Hídlap, 2004. január-március (2. évfolyam, 1-64. szám)
2004-03-13 / 52. szám
Kortárs ITIAGAäN- 6 04. 03. 13. Piktor A kályha őrzője Ő egy vattaszakállú bácsi, ki összeráncolt karjában vaskanalat tart, s mikor a hideg dédelgeti a tájat, tüzet: emészt. Háborgó, sárgás vörös lángocskák pattognak, a hidegillatú télikabátok egészen átmelegednek, s a pizsamába bújt, vánkos alatt szunnyadó gyermekek nem fáznak többé... A kályhából kiszáll a pernye, a porhanyós hamut ösz- szekotorgatja vaskanalával a bácsi, majd fejszéjével vékonyra hasogatja a fadarabokat, azután dobálja be a tüzet okádó szörny leikébe. Fenyőgallyakat tördel össze, majd finom gyantaillatot fúj a kályha. Őrzője tudja, hogy Tél úr leginkább az ujjhegyeinkre tapadó, orrcimpát bemártó fagy- gyal szeret diskurálni. Különös, hogy a titokzatos kályhacsőszt nappal sosem látni. Éjjel viszont úgy toppan be a hálóba, mint egy hírt hozó szellem. Nem nyitja szóra ajkát, nem járkál hátrakulcsolt kézzel fel- alá, hanem vigyáz a tűzre. Már egész elsüppedünk az ágyikóban, a falon árnyakat látunk, odabent a képrámák, a szögek, s a libasorban álló könyvek a polcon csöndben maradnak, a barnára festett szekrényben egy ósdi fényképezőgép nem kattog többé. A gyűrött hangszalagok is hallgatnak már, valamilyen régi dallamot őriznek, talán apa vette fel őket egy téli estén. Az összefagyott ablaküveg olyan, mint egy vén tükör, a tárgyak emberi alakot öltenek. A mécses arca szelíd, mint a kishercegé... Valamikor a kályhaőrző is meglátja az álmok mostoha képeit. Ha tovább alszik, s benyit a kályhába, már csak egy fénypontocskát lát. A parázsból táplálkozik a kályha. Őrzője hamar rendbe tesz mindent, s már megint háború dúl a repedt kuglik és szénkockák között, majd a kémények kormos, ronda füstöt fújnak az ég felé... Nemcsak a kályhát, hanem a titkokat is őrzi a bácsi. Őrzi az estéket, mikor anyánk mesét düny- nyögött nekünk. Dédanyánk tanítását, hangtalan fohászait, tépett könyvekbe elbújt költők versikéjét, bölcs halottak sírba elzárt titkait. Mind fölött ő őrködik. S a kályha. Ők ketten jó barátok. Megvédenék minket széljárta őszi estéktől, mikor már a fagy nyirbálja meg a tájat. Nem fázunk többé, mert velünk lesznek. Örökre... Kelemen Gábor Ózonlyuk” mint kult’ kocsma, avagy átjáró kultúra és antikultúra között Mondhatnánk, hogy ennek más városban, faluban nem így kéne mennie. Hogy a szórakoztatóipar mindenhol jól menő üzlet, csak itt nem És el nem lehet képzelni, hogy abba ügyes-okos üzletemberkék ne fektetnének bele Naná, hogy Esztergomról, Egom City-ről van szó. Viszont ne mondjuk ezeket a fenti élceket. Mert minek. Attól még nem lesz semmi És az olyan „egomi” dolog, hogy neurózissal a nózinkban fikázunk. Idézzük inkább a költőt, aki mon- dá, hogy „If You Wanna Be With Me, Thinking Positivity!” És lön. Az „Ózonlyuk” a pozitivizmusával együtt persze így is csak hiánypótló és lyuk volta ellenére pont az ellenkezője (és anti) lukakat betömő dugó. Az Esztergom belvárosi (illetve városszerte is vett) szórakoztatás seszínűségének színfoltja. A „be- ülős”, egész zenei albumokat meghallgató, zenével együtt társművészeteket végigélvező (pl.: film), valamint csajozós-pasizós, filózgatós, bulizós helynek szánta a teremtő. Mert, hogy Egom City-ben ilyen mostanában nincs. Pedig sokan keresik. Na- gyon-nagyon bizonytalanok a vendéglátók az ilyen, főként délutánokon és estéken, éjszakákon aktív helyek megalkotását illetően. Azt is tudom, hogy miért. Mert nincs rá ötletük, illetve olyan brutális, ocsmány, semmitmondó közhelyekkel tudnák (illetve tudják, megy ez nekik) csak lebombázni a közönséget, ami egy 10 évvel ezelőtti ta- dzsik faluban sem lenne menő. Azt, hogy a vendégek, a szórakozni vágyó ifjúság (és ide már a mai nyugdíjszelvénnyel rendelkezőket is beleveszem) meg mennyire bizonytalan arra én itt, most biztos nem tudnék kifejezéseket szülni. Képzeljük el, hogy Esztergomban vagy valahol errefelé péntek, illetve szombat este van, az égen csillagok ragyognak, a vigyori reklámokkal megszaggatott politikai szemináriumokkal felérő, tudattágító TV-híradók ordenáré képei éppen az utcára űzték a jampeco- kat és jampipiket és nincs mese, be kéne indulni, pörögni, bulizni, elvegyülni, szórakozni. De nincs hol és ahol esetleg, az csak pótcselekvésnek számít. Egom City a pezsgést és nyüzsgést ígérő minden hétvégéjén a belváros legbelső belsejében jobban maga alá van süllyedve, mint a World Trade Center az egykori szeptember 11-én. Az utcák kihaltságára már csak az olasz neorealisták filmjeiből elcsent képekkel lehetne hitelesebben ábrázolni a totális nihilt, a révedő unalmat. Álljunk meg próbából egy kis időre mondjuk a nappal forgalmas Rákóczi téren és ne hangosan, mert a falak ilyenkor visszhangot vernek, de suttogva kérdezzük meg magunktól, hogy ha itt ilyen nyamvadt mélabú tükröződik, akkor mi lehet most a Bazilika kriptájában, az altemplomban. Kezdem gyanítani, hogy ott jobb bulik vannak - már elnézést -, mint itt a semmi közepén. Mert nem kaphattak elégtételt azok, akik a Beastie Boysszal együtt vallották, „You've Got The Fight For You're Right To Party!”. Mostanáig. Az „Ózonlyuk” létrejöttének oka szellemileg párhuzamos az eredeti, első „Molothow Liget” rock night club születésének okával. így pofátlanul nevezhetjük avantgarde-nak, hacsak nem hip-hop - nak az új klubot. Akarom mondani kult’ kocsmát. Mert az esztergomi embert nem lehet és nem is kell elszakítani a kocsmától. Az az ő helye. A kocsma meg a templom. Vagy a kultúra temploma, amelyben a szentély, a kultúra kocsmája. A kocsma kultúrája. Mely tátong, mint egy lökött planéta burkán egy bazi nagy vészt hozó ózonlik. így illik. o*/ „Képtelen vagyok kinyomni a festéket a tUbUSbÓI csak azért, hogy pénzt keressek” Bugyács Sándor festő- és grafikusművész legújabb kiállítása múlt héten, pénteken nyílt meg az esztergomi Szabadidőközpont aulájában. A kiállítás megnyitóján beszédet mondó Kocsis Ernő művészettörténész úgy mutatta be a kiállító művészt, mint aki hosszú, göröngyös utakon jutott el jelenlegi stílusának kialakításáig, amelyek ma már egytől egyig híven és összetéveszthetetlenül tükrözik a festőművész személyiségét, a kiállított képek amolyan jellegzetesen „bugyácsosak".- Bugyács Sándort csendes, szerény embernek ismerik a legtöbben. Vajon mekkora szerepet játszott ez a csendesség abban, hogy szavak helyett inkább a képeivel próbál hangot adni gondolatainak?- Hát azért annyira csendesnek nem tartom magam, bár nem vagyok egy gyakorlott közszereplő. Egy tárlat megnyitón azonban meg kell nyilvánulni egyéb módon is, nem elég csak a képeket odavinni. Más kérdés, hogy az ember nem szívesen teszi ezt, mert esetleg olyan hangulatok, érzések keverednek bennem, amiket igyekszem magamnak megtartani és nem kimondani, hiszen ezeket később meg is lehet rajzolni vagy festeni. Nem tudom, hogyan kerültem kapcsolatba a festészettel, akarva-akaratlanul is úgy sugalmazó- doit, hogy nem is konkrétan festeni, de valamit alkotni akarok. A családban egyébként édesanyámnak voltak ilyen jellegű készségei, valószínű, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy festeni, rajzolni kezdtem.- Szlovákiában élő magyarként, és főleg a társadalmi, politikai változásokra általában érzékenyebb művészként minden bizonnyal akadtak egyéb motivációk is.- Azt hiszem, hogy nálam a szlovákiai magyar lét nem játszott domináns szerepet, vagy legalábbis a műveimben ez nem jelentkezik észrevehetően. Egyébiránt úgy gondolom, hogy a nemzeti érzéseknek itt Közép- Európában háttérben kellene szorulniuk, hiszen „közép-európaiságunk” sokkal több értéket foglal magában. Valahogy úgy gondolom, hogyha Európa egyszer hanyatlásnak indulna, úgymond „lehervadna” körülöttünk, Közép-Európa - a különböző kultúrák olvasztótégelye - akkor is megmaradna. Nemzetiesked- ni részemről egyébiránt nem csak hogy nincs mód, de ha lenne sem akarnék, hiszen „vegyes házasságban” élek - nem is rosszul - immár 22 éve. A nemzetieske- désre - úgy vélem - nincs szükség, ezek sarkított dolgok, amelyekre azoknak van szüksége, akik egyéb módon nem tudnak megkapaszkodni a társadalomban.-Az anyaország határain kívül, konkrétabban a régióban élő szlovákiai magyar művészek alkotásaiban az elmúlt nyolcvan év alatt jelentkeztek-e sajátságos, a magyarországitól eltérő stílus jegyek?- Azt hiszem, hogy szemmel látható különbségek nem fejlődtek ki, de talán egy művészettörténész ná- lamnál jobban tudna erről számot adni. Talán ami észrevehető, az egy kevés nosztalgia a monarchia iránt, és azt hiszem, hogy a mostani uniós csatlakozás ebből majd visszaad valamit. Úgy gondolom az tényleg nevetséges, hogy az embert megállítja a vámos, amikor a határ túloldalára igyekszik egy pasz- tellbiennáléra, és amennyiben rossz a kedve, esetleg nem engedi át a képeket. Bízom a pozitív változásokban, abban, hogy szabadon lehet majd közlekedni a művekkel. Régebben, sajnos arra is volt példa, hogy éppen a képek szállításának körülményessége miatt nem sikerült a képeimet Belgiumba kijuttatni. Alkotni szerintem nem lesz könnyebb még egy jó darabig az unióban sem, de talán egyszerűbben jut el mondjuk a műveivel az alkotó Bécsbe, és talán könnyebb lesz eladni is az alkotásokat. Persze, az alkotásokból megélni nem könnyű dolog, bár úgy gondolom, hogy nem lehetetlen, csak nem itt. A művészeknek szüksége van egy olyan tehetős rétegre, mint például annak idején Németalföldön létezett, amely eltartotta azokat az embereket, akik őket kiszolgálták. Szükség van egy olyan rétegre, akiknek van lehetőségük, hogy a mindennapi bevásárlások mellett költsenek erre is. Nálunk nagyon kevesen vannak ilyenek, az ebből élő festők és azok is, akik megengedhetik maguknak, hogy rendszeresen vásároljanak alkotásokat. Azt is hozzá kell tennem, hogy én képtelen vagyok kinyomni a festéket a tubusból csak azért, hogy pénzt keressek vele.-A régióban élő művészek kapcsolata az elmúlt években tovább erősödött. Ott vannak egymás kiállításainak megnyitóján a Duna mindkét partján, közös alkotótáborokat szerveznek, amelyek során nyilvánvalóan sok tapasztalatot megosztanak egymással.-Az itt tapasztalható természetes összefonódás érezhetően erősödik, amint közeledünk a májusi csatlakozáshoz. A híd elkészülése nagy segítség volt ebben, az élet rengeteg területén hozott változásokat, és a jövőben ezek a területek még inkább kiszélesednek. Amióta a híd megvan, több új kapcsolatom is született, közelebb kerültem általa az emberekhez. A régióban élő és alkotó művészek között van egy szoros kapcsolat, bár azt nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi tart bennünket össze. Talán egyfajta közös érdeklődés, amelynek keretén belül mindenki szeretne valamit mondani a maga eszközeivel. Mind műveltségét, mind érdeklődését tekintve igen vegyes társaság ez, és azt hiszem, hogy éppen ez a heterogén közeg a jó, ez szükséges ahhoz, hogy összetartsunk. Azt gondolom, hogy elsősorban a szellemiség az, ami áramlik közöttünk, direkt kézzelfogható dolgot nem tudok most hirtelen mondani. Ezeknek a kapcsolatoknak hosszabb távon van igazán jelentőségük, szélesedik az ember látóköre és szemlélete.-Többször állítod már ki Magyarországon, mit gondol: van e különbség egy magyarországi és egy szlovákiai megnyitó hangulata között?- Van, bár nehéz konkrétumokban ezt meghatározni, egyszerűen csak más. A megnyitók sajátossága mind a két oldalon megvan, ezeket nehéz lenne így elmondani, éppen ettől lesznek ezek különlegesek és sajátosan szépek. Egy ilyen megnyitón az emberen több minden átfut, egyfajta megkönnyebbülés, hogy idáig eljutott, na végre itt tartunk, és egy kicsit ilyenkor jól érzi magát. Talán valahol ezekért a pillanatokért is csinálom ezt az egészet. -bk-
