Hídlap, 2004. április-június (2. évfolyam, 65-129. szám)
2004-04-17 / 77. szám
örökségünk MAGAZiN-3 04. 04. 17. Piktor „Ne bántsd a magyart, nem tudod, mivel játszol” Ezeket a szavakat kiáltotta világgá Zrínyi Miklós j több száz évvel ezelőtt, sennek a | történelmileg nagy jelentőségű mondatnak valódi ér- 1 telmére mutatott rá j előadásában Szántai Lajos kutató. I Szántai Lajos esetében a kutató munkaköri meg- I nevezés nem pusztán keresgélést, innen-onnan I összeolvasott lexikális tudást jelent, sokkal inkább I elferdített és félremagyarázott történelmünk tisztá- | ba tételét, a magyarság valódi eredetének legap- I róbb részletekig való felkutatását takarja. S teszi ezt 1 nem az oly sokak számára visszataszító „magyar- I ság mindenek előtt, még Jézus is magyar volt”- I módon, hanem tiszta logikai és tényszerű tételekre j támaszkodva fogalmazza újra a magyarság gyöke- I reit. Április 15-én, a Párkányi Kultúrközpontban 1 tartott előadást „Királyt kívánjunk, hogy fényt { árasszon a sötétségbe és orvosolja bajainkat” cím- 1 mel. Részletesen tárta a hallgatóság elé, hogy a j fenti, Hunyadi Jánostól származó idézet nyomán j elindulva mi volt az a többlet, amivel a magyar ki- I rályok bírtak, s mennyiben más volt ehhez képest, I amiről történelemkönyveink tanúskodtak. Ha I megvizsgáljuk a Német-Római Császárság műkö- j désének főbb jellemzőit, megállapítható, hogy a császár birodalomalapítás címszó alatt népeken átgázolva, kultúrákat leigázva szerzett hatalmat önös érdekeitől vezérelve. Ugyanez mondható el a Bi- 1 zánci Császárság felépítéséről is: igázd le azokat a j népeket, akik nem tudnak neked ellenállni és ha- I talmas leszel. Uralkodói még hem képviselték az | emberi fejlettség azon fokát, ahol egyáltalán szóba I kerülhet az alázat, a népek és nemzetek léte iránti ^tisztelet. A magyar királyság intézménye ezzel szemben nem ilyen teóriák alapján működött. Hunyadi szavai alapján olyan királyaink uralkodtak, kik fényt árasztottak a sötétségbe. Álmos anyjának, Emesének áldott állapotban átélt látomásával ösz- szekötve szakrális értelemben világossá válik Hunyadi jövendölése. Anonymus feljegyzései szerint Emese szíve alatt fiát hordva álmában koronás madarat, egy turult látott alászállni anyaméhébe, ahonnan ezután egy hatalmas fénylő áradat indult el, mely az egész világot betöltötte világossággal. Egy terméketlenné vált világot, egy letűnőben lévő nemzetséget élesztett újra. Itt válhat egy kicsit túlzónak a kijelentés, hogy Emese magzatából áradó fény a Föld legtávolabbi pontjára is eljutott, azaz a magyarság által képviselt magasztos eszme a világon bárhol fellelhető. De kukkantsunk be például bármelyik mexikói templomba. Legnagyobb szentként nem mást tisztelnek, mint Arpádházi Szent Erzsébetet. Nem Tollas Kígyót, nem Montezumát, hanem Árpád házi Szent Erzsébetet. De mivel Erzsébet Árpád házi volt, -akinek királyai soha nem említették magukat Árpád háziaknak, hanem turul nemzetségnek, és amiről a történelemkönyveink nem szívesen beszélnek, illetve csak átfogalmazott formában. Az előadásból kiragadott rövid részlet csak hangyányi morzsája annak, amit Szántai Lajos a magyar királyság világegyetemben betöltött szerepéről közreadott. Lőrincz A vasúti közlekedés kezdete, Esztergom és vidéke bekapcsolása j A vasúti hálózat megépíté- | se előtti időkben a gyorspos- I takocsival való közlekedés bizony nagyon hosszadalmas I volt, s az utazási költségek | sem voltak mindenki számára elérhetőek. A gyorsposta- | kocsi Budától Bécsig a távolságot harminc óra alatt tette meg. Az 1829-ben (Rainhilll- ben) díjat nyert Stephenson Rocket nevű lokomotívja már óránként 30 kilométeres sebességgel közlekedett. Ám nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a vágányon való kényszermozgású közlekedés, vagyis az első járat beinduljon. Amikor nyugaton már fénykorát élte a vasút, nálunk a nemzeti önállóságunk elismeréséért, az osztrák császári hatalommal való folytonos harcaink késleltették mindennek az előrelépését. Közlekedésünk elmaradottságához hozzájárult az is, hogy nem centrális államhatalom kezelte a közúti közlekedést. A vármegyékre osztott ország útjainak kiépítését gyakran provinciális, lokális sőt egyéni érdekek vezényelték. Ezzel magyarázható hogy egyes vidékek a XIX. század elején a „saját zsírjukba fulladtak”, hisz a közlekedő utak hiánya miatt nem tudták eladni terményeiket. De szerencsére a nemzetnek adatott egy kiváló férfiú, Széchenyi István, akit legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos is a legnagyobb magyarnak tartott. Egyedül Széchenyi látta át annak fontosságát, hogy a gazdasági élet fellendítése terén a közlekedésnek mekkora jelentősége van. A teremtő munka megszervezésében a nagytudású híres mérnök, Vásárhelyi Pál volt a társa. Széchenyi I közéleti tevékenységének kezdetén a gőzvasutak még gyerekcipőben jártak, hisz akkoriban a gőzhajózás és a közlekedést hidakkal való összeköttetésén szorgoskodott. Az első vasúti törvényhozás 1836-ban a Lánchíd létesítésével kapcsolatban született meg. Ezt megelőzően 1827-ben már üzembe helyeztek egy lóvontatású lebegő vasutat Pest és Kőbánya között, melyet teherszállításra terveztek és alkalmaztak. Az első lokomotívot 1845. november 10-én Pest és Palota között helyezték üzembe. 1846. július 15-én indították el az első nyilvános vasúti vonalat, melyet István főherceg és családja jelenlétében avattak fel. A Pest és Vác közötti 33,6 kilométeres szakaszt 59 perc alatt tette meg a mozdony. Ekkor már az ország centrális vasúthálózatának a tervei is készen álltak. 1850. október 15-én Vác és Esztergom, december 16-án Esztergom és Pozsony között is megindult a vasúti közlekedés. Első közlekedésügyi miniszterünk dr. Winchkler István volt, akit a kormányzó 1935. március 5-én kereskedelemügyi államtitkárnak, majd ugyanebben az évben kereskedelem és közlekedésügyi miniszternek nevezett ki. cd Klimt, Schiele, Kokoschka és a dualizmus művészete - Hármas kiállítás a Budavári Palotában A kiállítások megnyitására a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében került sor a Magyar Nemzeti Galériában, a Budapesti Történeti Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban. Ezt megelőzően, 2003. február 9-én Bécsben a belváros középé, az egyik legszebb egykori barokk főúri otthonban, a Harrach-palotában volt látható a kiállítás. A bemutató a bécsi Collegium Hungaricum, azaz a Magyar Kulturális Intézet és a Kunsthistorisches Museum szervezésében jött létre, „Az áttörés kora. Bécs - Budapest a historizmus és avantgárd között” címmel és olyan nagy sikert aratott, hogy Bécsben 2003 februárjától „divatba jött” a magyar művészet. A Magyar Nemzeti Galéria és az Iparművészeti Múzeum legjelentősebb műveit állította ki, melyet még huszonhat magyar múzeum egészített ki, közöttük a Magyar Nemzeti Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum. Emellett nyolc osztrák múzeum is jelentős anyagot biztosított, úgymint Bécs városának múzeuma, a Wien Museum (régi nevén Historisches Museum der Stadt Wien) és az osztrák művészet képtára, az Österreichische Galerie Belvedere. Az 1873-1920 közötti közel fél évszázadról a 450 magyar és 200 osztrák műtárgy adott ízelítőt. A téma az egykori két birodalmi főváros, Bécs és Budapest művészeti kapcsolatai, az azonosságok és különbségek bemutatása, az építészet, képző- és iparművészet folyamatainak és eredményeinek ismertetése. A kiállítás a magyar művészet átütő sikerét hozta talán azért is, mert a bécsi közönség, amely jól ismeri a saját kultúráját, még mindig igen keveset tud (reméljük ma már csak múlt időben) a szomszédos Magyarországról. A most megnyílt hármas kiállítás a Bécsben már látottak egy kibővített és átalakított variánsa. Sajnos még a gyakorlott múzeumlátogató is főleg Klimt, Schiele és Kokoschka nevét és műveit (melyekből a kiállítás igen szerényen prezentál) ismeri. Mostani kiállításon közel 400 osztrák mű kerül bemutatásra, így alkalma nyílik a magyar közönségnek is felfedezni rengeteg, eddig „ismeretlen” nagyszerű alkotást. A kiállítás sok tekintetben különleges, többek között azért, mert egyszerre három helyen (egymáshoz mégis közel, egy épületben, egy udvarból nyílva) mindhárom intézmény profiljának megfelelő témában mutatja be. A korszakot: a Budapesti Történeti Múzeum Bécs és Budapest nagyvárossá válását, építészetét és, iparművészetét- a Magyar Nemzeti Galéria elsősorban a képzőművészetet, az Országos Széchényi Könyvtár pedig a társadalmi és művészeti életet, irodalmat, zenét és színházat. Mindhárom kiállítás egy közös gondolatot hordoz: azt, hogy a XIX-XX. század fordulóján minden megváltozott, véget ért egy korszak és áttört egy új. Az emberek életmódja, amely évszázadok óta szinte változatlan volt, a technikai fejlődés eredményeinek hatására gyökeresen átalakult a XX. században, s ezt a félelmetes változást érezték meg a művészek, és kerestek merőben új kifejezésmódot. A Közös és eltérő utakon alcímű bemutatón a Galériában az a képzőművészeti áttörés követhető nyomon, ami az 1860-1870-es években kezdődött el a természet újszerű ábrázolásával, és az 1920-as években ért be a színek és formák robbanásával. A három kiállítás a modern művészetnek ezt, a kortársak számára sokszor felháborító áttörését mutatja be, a lehető legtágabb formában: festmények, freskóvázlatok, grafikai alkotások, szobrok, ruhák, jelmezek, ékszerek, kerámiák, bútorok, díszlettervek, egykorú fényképek, kéziratok, újságok, könyvek segítségével. Hasonlót - a századforduló magyar művészetét egységében bemutató kiállítást - először a Magyar Nemzeti Galéria rendezett 1976-ban Párizsban, Lart 1900 en Hongrie címmel. A kiállítás rendezői, Ery Gyöngyi és Jobbágy Zsuzsa 1986-ban a Magyar Nemzeti Galériában „Lélek és forma” címmel mutatták be - együtt a korszak képző és iparművészetét, ugyan ez a tárlat szerepelt nagy sikert aratva, 1989-90-ben Londonban és az Amerikai Egyesült Államokban is. A Budai Várban most látható kiállítás együttes szintén az említett művészettörténészek munkáján alapszik. Annyi különbséggel, hogy kibővítették mind a korszakhatárokat, (1870-1920) mind a tematikát (irodalom, zene és színház) és elsősorban az osztrák-magyar összefüggésekre fektették a hangsúlyt. A magyar, de elsősorban az osztrák művészet, és az egykor szoros emberi, művészi kapcsolatok bemutatását tűzték ki fő célnak. Nemcsak a régi osztrák-magyar barátságok eredményei jelennek meg a tárlatokon, hanem a maiak is, mert ez a nagyszabású esemény is a szoros együttműködés eredménye. A Budapesti Történeti Múzeum partnere, a Wien Museum szinte „kiürítette” raktárait és kiállítótermeit, 170 darabot kölcsönzött, köztük Gustav Klimt-, Egon Schiele-műveket. Rendkívül jelentős műveket adott az Osztrák Nemzeti Galéria is, és a Kunsthistorisches Museum, amelynek egyik önálló része, az Osztrák Színházi Múzeum (Österreichisches Theatermuseum, 100 kölcsönzött darabbal) munkájával jött létre a Széchényi Könyvtár kiállítása. Az együttműködés a kölcsönzésen túl megmutatkozott abban is, hogy az osztrák múzeumok munkatársai aktívan részt vettek az anyag kiválogatásában. 14 osztrák állami, városi és magángyűjteményből származó műtárgyak közül kellet kiválasztaniuk a legmegfelelőbbeket. A közös katalógusban is egyaránt megtalálható osztrák és magyar művészettörténészek szaktanulmánya a színvonalas reprodukciók kiegészítéseként. A kiállítás osztrák kurátorai: Dr. Reinhard Pohánka, a Wien Museum, Dr. Franz Smola, az Österreichische Galerie Belvedere és Dr. Agnes Pistorius, az Österreichisches Theatermuseum oldaláról. A magyar kurátorok: Dr. Bakó Zsuzsa és Plesznivy Edit, a Magyar Nemzeti Galéria, Boka László, az Országos Széchényi Könyvtár és F Dózsa Katalin, a Budapesti Történeti Múzeum részéről, aki egyben a hármas kiállítás főkurátora. Szabó Bernadett Balassa Bálint Múzeum i
