó elemlámpával a népet a helyére. így kezdődött. Szürke mindennapok, - fekete ruhában. Ülnek, állnak, ölnek, - mozdulatlanok. Egymás mögött, egymás mellett, egymás nyakán. Középen egy hófehér centrum, egy hófehér vágy, egy kis csábítás. A szürke feketék észre sem veszik, katatón állapotban süllyedtek el önmagukba, valamikor az idők kezdetén. A hófehér élni kezd, - a feketék dühösek. Rúgnak, üvöltenek, porrá zúznák a hófehér vágyat, ha tehetnék. Ha tehetnék... Rúgásuk, toporzékolásuk szép, fegyelmezett ütemekre kop- pan. És a csábítás bedől a szürkék kiszikkadt vágyainak, odaadná magát nekik. De ők nem értik. Elfordulnak tőle. A szürke mindeiínapok dühösen fogadnak mindent, ami emlékezteti őket saját feketeségükre. S a hófehér Vágy üvölt. Mindenki akar belőle. S ő ad magából, hiszen ebből létezik. Miután a szürke hétköznapok sötéten-feketén, kielégülten visszamerevednek régi megszokott illataik, színeik közé, a hófehér Vágy magára marad, magányosan gyötri önmagát. Visszajönne, adni szeretne. Am a jéghideg szürke-fekete hétköznapok támadnak, meggyilkolják, - majdnem, - de életben marad. A szürke feketék nem látják meg. A Vágy egyedül, akár a csillagok, felgyullad, magába zár, és meghal. Káin és Ábel: nincs rá jó szó; katartikus, elsöprő, főleg az anya szerepe rémületes, s a csábító könnyűvérűek. Markó zsenialitását tükrözi, hogy hamisítatlan arab-izraeli diszkózene (!) adja az érzelmek koncentrálódását, emelését, - mégsem válik kárára a mondanivalónak. (De a Bolero mellett semmivé válik.) Aztán a meglepetés. Bolero-t látjuk ismét. Ugyanazt. Minden marad a régiben; a zene, a szürke feketék, - csak a főszereplő más. Ezúttal egy fiút látunk. Egy fiatal, lázadó, mindenen átlángoló hiú alázat. A naiv Fiatalságot. A szürke, fekete, irigy, és a képességeseket, a lázasakat lehűtő gyűlölet, a társadalom. Nem engedik. Ülnek, állnak, ölnek, mozdulatlanok. Egymás mögött, egymás mellett egymás nyakán. Középen a hófehér Szűz, aki tiszta, s nem ad magából, mert nem tudja, hogy adni kell. A szürke feketék kitépik a valóságba. S a Szűz eggyé válik velük, ő is fekete lesz. Halott. Markó rémálmát, és valóságát mutatja be. Szavak nélkül. Halálosan. • SLEEPY
