Hídlap, 2004. április-június (2. évfolyam, 65-129. szám)
2004-06-26 / 127. szám
t • HIDLAP • 2004. június 26., szombat magazin Kiscelli zarándoklat A Kiscelli Múzeum óbudai épülete jelenleg a Budapesti Történeti Múzeum Újkori gyűjteményének és a Fővárosi Képtárnak (1945-től) ad otthont. Maga az épület már több mint 250 éve létezik, a mai múzeum helyén a 18. században a trinitárius rend kolostora és temploma állt. Ezek a gróf Zichy Pétemé által 1741-ben adományozott területen épültek fel a már meglévő kápolna - a sokat látogatott búcsújáró hely, a „ kis Mariazell ” - mellett, amit 1724-ben építtetett a család. Ebben a kis kápolnában helyezték el a mariazelli Szűzanya szobrának hű másolatát. Később a kolostor vallási és kulturális központ lett, szerzetesei közül többen neves hitszónokok, tudósok, képzőművészek voltak, több mint 500 kötetes könyvtárral rendelkezett. 1785-ben azonban II. József rendelete (1783) alapján feloszlatta a rendeket, így a szerzetesek kénytelenek voltak elhagyni Kiscellt. A vagyont és az ingóságokat elárverezték, a templom és a kolostor a kincstáré lett, a nagy becsben tartott Mária-kegyszobor az óbudai Szent Péter és Pál plébánia- templomba került. Az eredeti funkcióját vesztett épületet az elmúlt évszázadok során sokféle célra használták, volt laktanya, katonai ispotály, ruha- és szerszámraktár. Hányatott sorsának az ismert bécsi bútorgyáros és műgyűjtő, Schmidt Miksa vetett véget, aki a kincstártól megvásárolta a lepusztult épületegyüttest, és 1935-ben kelt végrendeletében felújítva tekintélyes gyűjteményével együtt a fővárosra hagyományozta. Több terv és változtatás után az 1907- ben megnyílt és 1936-ban bezárt városligeti Fővárosi Múzeum várostörténeti kiállításának anyaga került a helyreállított múzeumba, ahol az első állandó kiállítást 1951-ben nyitották meg. A múzeum 2004. évi Mariazell és Magyarország - Egy zarándokhely emlékezete című kiállítása a „kiscelli kastély” legkorábbi történetéig vezet vissza. A kolostoralapítás történetének és a hely elnevezésének (Kiscell, régi német nevén: Klein- Mariazell) ismerete és megértése nem lehetséges a Mária- tisztelet megismerése nélkül. Jelen kiállítás nem csupán a Szűz Máriát ma is tisztelő katolikus híveknek szól, hanem elsősorban azok számára készült, akik érdeklődnek a múlt, Kö- zép-Kelet-Európa története iránt, de talán nem ismerik eléggé a történelem egyik fontos mozgatóját, a keresztény hitet, azon belül pedig a Mária-tiszte- let hagyományait. A kiállítás többek között azt is bemutatja, hogy a vallási rítusok intenzíven hozzátartoztak európai keresztény elődeink életéhez is. Az egykori templom hatalmas csarnokában kapott helyet a tárlat, amely Közép-Európa egyik leghíresebb kegyhelyének, Mariazellnek és itthoni filiáinak - Óbudai-Kiscell, Celldömölk - kivételes jelentőségű tárgyi emlékeit mutatja be. A Nagy Lajos által a 14. században alapított, egykoron a törökellenes küzdelemben központi szerepet játszó, barokk és középkori elemeket ötvöző templomáról híres Mariazell a Mária-évben a figyelem középpontjában került. Ezért a kiállítás rendezői időszerűnek találták egy, Kiscell és Mariazell kapcsolatát és történetét bemutató tárlat létrehozását. Mariazell, a későbbi magyar uralkodócsaláddá alakuló Habsburg-di- nasztia személyes, emellett állami kegyhelye volt. Társadalmi helyzettől és nemzetiségtől függetlenül zarándokok ezrei látogatták a kegyhelyet. Valamennyien Mária közbenjárásáért fohászkodtak, amikor bajaikon emberi erővel már nem lehetett segíteni. A megmenekülések, gyógyulások történetéről mesélnek a fogadalmi képek és tárgyak, melyek mindegyike egy-egy személyes sors hű dokumentuma. Ezek a dokumentumok felbecsülhetetlen értékek, gazdagítják, színesítik a régebbi korokról kialakuló képünket. Sokan nem tudják, hogy Magyar- országnak van még egy Kiscellhez hasonló kegyhelye, a 18. században egy bencés szerzetes, Koptik Odó által alapított Celldömölk. A tárlat kiemelten foglalkozik a barokk kori szenképtisztelettel. A kiállítás rendezői - Farbaky Péter, Serfőző Szabolcs, Prékopa Ágnes, Semsey Balázs - szeretnék az elmúlt évszázadok vallásos gyakorlatának tárgyi emlékei által ráirányítani a figyelmet az ábrázolás különleges szerepére, ahol a kép vagy szobor különleges intenzitással jeleníti meg az ábrázoltat. A mai embertől már egy kissé távolabb áll a képkultusz alap- gondolata, de valójában ma is mély jelentése van a képek vagy szobrok által közvetített gondolatvilágnak. A tárlat több mint 300 tárgya, - festmények, grafikák, szobrok, iparművészeti remekek - közel 40, többségében hazai, valamint osztrák és horvát egyházi, köz- és magángyűjteményből származik. A gyűjtemény különleges darabokkal is szolgál, ilyen például a kiállítás idejére az eredeti helyére, a templomtérbe visszakerült kiscelli Mária-kegyszobor, a Sankt Lambrecht-i fogadalmi kép (1430 körül), Grazból a mariazelli kisebb csodák oltára (1512), a Karácsonyi-család fogadalmi adománya vagy a Mária Terézia által adományozott szívekkel díszített ezüstlámpás. Ideiglenesen szintén az eredeti helyére került a Franz Anton Maulbertsch festette Szent József halála című oltárkép is, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria adott kölcsön. A szentélyben, ahol valamikor az oltár állt, a mariazelli kegyhely alapítójaként tisztelt Nagy Lajos király álmát, győztes csatáját és annak hatására a Szent Szűznek tett felajánlását megörökítő kódexeket, és a három részre tagolt festményregény Mariazell történetének genezisét mutatják be. A templombelső egészét megtörő diadalív a szerzetesrend feloszlatása után került beépítésre, amit a kiállítás rendezői leleményesen használtak ki: a diadalíven innen a kegyhely profán okokra visszavezethető alapítása, azon túl az évszázadok alatt körülötte kialakult mély vallásosság tárgyi emlékei kaptak helyet. Az egykori mellékoltárok helyén valamikori otthonukban csodálhatjuk meg a nagy barokk oltárképeket és a négy mellékoltár alapítóit: Eszterházy Pál, Nádasdy Ferenc, Draskovics Miklós horvát bán feleségeikkel együtt, valamint Szelepcsényi György esztergomi érsek adományait. A szeptember 12-ig tartó kiállítás nemcsak egyszerűen bemutatja a múlt vallásos emlékeit, de lehetőséget ad a ma élő ember számára a lélekben való elmélyülésre. • Szabó Bernadett Karinthy Hiába ő, a legszebb, a legjobb, neki van a legnagyobb feje, írta meg a legteljesebb versparódia-gyűjteményt, hiába dinasztiaalapító, Karinthy Frigyes soha nem rendített meg, ahogyan Babits vagy Kosztolányi (még Kosztolányi inkább). Karinthy Frigyes van, olvasható, bármikor levehető a polcról, az élet része, az irodalom komoly, élvezhető szelete, mégis csak úgy van. Ugyan miért? A kisdolgozat miatt végigfutom az életművét, és látom, hogy a hosszabb kabaréjeleneteken, a Swift-féle Gulliver-kisregé- nyeken, és a két verseskötetén kívül szinte mindenét olvastam az évek során. A nagy lövéseket, az Utazást, a Tanár úr kérem-et többször, az így írtok ti szinte kézikönyvként, tehát az a nyitókérdés, miért nincs meg a gondolatban, amikor eszembe jut, az a méltóság, hogy igen, ez a Karinthy nagyon nagy író. Csáth Gézánál, Füst Milánnál, Kosztolányinál, néha Babitsnál is beugrik. Még Nagy Lajosnál is, aki gyakran fárasztó. Talán mert fantasztikusan ír. Mert nem hibáz. Stilárisan félelmetes, mint a borotva. Nem botlog, nem döccen. Mondatszerkezete mérnöki munka. Ilyen, ha valami tökéletes. A tökéletes előtt az ember meghajol, hátrébb lép, megvizsgálja távolabbról is. És arra gondol, a tökéletes maga kíméletlenséget fejez ki. / A kíméletlen az első jelző, amikor stílusparódiáit olvassuk. Mintha fölötte állna mindennek és mindenkinek. Gyakran mégis több lényeges információt árul el a kipécézett, parodizált íróról-költőről, mint az irodalomtörténész tizenöt flekken. Közben pedig, mondják, ő a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humorista. Talán ez is. A „humorista” íze degradáló. Egy humorista, dönt a belső értékmérő mechanizmus, nihn lehet komoly író. De egy mindenre rámozduló filozófus, egy humanista, aki bölcseleti életművet nem hagy hátra, hanem regényt, novellákat, az már más. A történészek innen közelítik. Állításuk szerint a kor legeredetibb, legmeglepőbb tériiavilágú regényírója és novellistája, aki legszebb szépirodalmi műveit versekben írta meg. Hogy Karinthy a Nyugat nagyjaival egyenrangú költő. Hát legyen. De nem azért szeretjük, szokás mondani. Miért szeretjük? Szeretjük benne a nyitott, humanista újságírót. Szeretjük természettudományos1 izgalmait. Szeretjük benne, hogy tanulmányait rendre félbeszakította, mert menet közben rájött, hogy sem a fizika-matematika, sem a bölcsészet, sem az orvostudomány nemlehet számára életprogram. Amikor rájött, odébbállt egy házzal. Szeretjük benne hihetetlen olvasottságát. Képzeljük el, hány oldalon kellett keresztülrágnia magát egy-egy paródia megírása előtt. Nem szeretjük ugyanakkor, hogy az így írtok ti azonnal irodalmi hírességgé teszi. A vers-, és prózaparódiák tulajdonképpen kritikák a kortárs magyar irodalomról. Soha nem volt hasonló műfaj, Karinthy nem csak dinasztiát, de műfajt is teremtett. Nem szeretjük benne, hogy ez a siker minden mást elnyomott Karinthy tehetségéből. Azt sem, hogy soha többé nem mászhatott ki alóla, mert az olvasó ettől kezdve irodalmi parodistaként látja az író-költő Karinthyt. Feltétel nélkül szeretjük benne diákkorából táplálkozó novella- és karcolatgyűjteményét, a Tanár úr kérem-et. Szeretjük még fanyar, Dob utcai humorát. És hogy ezzel a humorral megteremtette a lehetőséget, hogy kimondottan zűrzavaros családi életét (két nőnél kevesebbje soha nem volt) élhetővé tette. Szeretjük benne azt is, hogy élete nagy részét kávéházakban ülve töltötte, ott dolgozott. Szeretjük benne, hogy demokrataként, pacifistakén, s mint minden valamirevaló író baloldaliként azonnal kitolatott a baloldalból elhűlve a Szamuely-, és Kunbéla-féle tanácsköztársaság láttán. íróként, zseniként pontosan tudta, mit művel a hatalom az emberrel. Szeretjük benne, hogy ez nem változott a Horthy-éra identifikációs elmebajai közt sem. Szeretjük még Karinthyban, hogy meghirdette, elkezdte, de soha nem fejezte be az Új Enciklopédiát. Szeretjük benne, hogy menet közbe rádöbbent, felismerte a tényt, hogy Új Enciklopédiát csak az Úr írhat. Az ember csak ember. Nem több. És a jelenek fogalmi tisztázásai többnyire a múltra maradnak. Szeretjük szarkazmusa és iróniája legfőbb csapásirányát: a férfi és nő végtelen harcát, és ennek területi sokszínűségét. Karinthytól mindig van mit tanulni a tárgykörben. Szeretjük végtelenül pontos aforizmáját: a férfi a nőt akarja, a nő a férfit. Soha nem egyezhetnek meg. Szeretjük a látványt, amit a világ elég tárt a betegségéből. Negyvenkilenc évesen támadta meg az agydaganat. Szeretjük, ahogyan megjeleníti Olivecronát, a híres svéd sebészt, a hitet, hogy meggyógyult, eleve szeretjük az Utazás a koponyám körül-t. Annak ismeretében különösen van miért szeretni a könyv szellemét, hogy mi, az utókor tudjuk, hogy két évvel a műtét után, nyaralás közben Siófokon meghalt. Végére egyetlen kérdés maradt. Ha ennyi mindent szeretünk Karinthyban, akkor mit nem szeretünk. Ez az. Azt nem szeretjük benne, hogy nem tudjuk, mit nem szeretünk benne. Ez is a tökéletesség bizonyítéka. • oz \
