Esztergom, 2015 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2015-04-08 / 1. szám

Csoóri Sándor pályaképe Esztergomból nézve

Az idei március 15-ei esztergomi ünnepség fényét emelte, hogy ekkor jelentette be Romanek Etelka polgármester: a város képviselő-testülete díszpolgári címet adományoz Csoóri Sándornak, posztumusz Pro Urbe-díjat adományoz Nagyfalusi Tibornak és Pro Urbe-díjat adományoz Füvessi Józsefnek. Összeállításunkban a három díjazott Esztergomhoz való kötődését és munkásságuk adjuk közre.

Csoóri Sándor az első városért

Nekünk esztergomiaknak nem volt nehéz Csoóri- val szót érteni, mert a költő számos alkalommal tanyázott, vendégeskedett, pihent és dolgozott itt, a városban. Sok baráti és szakmai, mi több bajtársi szál kötötte, köti a mai napig Esztergomhoz és a történelmi pillanatokban is itt volt, akár csak a másik hősünk, Balassi, így Csoóri is e várfalak alá jött, hogy ostromunkban teljes erejével töltse meg a győzelem reményét. E sorok írója is büszkén emelte le most, a díszpolgári rang adományozása hírére a könyvespolcról az „A világ emlékművei” című kötetét, melybe Csoóri Sándor kedves szavakkal írta többek között, hogy „őszinte rokonszenwel”, és a dátum sem mellékes: „1989. VI. 5.” Igen, a költő, aki Illyés Gyula örökösének mondatott már akkor, s szellemi léptéke nyomán vált nemzeti költővé, Esztergom népéhez szólt a rendszerváltás első szabad és demokratikus választásának kampányában. Nem nagyon kellett szívet- lelket gyújtó beszéde után gondolkodni, hogy miről is határozzunk, amikor végre, oly sok évtized megbék- lyózottsága után, ismét magunk dönthetünk közösségünk sorsáról. Meggyőződésem, hogy Csoóri Sándor mindig is tisztelte Szent István városát, és ebben az idézett történelmi pillanatban is úgy gondolta, hogy nem ő ad, hanem ő kap. Nem ő emeli fel a város lelkét, hanem az első magyar város magasztalja őt. S most ez a felemelés - a nemzet és a város együttes történelme szép fejezeteként - be is teljesedett.

Pályakép állomások

Csoóri Sándor 1930-ban született a Fejér megyei Zá- molyban. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, mely olyan költőket „termett”, mint többek között Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Váci Mihály, Nagy László, Juhász Ferenc, Garai Gábor és Fodor András. Csoóri első kötete, a Felröppen a madár 1954-ben jelent meg, abban az időszakban, amikor a második világháború, a „felszabadulás”, a diktatúra kiteljesedése, a „fényes szelek” élményköre határozta meg a társadalmi élet alaphangját. A költő fejlődését e fent felsorolt kortársak és a népköltészethez való kötődés is jelentősen befolyásolta. Vasy Géza így ír erről: „Nemcsak a népköltészet eszköztárát, hanem szemléletét is vizsgálja, s így olyan világképet tár fel, amelyet a magáéba építve most már szükségképpen eljut oda,

hogy a nép nemcsak politikát és költészetet jelent, hanem minden kultúrát, nemzeti és emberi sorsot is.” A rendszerváltás előtti időszakra jellemző módon, mint igazmondó költő nem volt kedvelt személyiség a hatalmasságok között, ugyanakkor szakmai és emberi barátságai tovább erősítve a legnagyobb magyar társművészeti alkotókkal dolgozott együtt, így például Jancsó Miklóssal, Sára Sándorral, Orbán Ottóval, Konrád Györggyel és Kosa Ferenccel. A hatvanas évek kiforrott költészetével a Kádár-rendszer ellenzékének legmarkánsabb képviselőjévé vált. Az 1970-es, 80-as években kiteljesedett munkásságában a költő és esszéíró vonalon túl szociográfus, filmíró tevékenysége is jelentőssé lett. Az 1963-ban megjelent Tudósítás a toronyból című szociográfia kötetében az illyési módszerre alapozva személyességet, tár- gyiasságot, költőiséget és adatszerűséget, elbeszélést és általánosítást ötvözött szerves egységgé. A kötet, az alkotó és a szociográfia így került a közönség, a kritikusok és a hatalom fókuszába. Csoóri ugyanígy viszonyult az esszéhez, elhatározásból, a Németh László-i metodika szerint, ugyanakkor attól eltérően a líraibb változatot hozta létre munkáiban. Emellett természetesen megmaradt költőnek, a nemzet rebellis költőjének. A rendszerváltás körüli években számos módon harcolt, alkotott, dolgozott a magyarok