Északkeleti Ujság, 1919 (11. évfolyam, 1-13. szám)
1919-01-04 / 1. szám
XI. évfolyam. Nagykároly, J91Q. január 4. t 1 -Hí szám. r északkeleti újság f _ r NAGYKÁROLY ES ERMELLEK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — íilöíizeíési árak : Egész évre .. ...................... 20 koronaFélévre .......................................... » 10 „ Ne gyedévre .......................................... 5 Ta nítóknak egész évre................................14 A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Főszerkesztő: DR. VETZAK EDE. BIEÜIELENIK MIKDEH SZ0S3AT0H. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY. SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) — , Hirdetések ugyanott vétetnek fel. • 1 ■ Nvilttér sora 1 K 20 fillér. Annál jobb! Kezemben van a kevésszámú magyaro ./.ági kommunista párt lapja: a „Vörös Újság“ ötödik száma. A nemzetközi forradalom éi!“ cimil cikk igy kezdődik: „Egyik német, félakarásu, félúton megálló, gyávaságba fulladó képviselője a németországi szociáldemokrata pártnak azt mondotta a nemzetközi proletárforra- daiom egyik vezérének, ami Liebknecht Károlyunknak: Ha igy folytatja, romba dől Németorszá. Ami elvtársunk, Liebknecht Károlv, a mindenkor bátor és áldozatkész •/ * kommunista, azt felelte a ludbőrzö hátú urnák: — Annál jobb!“ A „Vörös Újság“ láthatóan örvend ennek a nagyszerű, bátor válasznak s úgy látszik, ha valamelyik józan magyar szocialista megmondaná a magyar kommunista vezéreinek, hogyha igy folytatják az izgatást, a csak nemrég felszabadult Magyarország rombadől, ők is azt felelnék: Annál jobb! Csak hadd pusztuljon, menjen itt tönkre minden, érték, emberélet, a fő, hogy győzzön a proletárforradalom, azaz, hogy ők hihessenek a nyeregbe. Mit nekik az ország, mit nekik a nép, mit a sokat emlegetett proletár, nekik "csak az a fontos, hogy az eljövendő proletár diktatúra idején ők legyenek a diktátorok. Mit bánják ők, ha közben be is masíroznak a bennünket körülvevő ma még imperialista államok katonái és tönkre- zuznák ezt az országot, mit bánják ők, ha tönkre is megy minden termelés, megállnak a gépek, elpusztulnak a gyárak, beköszönt az éhség, a maga borzalmas formájában, éhezni fog gazdag és szegény, burzsoá és munkás egyaránt, nekik csak az ő diktatúrájuk a fontos, ezért hajlandók feláldozni mindent, a burzsoát, a buta parasztot, sőt a proletármunkást is. Józan emberek, akik Oroszországból hazajöttek, rémes dolgokat beszélnek az ottani lehetetlen, zűrzavaros állapotokról. A termelés úgyszólván teljesen megszűnt, irtózatos ára van mindennek az egyik vidéken, olcsóság van a másik területén, mert a közlekedés terén valósággal borzalmas állapotok uralkodnak. Hogy néhány ember az ilyen lehetetlen viszonyok közepette is jól éi, a zűrzavarban halászván, az is bizonyos, de hogy józan gondolkodású ember nem akad, aki ezeket az állapotokat itt is meg akarná valósítani, az még bizonyosabb. Eddig csak a fővárosban dolgoznak a bolseviki — más néven kommunista urak, — de úgy látszik, ki akarnak menni a vidékre is. Hát csak menjenek, jó helyre mennek! Csak mondják el, hogy jobb\olna, ha Magyarország tönkre menne, legalább tisztán fogja látni a vidék, hogy mit akarnak ezek a jó urak! De hogy nem mennek vissza a fővárosba szárazon, az már egyszer bizonyos! Maguk a szociáldemokraták fogják elűzni őket, mert ezek az emberek a szociáldemokrácia nemes elveit valósággal diszkreditálták és többet ártanak a szociáldemokráciának, mint a nagytőke és nagybirtok urai valaha is árthattak. A vidék népének kötelessége, hogy az ilyen túlzó agitátorok ellen a legnagyobb eréllyel lépjen fel. Lássák ezek az urak, hogy a magyar nép még nem tart ott, hogyha megkérdezik tőle, mi lesz, ha Magyarország összeomlik, azt felelje: „Annál jobb!“ Az állam talpköve. Berzsenyi szerint az állam' talpköve a tiszta erkölcs, ez azonban — úgy látszik — tévedés. A nagy magyar poéta idealista volt s nem ismerte az életet, legkevésbbé a modern társadalom életét, mely a tiszta erkölcs szépen hangzó, nemes gondolatára cáfolt reá alaposan. A világháborúban s a katonai összeomlást követő forradalmakban riadtan ébredünk annak tudatára, hogy az állam talpköve nem a tiszta erkölcs volt, hanem a szurony s mihelyt a polgár nem érezte többé háta mögött a zsan- dárt, az állam erőtlenül roppant össze. A tiszta erkölcs fehérruhás angyala sirya födheti el szemeit : kiderült, hogy illúzió volt mindaz, amire öt a poéta nagy bizakodással méltatta. í&gös teremtések. irta: Léber János. (Folyt és vége.) — Kezét csókolom — köszönt elébe a fiú s a szemében örömtüz lobbant fel. — Hozta Isten — fogadta a leány. — Foglaljon helyet! Á hangja bizonytalanul csengett s vonakodva húzta be háta megett az ajtót. Laci beledőlt egy tágas bőrfotelbe s elgondolkozott. Anikó, amikor végre legyűrte felsikoltó érzését, közelebb jött. Pajkosan körültáncolía a faragott nagy asztalt s felperdült a tetejére. Onnan lógatta le formás, kicsi lábát. A teremre ráfeküdt az augusztusi este meleg homálya. Nyugat felől bevilágított a hanyatló napíest biborfénye. Ráeső fényével megfestette a szoba bútorait s ott vibrált, piroslott az Anikó fehér féiarcocskáján is. — Holnap megyek — kezdte a fiú szomorú hangon. — Vezesse az Isten! — vágott szeszélyesen szavába a leány. Laci elkomorodott. Fanyarul kérdezte: — Anikó, hát nem sajnál ? — Nem. Hirtelen, ijedten felelte a leány, nehogy mást találjon mondani. Keserű kacagás vonaglott át a fiú ajakán. — Na rzt megadta nékem ! Anikó nyugodtan himbálta a lábát s gúnyosan, félvállról dobta felém: — Ne kérdezett volna! — Hát igazán mondja, hogy nem érzi a válásunk szomorúságát? Dacosan kapta fel fejét a leány. — Igazán. — Köszönöm. — Mit? — Hogv őszinte volt. Anikó elsápadt. Ezt nem akarta. Érezte, hogy ezt igy nem akarta. Valahogy másképen. Maga sem tudta meg, hogy hogyan. Laci felállóit. Fütyörészve járt fel s alá a szobában. Dudolásba kezdett s belenevette hangja a szoba csendjébe: „Gombház hej, . Ha leszakad . . .“ Anikó rr ár nem kalimpált a lábával. Mereven magábamélyedve gubbasztott ott az asztal tetején. Sápadt arcocskája bánatosan fehérlett a fénytelen alkonyaiban. Lecsúszott már róla a -bukó nap bíboros sugára. Végigcsókolta kurta ruhácskiját.. . Kísértetiesen végigkuszott a padlón s mér csak szórványosán, tolvajmódra kukkantott be a nyitott ablakon. Olyan üres, bánatos Amit igy a tágas ebédlőíerem napsugár nélkün Anikó leszállt az asztalról. Odament a nyitott ablakhoz, hogy láthassa még a nyugovó nap halavány fényét. Milyen haragos-piros volt az ágya! Anikó önkéntelenül összeborzadí. Azért is, mert a háta megett Laci mindig vidámabban nótázta: „Egy helyébe száz is akad! . . .“ Nem bírta tovább. Sirás szaladt a torkába s úgy érezte, hogy megszakad a szive, ha nem szói valamit ehez a danoló, komisz fráterhez. Nem fordult hátra. Csak úgy a vállán keresztül tette fel a kérdést: — Aztán fog inti néhanapján ? Laci megállóit, jóizü mosoly kevélykedett a szája szögletében. Tudta már, hogy ő az ur a háznál. Kedélyesen feieite tehát: — írok, ha maga is válaszol rá. Anikó nem felelt. Csak bámulta a napot. Már csak a fele volt fennt. A másik fele belemerült az óperenciába. A fiú szorosan a háta megé lépett. Susogva tette fel újból a kérdést: — Fog-e válaszolni ? A leány megfordult. Laci arcán meglátta a bizakodó mosolyt. Felegyenesedett. Bibor- fénnyfcl glóriázott fejét hátraszegte s élesen vágta a fiú szeme közé: — Nem. — Akkor én se irok — szólt tompán a fiú s tovább sétált. Még egy utolsó fellobbanás s a világló napfolt egészen elmerült. A mama belépett az ebődlőterembe. f
