Hídlap, 2004. április-június (2. évfolyam, 65-129. szám)
2004-04-10 / 72. szám
Muzsika Piktor MAGAäN-304. 04. 10. Leginkább a Los Andinos Szklenár András festőművész tárlata a Kortárs Galériában Április 3-án, szombat délután a hétköznapi problémákat önfeledt játékra, boldog kikapcsolódásra, pergő-ütemes vagy fenséges-ünnepélyes népzenei varázslatra cserélte a Los Andinos együttes a Féja Géza Közösségi Házban. Gyerekzsivaj, kacagás, anyukák vidám, elégedett arca, a frissen vágott nád illata, színes fonal mindenfelé. Székeket tolnak a terem sarkába, várakozó tekintettel ülnek a diavetítő mögé. Az andoki játszóházban kisgyermekes családok ingyenesen ismerkedhettek a szalagszövés és a pánsípkészítés tudományával. A diavetítéssel illusztrált élménybeszámoló révén a tradicionális indián népzenét játszó együttes Dél-Amerikát megjárt tagjai közel hozták hozzánk a lámák földjét, csodás tájait, lakóit. A mindennapi élet és munka bemutatására, illetve a fiatalok nevelésére és oktatására született munkatáncokhoz, a vallásos szertartások idején felöltött viseletekhez, a koreográfiához értő és lelkes előadás segített közelebb hozni a gyerekeket. A kétórás, kicsiknek címzett móka után következett az a blokk, ami a hangszerekből kiszálló démon világát jelképezi, és amit az andesi nép fiai évezredek óta tisztelettel öveznek. Az indiánok eredeti népviseletében lépett színpadra az első látásra rendkívül szimpatikus csapat. Magával ragadó, sodró lendületű áttekintést kaphattunk a koncert során Dél-Ame- rika legharmonikusabb zenei világából. Északról délre haladva végigkövethettük a különböző népcsoportok jellegzetes stílusát, vérmérsékletét. Az időbeli különbségtétel (Kolombusz előtti és a kultúraromboló-népirtó hódítók utáni népzene) elsősorban a hangszerelésben és a kíséret megjelenésében érhető tetten. Hihetetlen, de a négy fiatalember immáron 22 éve muzsikál együtt. Székesfehérvár és Veszprém színeiben szakközépiskolai zenekarként indultak, és az ősforrásból, hazánkban letelepült chilei indiánoktól tanulták a napmadár népének legszebb melódiáit. Kiss Lajos hegedűn és gitáron szólaltatta meg a hangulatos, érzelmes, temperamentumos, néhol mosolygós, hamiskás, máskor szomorú, magányos, kimért, megfontolt vagy éppen vidám, szerelmes dallamokat. Lendvai Tibor káprázatos módon egyszerre kezelte a dobot (érdekesség: az inkák az ellenség bőréből készítették a dobot úgy, hogy a dob hasa az áldozat hasa volt) és a pánsípot, hibát nem vétve a különböző bolíviai, equadori és perui nótákban. Búzás Csaba szinte minden hangszeren megnyilvánult. Kena (a legismertebb indián furulya), gitár, dob, mandolin, mind életre kelt a kezében. A képzett latin zenész élettel töltötte meg a húros instrumentumokat és lelket öntött a Kolumbusz előtti, hagyományos indián sípok, dobok testébe is. Utóbbiaknál szívhez szó- lóbban talán semmi sem idézi meg az Andok fiainak csodálatos ritmus- és dallamvilágát. Tárnok Ákos, a zenekar vezetője számos húros hangszer mellett kiemelte a csarangót, ezt a tatupáncélból készült „hangoskodót”, amelynek hivatása, hogy igazán hitelesen csengjen a fülünkbe a sok jól ismert, népszerű melódia, mint pl. az El Condor Pasa, amely az Andok madaráról, a kondorkeselyűről szól, és amelyet a közönség mindig kikövetel magának. Ákos volt az együttes szócsöve, érdekes információkkal szolgált a hallottakkal kapcsolatban. A szólóének és a dobogós-tánc mellett ő felelt a zenei betéteket fűszerező bekiabálásokért, frappáns csujjogatókért, a csúfolódó, pikáns karneváli dalok kecsua és aymara nyelven előadott hujj-hujjaiért és hollálájaiért. Ha valaki csak kicsit is tiszteli a népzenét, megérti a hangszeres muzsika súlyát, értékét, és elege van a média 24 órás popterrorjából, a kommersz futószalagzenékből, ízlésgyógyászok eljövetelének örülhetett azon az estén. Föllélegezhettünk végre, a fojtó, városi szmog helyett a vidék friss illatát szippanthattuk teli tüdővel. Miért érezzük közel magunkhoz ezt a zenei világot, miért olyan kedvelt az indián folklór Magyarországon? Talán a pentaton az ok, amely kevés nép zenéjében található meg, és egyfajta lelki rokonságot tükröz. Emellett érdemes megjegyezni, hogy az énekek jelentős részére - akár a régi magyar népzenére - az ereszkedő hangsorú dallam a jellemző. A szomorú statisztika mellett (a dalok 90 %- a spanyolul szólal meg, alig akad eredeti példa az ősi nyelvekre) szívderítő adalék, hogy a perui pánsíp (kecsuául antara) túlélte a gyarmatosítást, és ma is pentaton hangolásban szól. Az igényes, kulturált szórakozás - aminek ezen estén is részesei lehettünk - Tóth Tamás szervezőmunkájának köszönhető. Lassan már egy éve, hogy elvállalta a Közösségi Ház vezetését a „művelődésszervezés tűzkereke”, aki azóta is megállás nélkül pörög, míg célját el nem éri kreatív munkatársával, Bajkó Edinával. Missziójuk szerint Kertváros népét hozzá kell segíteni ahhoz, hogy az érezhető diszkriminációt - mely az anyaváros és köztük feszül - érvényét veszítse. Akik elszoktak attól, hogy színvonalas szórakozási, pihenési lehetőségek sorát kapják, sok szép műsort, programot, kiállítást, most újra meg kell tanulniuk élni ezzel. Van, aki tesz értük, aki ad, csak nyújtsák ki a kezüket és vegyék el. A törődéshez és munkához a részönkormányzat,- élén Bajkó Sándorral - biztosítja az anyagiakat, az erkölcsi támogatást. A kisszámú, de lelkes csapat lokálpatriotizmusa előbb- utóbb célt fog érni. Ez a csoda folytatódik, hiszen május végén Kertvárosban a Nyárköszöntő Zenei- és Sportfesztivál fővendége a Los Andinos lesz. Akinek e cikk olvastán pár percre „indiánul” kezdett dobogni a szíve, az május 23-án, vasárnap, 20 órától részese lehet a hangok rézbőrű ünnepének a fehérvári fiúk egyedülálló produkciója révén. Kertész Viktor Az esztergomi Kortárs Galéria és Kiállítóterem tavasznyitó tárlatán Szklenár András festőművész színvonalas munkáival mutatkozott be. A kiállítás megnyitójára április 2-án, pénteken került sor. A megnyitón a Galéria tulajdonosa dr. Sasváryné Jahoda Erzsébet röviden ismertette a Kiállítóterem idei kiállítási programját, majd ezt követően Tácsik János festőművész, Szklenár András közeli barátja méltatta a művészt és alkotásait. A megnyitó egy kellemes baráti beszélgetéssel folytatódott, ahol a művész mesélt művészi pályájáról, élményeiről, munkái egyedi sajátosságairól. A bemutatott képek összefoglaló címe: Talált - képek. Szklenár András azért nevezte el így őket, mert - mint mondja - ezek úgy lettek megfestve, mintha nagyon régi képek lennének. Amelyeket valaki megtalált azután kiterítette őket és láthatóvá vált rajtuk az, amit az „idő vasfoga” elvett és hozzáadott a képhez. Ami megmaradt belőlük, az tükrözi a mai modern festészeti tendenciákat is. Tehát az antik és a modern stíluselemek együttállásáról, ötvöződéséről, együtthatásáról is beszélhetünk. Az antik elemek használata a festményeken egy utalás azok „régiség jellegére”, azt a kort idézik vissza, amikor a művészet még az ember, az emberi nem, az emberi szépség dicséretére és dicsőítésére volt hivatott, nem úgy, mint a mai kor többnyire személytelen világa. Tisztelgés a régi mestereknek is lehetne a címe annak a műnek, amelyről Leonardo da Vinci Szent Anna harmadmagával két jól ismert nőalakja köszön vissza a nézőre. A két női arc itt nem a leonardói kontextusban jelenik meg, hanem egy mögöttes tartalmat hordoznak magukban. Az örök klasszikus témát, férfi és nő kapcsolatát ábrázolja sajátos módon a kép. A téma kibontásához a művész néhány ismert szimbólumot és rejtett jelképet is használ. A háttérben egy nyitott könyv lapjain jelennek meg a női arcok, ezek előtt az asztalon - szinte csendéletszerűen - ott hever egy pipa, egy borospohár, borosüveg, ami a férfi jelenlétére utal a képen. A váza egy letört virággal a nőt szimbolizálja, a citrom az élet nehézségeiről és néha savanyúságáról vall. A pipa, a bor az élet férfi oldalát mutatja. Ez két külön oldal, mégis egy egy egységben teljesedik ki, ahogy a két fél - a férfi és a nő - egymást kiegészítve teszik teljessé és termékennyé az életet. Szklenár András egy sajátos, egyéni jelkép- rendszert alakított ki, amelynek vannak gyakran ismétlődő motívumai. Festményein ilyen, többször visszatérő elem például a kapu. A kapu az élet, a kezdet és a vég jelképe. Az ember már születésekor egy kapun lép be a világba és élete során folyamatosan kapukon lép át, a fejlődési fokok különböző kapuján. Ahogy fejlődik az ember egyre nagyobb tér nyílik meg előtte, egyre tágul a tudata, egyre jobban szélesedik a látóköre. A különbözőképpen megjelenített kapuk ezeket a fokozatokat, a fejlődés lépéseit, egy-egy állomást érzékeltetnek a képeken. Szimbolizálva megjelenik az ember életének utolsó állomása, a halál is, egy olyan kapu képében, amelynek a túlsó oldalán gyönyörű, szelíd fény ragyog. Az élet mindig visszatérő örök nagy talánya: mi történik az emberrel a halál után? Mi van a fényesség után? Ezek a kérdések Szklenár Andrást is foglalkoztatják, keresi a választ, arra, hogy végül is hová vezet a kapu igazán. Ezeknek a gondolatoknak vizuális megjelenítését fedezhetjük fel képeiben. Gyakran ábrázolt témája a repülés és a lovak, amelyek a művészet sokszor megjelenített klaszszikus témái. A Rianás-sorozat képein a ló természet harmóniáját, alkotó dinamizmusát, és erejét hirdeti. A ló tökéletes mozgásával, az erő, a lendület, a férfiasság jelképe. A repülés - melyet az egyik képen a galamb, a másikon modern repülőgépek jelképeznek - természetesen a szabadságot, a szárnyalást szimbolizálja. De ott van a képen a keresztbe húzódó drót, ami nem engedi elfedni, hogy a repülés és ezáltal a szabadság is csak időleges és sajnos nem végleges. A technikai megoldások és a színek területén az ellentét párokat, a hideg-meleg színek használatát alkalmazza leggyakrabban a művész. Ez jól megfigyelhető a Rianás-sorozat képein, ahol a ló kék testszíne kontrasztjaként vöröses-narancsos foltokat helyez a vászonra, ami egyszerre vonzza és taszítja, kiegészíti a másikat. A sárgás, terrakotta és az arany szín, a meleg színek alkalmazása jellemző Szklenár Andrásra, amely pozitív életszemléletének, belső harmóniájának vizuális megjelenítése. A fa, életfa motívum is többször megjelenik alkotásaiban, egyik jellegzetes ilyen képe a Sivatag fája. Ez tulajdonképpen egy emberpárt ábrázol, ami hiába került a sivatagba mindig kapaszkodik, a magasba tör, élni akar. Itt ismét előtérbe kerül a férfi és a nő egymáshoz fűződő viszonya. A férfi térdel a nő előtt, nyújtózkodik fölfelé, mintegy el akarja érni a nőt, de mivel gyökerei a földhöz kötik, soha nem érheti el, nem birtokolhatja igazán. Állandó témája - amit fokozatosan bővít - a már említett Talált képek és az elmaradhatatlan akt ábrázolások. Jelenleg a Forrás című képén dolgozik, mint mondja ez a téma már sok festőt megihletett, most egy új nézőpontból próbálja megközelíteni. A forrás és a női akt egybefonódik, amelyen a nő egyedülálló életadó természetét magasztalja. A Tavasz című sorozata szintén a nők iránti szeretetét és tiszteletét fejezi ki. Szklenár András képei május 20-ig tekinthetők meg Esztergomban a Malonyai u. 8. szám alatt a Kortárs Galériában. Szabó Bernadett Balassa Bálint Múzeum
