Hídlap, 2004. április-június (2. évfolyam, 65-129. szám)
2004-06-12 / 117. szám
HÍDLAP • 2004. június 12., szombat hídig [nnagazin Berény Róbert emlékkiállítás Zebegényben A Szőnyi István vonzáskörében az 1930-as években kialakult, ún. Zebegényi művészkolónia művészei közül most az egyik, talán Szőnyihez legközelebb álló művésztárs és barát kiállítása látható a hajdani Szőnyi házban kialakított múzeumban. Berény Róbert művei jól harmonizálnak Szőnyi István munkáival, így természetes otthonossággal találták meg helyüket a Szőnyi képek közelében. Berény Róbert az I. világháború előtt szerveződött, Nyolcak művész- csoportban betöltött meghatározó szerepe kapcsán robbant be a magyar képzőművészeti életbe, talán ezért lehetséges, hogy a szakirodalom az elmúlt időkben inkább korai korszakával foglalkozott gyakrabban. A zebegényi kiállítás ezzel szemben az ott töltött évek alatt született, jórészt helyi vonatkozású témákra koncentrál, amelyek a Zebegényben megújult festői korszakának jellegzetességeit mutatják. Művészete lendületesen indult, először a budapesti Mintarajziskolá- ban tanult, majd kikerült Párizsba, ahol a Julian akadémia hallgatója lett. Hazatérve csatlakozott a Nyolcakhoz, képei ebben az időben expresszinek, erőteljesek. 1919-től 1926- ig emigrációba kényszerült Berlinben, amely nagy törést okozott életében és művészetében egyaránt. Felhagyott a festéssel, zeneszerzéssel és műkritikusi tevékenységgel kötötte le magát. 1926-ban sikerült hazatérnie, a válság után művészete megújult, először a Gresham - körhöz csatlakozott, majd végül Zebegényben, a Szőnyi - körben találta meg alkotói nyugalmát. Még hosszú ideig viaskodott az őt korábban foglalkoztató szellemi, formai problémákkal és az újonnan felmerülő ter- mészetelvűség összekapcsolhatóságával. Nagy hatással volt rá a vidéki életforma, a nyarakat kezdetben Körtvélyesen töltötte, ezt követően, az 1930-as évek közepétől tartózkodik Zebegényben. A falu Szőnyiékhez közeli házában lakást bérelt és családjával együtt jószerivel egy évtizeden keresztül él itt. Többi művésztársával együtt, akik az egyre nehezebbé váló időkben szintén a falu nyugalmába vágyódnak, Szőnyi szárnyai alatt megalakítják a - nem hivatalosan szervezett - művészkolóniát, ami egy ritka példája a szubjektiven szerveződött magyar művészegyütteseknek. Berény ekkor már nem a szerkezeti elveket hangsúlyozó erőteljes szülés formarendre építette képeit, hanem az elmélyedésre, merengésre késztető lírai tájhangulatba találta meg helyét. Lágy vonalai, meghitt színvilága, a halvány zöldek, sárgák, barnák Szőnyi és a Gresham kávéház festőinek és a zebegényi festészet jellegzetességeit mutatják. Nyugtalan, addig mindig kereső szelleme itt egyre jobban belefeledkezett a táj szépségébe. A vidéki élmények hatására keletkezett vásznai, a Kapirgáló, a Faluvége (1935) már egy teljesen új hangot ütöttek meg. Korai képeinek elementáris, avant- garde lendületével szemben, ezeket sokkal inkább a higgadt megszerkesztettség, a színfoltok kiegyensúlyozottsága, lírai harmóniába rendezése jellemzi. Ezeket az egyszerű témákat szinte „monumentális emelkedettséggel” örökítette meg. Faluvége Zebegényi domboldal A vidéki élet mellett tovább inspirálták a művészbarátokkal folytatott beszélgetések, együttlétek. A közös munkára utal egyik portréja, amin művésztársát, Vass Elemért festés közben örökítette meg. A kiállítás anyagának jelentős többsége magángyűjtők jóvoltából kerülhetett bemutatásra. Több olyan fontos alkotás szerepel a tárlaton, amelyeket most láthat először a nagyközönség, de ezek közül is van néhány, amit ez idáig még soha sem publikáltak. Néhány korai grafikai munkával is találkozhatunk, 1907-1910 körül készültek, első párizsi tartózkodása idején, de találunk akttanulmányokat, kompozíci- ós vázlatokat is még az emigráció előtti időszakából. Kuriózumként említendők azok a levelezőlapokon látható gyermekkori rajzok, amelyeken Berény Róbert édesapjának üzent. Jelentősek a harmincas években készült portrék feleségéről, lányáról, valamint Weiner Leóról és a különböző beállításban és stílusban készült érdekes önarcképei. A zebegényi tájat akvarellben és rajzban is megörökítette, külön figyelmet érdemel a Vándorcirkusz Zebegényben című sorozata. Szintén most került először a közönség elé az a Szőnyi múzeumban őrzött portré, melyet Berény Róbert festett a negyvenes években Szőnyi István feleségéről, Bartóky Melindáról. A kiállított művek arról tesznek tanúbizonyságot, hogy talán sikerült a Zebegényben alkotó művészeknek rátalálniuk a Dunakanyar egy csendes kis falujában az elveszett, idilli Árkádiára. Anna portréja A kiállítást a művész családjának támogatásával Klemmné Németh Zsuzsa rendezte és Zebegényben, a Szőnyi István Emlékmúzeumban július 11-ig tekinthető meg. • Szabó Bernadett Kakuk Marci édesapja Ha van író, akit szívesen megismertem volna élőben, ő a 35 éve meghalt Tersánszky Józsi Jenő. Az ember annyi rossz természetű, pökhendi, hamis hangon beszélő irodalmárral kénytelen megismerkedni a szakmában, hogy válogatna a lehető jóból. Vágyik a lehető varázslatra. Igaz persze, a legenda szépít, a szájhagyomány halkan eltakarja a kellemetlenségeket. Ha ez igaz volna, akkor is. Az író nem csak a személyiségéből áll, ott vannak a regények, és a regényből is valami hasonló derül ki. Kakuk Marci szimpatikus regényhős. Marcit pedig bárhogyan nézzük is, Tersánszky alteregója, mint a fő regényhősök általában. A história különös fazonnak írja le. Magas, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha rongyokat viselne. A dagadt, hedonista Berda József, a nagy gombaszakértő költő is hasonlóan öltözött (ha öltözött egyáltalán), és amikor ketten álltak egymás mellett - valamelyik borozóban - a tárgyilagos szemlélő megállapíthatta, kivert, részeges csöveseket lát, az egyik bömbölve (TJJ), a másik csendes mosoly- lyal szidja a kommunistákat. Úgy néztek ki együtt, mint Stan és Pan. A história arról is beszél, Tersánszky egy hajtásban lenyomott több liter bort leittasodás nélkül, közben dőlt belőle a hülyeség, a szextörténetek, a politikai adomák. Közben profi módon játszott gitáron, fuvolán. Ha kellett, javított és készített bármilyen zeneszerszámot, és ha anyagilag megszorult, beállt zenebohócnak. Ami - márhogy megszorult - gyakorta megesett vele. És nem csak a pia miatt. Jutott oda költséges nő, költséges egyebek is. És még ez a legszerencsésebb, mert írásait ismerve kiderül, nincs még egy magyar nyelven alkotó író, aki annyi felületes, gyenge, ellinkeskedett regényt jelentetett volna meg, mint ő. A folytonos pénzzavar arra kényszerítette, írjon - azonnal -, ami jött. Egy percig nem okozott gondot számára az irodalom- elméleti megalapozottság. A história arról is beszél, hogy aki Tersánszky asztalához keveredett, ámulva vette tudomásul, hogy ez a nagyon színes képzeletű, isteni csevegő valójában nagyon művelt, a maga körül gomolygó világot nagyon jól értő, rendkívül józan eszű, férfiasán bátor, az emberségességért nemcsak lelkesedő, hanem bármikor életét is kockáztató férfi volt. Soha nem írt, beszélt arról, hogy ötvenhatban lincselés előtt álló kommunistákat bújtatott. Arról sem, hogy 1944-ben zsidókat, katonaszökevényeket rejtegetett, pedig ’44-ben is azonnali felkoncolás volt a fizetség, ha valaki lebukott. Ha valaki rákérdezett, ezt mondta: „Hát istenem, az ember nem élhet úgy, hogy megvesse magát.” Elképesztő, nem? Ezért az egyetlen mondatáért is kötelező olvasni. Vidéki polgárgyereknek született. Festő szeretett volna lenni, de közhivatalba kellett lépnie. Iskolái után jegyzőgyakornokként kezdte az életet. De sehogyan sem ízlett neki a kötött élet, s hamar megutálta a hivatali ügyeket. A vidéki fiatalúr erotikus hangú novellákat kezdett írni, s beküldte egyenest a Nyugathoz, ahol meg is jelentek. Majd egyéb budapesti lapok közölték írásait. Igazi tehetség volt, az irodalom azonnal tudomásul vette. Az első világháborút különböző arcvonalakon az első sorokban harcolta végig, és közben megírta az első igazi magyar háborúellenes regényt. A Viszontlátásra drága... 1916-ban jelent meg. Kitűnő, történelmi képében nyomasztó, lélektani ábrázolásában bravúros írásmű a háború esztelen rombolásáról, lélek- és erkölcsgyilkos hatásáról. Kicsi kis regény, hátborzoló szövegekkel, szintén kötelező olvasmány. A húszas években találta ki - éppen a pénz miatt gondolkodott sorozatokban - Kakuk Marci alakját, akinek kalandjairól azután regények és elbeszélések hosszú sorát írta. A Kakuk Mar- ci-ciklus Tersánszky főműve. A Kakuk Marci nem nagyregény, hanem szövevényes kisregények tengere. Tersánszky kézre álló műfaja a kisregény, a hosszú elbeszélés. A harmincas években saját társulatot szervezett, és kialakított egy irodalomból és zenéből szerkesztett, sajátosan művészi, egyszerre mulattató és kritikai színpadi műfajt. Érdekelté a színpad. Ezt észrevette Hevesi Sándor, a kor nagy rendezője, és rábeszélte, hogy írjon színdarabot. A kísérlet kitűnően sikerült. Tersánszky megírta a Cigányok című zenés komédiát, amelynek zenéjét is ő szerezte. Ezzel a játékkal tulajdonképpen feltalálta a sokkal később divatos musical commedyt. Rákosiék - mint minden öntörvényű művészéből - kiverték kezéből a tollat. Könyvei nem jelenhettek meg, négerként gyerekverseket, meséket írt, abból tengődött. Ötvenhét éves volt, alkotói ereje teljében, de modora, stílusa nem felelt meg a moszkvai stupidi- tás magyarországi janicsárképviseletének. Tíz évet vettek el az életéből. Csak az ötvenes évek végén kezdhette újra az irodalmi létezést. Kikerültek a nyomdából összegyűjtött művei. Nyolcvanévesen halt meg, 35 éve. Fantasztikus pasi volt. A Rákosi szü* letésnapját ötvenháromban révükén ünneplő kortárs irodalmi csorda (Csoóritól Zelkig) így-úgy megírta a maga Rákosi-ódáját, de Tersánszky olyan kisprózát adott be a felkérésre, hogy a szerkesztő ötvenhat novemberéig csuklóit-tőle, és úgy eldugta az írást, hogy máig nem került elő. • (OZ)
