Esztergom, 2019 (5. évfolyam, 1-5. szám)
2019-04-01 / 4. szám
INTERJÚ SZERETEM VÁLTOGATNI A PORTRÉ- ÉS TÁJKÉPFESTÉST VINCZE LÁSZLÓ ESZTERGOMI FESTŐRŐL AZ INTERNETEIM IS SOK MINDEN ÉLETRAJZI DOLGOT OLVASHATUNK. AZ ADATOKON TÚL AZONBAN CSAK Ő MAGA TUDJA ELMONDANI MŰVÉSZETE KALANDJAIT. A TŐLE MEGSZOKOTT KEDÉLYESSÉGGEL MESÉL ÉLETE EPIZÓDJAIRÓL, BÁR HOZZÁTESZI: „KIKAPCSOLT VILLANY, SÖTÉTSÉG, HIDEG, ROSSZUL MŰKÖDŐ CSERÉPKÁLYHA FOGADJA A HAZATÉRŐ MŰVÉSZT". IDÉN JANUÁRBAN VOLT 85. SZÜLETÉSNAPJA, MELYNEK ALKALMÁBÓL A SZENTGYÖRGYMEZŐI OLVASÓKÖRBEN NYÍLT KIÁLLÍTÁSA, MELYET ÁPRILIS VÉGÉIG TEKINTHETNEK MEG AZ ÉRDEKLŐDŐK.- Hol és hogyan indult alkotói pályád? » Debrecenben történt ez, amikor a Református Gimnáziumban Félegyházi László festőművész felkészített a főiskolára. Ide kizárólag azt kérték, hogy arcot és aktot készítsünk. Ez a felkészítés két hétig tartott, és annak ellenére felvettek a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, hogy nekem a legkevesebb gyakorlatom volt ezen a téren. Nem mellékes az adat: kilencszáz felvételizőből negyvenet vettek fel akkor és én bekerültem ebbe a negyvenbe. Mindez 1953-ban volt az érettségi után azonnal, Az első évben csak rajzolni kellett, de én már akkor elkezdtem festeni. Ekkor az voltafontos, hogy valaki jól megfigyeljen valamit és annak kifejezése legyen, Később ezt az iskolát azért kellett elhagynom, mert az apukám kilépett a téeszből. Diplomátúgy szereztem, hogy az egész osztályunkat áttették a tanárképző főiskolára, ahol Jakuba János tanított, aki hagyott bennünket szabadon dolgozni, s mondhatom, mint tanár ezzel tette a legjobbat. így lett földrajz- és rajztanári diplomám.- Mikor és hol volt az első kiállításod? » Aszódon 1960-ban. Ott akkor a kiállított képek között voltak ilyen fantáziából eredő Petőfi-kompozíciók. Ezekből még mais van pár Szamoskéren. Ezek arról szóltak, hogy én hogy képzelem el Petőfit. Ugyanis egy ilyen gyors elhatározású, bohém költő, aki mindenképpen színész akart lenni, de ahhoz nem volt meg az igazi orgánuma sem, meg a külseje sem, szóval nem volt egy ilyen jóképű fiú, vagy egy olyan hatalmas karakter, de a lelkesedés sok mindent kihozott belőle. A Petőfi-képek mellett voltak ott nyári művésztelepeken készített pasztellek, akvarellek, olajak is. Ezek a képeim nagyrészt tönkrementek, mivel a múzeumigazgató megengedte, hogy a következő festő kiállításához leszedhessék az én képeimről a kereteket és az üveget, és akkor az én képeimet a takarítónő letörölte és összemosta az egész mindenséget, mert azok nem voltak erősen fixálva, ugyanis a sok fixáló megmásítja nagyon a színeket, így üveg alatt kell tartani és vastag paszpartuval kell eltartani az üvegtől, hogy ne érjen a pasztellhez semmi.- Milyen irányú volt alkotói gondolkodásod fiatal korodban? » A fent említett iskolákban az emberábrázolást forszírozták, ezért én is ez irányban érdeklődtem. Azt tanították, hogy aki embert tud jól megragadni, megfesteni, megrajzolni, annak gyerekjáték egy fát ábrázolni. Ugyanis meg kell adni a karakterét annak a platánnak, de ha egy ága véletlenül nem úgy görbül,attól nem lesz semmi bajaannak a platánfának a képen. Az arcképnél például egész más a helyzet, ott rendkívül erősen kötni kell az embernek magátazarányokhoz, színekhez, aformákhoz, a kifejezéshez és mindehhez kell egy rendkívül erős rátermettség. Egy ilyen embert ismerek, a Gyémánt Lászlót, aki csinált egy portrésorozatot a televízió hölgy sztárjairól, de a Gyémánt engem ugyanakkor jobbnak tart önmagánál portréfestésben.- Hol tart most számodra ez a portréfestés? » Nem ért véget. Még ezen a héten is festettem portrét, de most idén januárban három női arcképet festettem, két fiatal, egyetemista hölgy és egy nagyon gazdag és nagyon szép, nyíregyházi hölgy arcképét festettem meg.- Melyiket szereted jobban: a portré vagy a tájképfestést? » Igazából azt szeretem, ha váltogathatom. Azt mondják a hegedűtanulásban is, hogy nagyon lényeges, hogy tanuljon az a hegedűs növendék etűdöket, és ha nagyon megy, akkor nem szabad ismételgetni, hanem térjen át egy szonátára. Nem szabad ismételgetni, mert akkor romlik az ember figyelme. Azt lehet mondani, hogy a tájkép mindenképpen könnyebb, de a tájképben is meg lehet találni a nehezet, hogy mi az igazi nehézsége. Emiatt én némelyik tájat azért festem meg, hogy a következőn valami olyasmit is kifejezzek, amit az előzőkön nem sikerült. Ellentétben az akvarellel, az olaj például nagyon sokáig javítható, egy idő után beleragad, belefárad az ember, nem szabad ugyanazt a képet nyomor- gatni, sulykolni, hogy na, mikor lesz jobb. A portréfestéshez kapcsolódik egy olyan munkám is, melynek a témája is erős, az út szélén néha látható lányokról, akik várják, hogy valaki elvigye őket. A kép címének azt adtam: Cicák az éjszakában az 16 ESZTERGOM 5. ÉVFOLYAM, 4. SZÁM
